TOB - BÁRUK KÖNYVE
Bevezetés
"Olvasta Bárukot? Egy remek zseni!" (La Fontaine, Louis Racine után).
Báruk könyve a Septuaginta görög verziója útján került hozzánk, ahol
Jeremiás és a Siralmak közé volt elhelyezve. Szent Jeromos nem
fordította le latinra, mivel szerinte, "a héberek nem olvassák és nem
birtokolják" ezt a könyvet. Ezért a Vetus Latina latin fordítását
vették be a Vulgátába. Báruk könyvét - Jeremiás Levelével, ami
közvetlenül követi és annak hatodik fejezete, a Vulgáta - általában a
Siralmak és Ezekiek közé helyezi.
Álnevűség
La Fontaine Bárukot a Vulgátában olvasta a Jerrmeiás siralmai
szertartása alkalmával, ahová Jean Racine vitte őt el. La Fontaine nem
győzte csodálni, megkérdezte barátját: "Egy remek zseni volt ez a
Báruk: ki volt ő?" Itt egy kérdés, amire nehezebb válaszolni, mint
gondolnánk. Első olvasásra tényleg úgy tűnik, hogy a szerző Báruk
lehetett, Jeremiás "titkára" a babiloni fogság idején, és a
Jeruzsálemben maradt közösség céljait szolgálta volna. De a sok eltérés
a kortárs írásokban Jeruzsálem elfoglalásáról és a Száműzetésről,
valamint Báruk adatai, lehetetlenné teszik ezt a művet Jeremiás
"titkárának" tulajdonítani (lásd a jegyzeteket Bár 1,1.2.8.10.12. és
14-hez). A könyv tehát az álnevűségi irodalomhoz tartozik; az
álnevűséggel együtt jár az egészen más szerző személye, más helyzet és
más címzettek, mint amiket e szöveg megnevez. Ebből adódik Báruk
olvasásának legfőbb nehézsége. Ő mintául veszi a Jeruzsálem
Nebukadnezár általi elfoglalásával kapcsolatos elbeszéléseket, 587-ben
és a Száműzetés éveivel kapcsolatosakat. Ugyanakkor egy sor módosítást
iktat be, amiknek feladata ezt a mintát a korabeli történelmi
helyzethez igazítsa. Ezek az eltérések jellegzetes jegyei az
aktualizálás eljárásának. Báruk térben és időben való elhelyezéséhez és
szándékának megértéséhez igyekezni kell megtalálni a szöveg
mondanivalója mögött, azt, amire ténylegesen rá akar mutatni.
A könyv négy része
A könyv olvasása még egy nehézségbe ütközik: a mű összetett voltába.
Valóban, négy különböző részből áll, amik nem származhatnak ugyanattól
az írótól, sem ugyanabból a korból. Egy történelmi bevezetéssel
kezdődik, majd egy bűnbánó ima következik, egy elmélkedés a
Bölcsességről, végül egy buzdítás Jeruzsálemnek. Ezek a részek
különböznek a feltételezett eredeti nyelvük, valamint irodalmi stílusuk
és tanításuk alapján, ez okozza a problémát az összeállítás
egységességére, a jelenlegi alakjában és globális funkcióra
vonatkozóan.
a) Történelmi bevezetés (1,1-14). Ez
leírja milyen körülmények között és milyen szándékkal íródott meg Báruk
könyve. Ezt a bevezetést közvetlenül görög nyelven fogalmazta meg olyan
író, aki jártas volt a Septuagintában, vagy szemita eredetire nyúlna
vissza? Mindkét feltételezést fenntartották, de a második tűnik
valószínűbbnek. Általában, ez a rész szolgál bevezetésül az imákhoz,
amik következnek. Elsősorban a bűnbánó imát vezeti be, aminek
pontosítja alkalmazását és liturgikus kertét.
b) A bűnbánati ima (1,15-3,8). Két részt
lehet megkülönböztetni (1,15 a jegyzet): először egy bűnvallomást
(1,15-2,10), majd egy könyörgést (2,11-3,8). Ennek az imának görög
szövege bibliai idézetek mozaikjaiból áll, valószínűleg egy eredetileg
héber nyelven megfogalmazott ima fordítása. Jól bevált irodalmi
stílusról tesz tanúságot, a nemzeti bűnvallomáséról; a
legjellegzetesebb példái ennek: Ezd 9,6-15; Neh 9; Zsolt 106 és Dán
9,4-19. Ez az irodalmi stílus megjelenik Qumránban is (lásd a
liturgikus gyűjteményt "A Világítók Szavai") a IV. barlangból).
Az ima indítása (1,15-2,19) Dániel imájának mása, de
néhány módosítást eszközöl benne. Báruk például kihagyja Dániel
könyvéből Jeruzsálemre és az elpusztított szentélyre vonatkozó részeket
(Dán 9,16.17b.18b.19), de hozzátesz fejtegetéseket a Száműzetésben lévő
nép helyzetére (Bár 2,3-5.13.14b). Ezek a változtatások azt sugallják,
hogy Báruk bűnbánati imája a szétszóratásban élő zsidó közösség köréből
származik, akik számára a Templom helyzete nem jelentett már olyan
drámai eseményt, mint a Dániel által felidézettek. Kronológiai
szempontból különböző feltételezéseket állítottak fel, hogy
megmagyarázzák a szoros rokonságot Dániel és Báruk nemzeti
bűnvallomásai között. Ha Báruknak Dánieltől való közvetlen
kölcsönzése mellett döntünk, akkor az elsőben rögzített ima korábbi a
másodiknál, de lehetséges, hogy mindkettő egy régebbi ima felhasználása
(egy archaikus tan alapján, lásd 2,17 jegyzetét), amit utólag,
függetlenül illesztettek be mindkét könyvbe.
A liturgikus funkció, a dátum és a keletkezés környezete Báruk
könyvének mindkét első részében: a böjt és siralmak, a szentélyben
bemutatott áldozatok, a nemzeti bűnbánat, mindez azt mutatja, hogy
Báruk könyvének két első szakasza bűnbánati liturgiára jellemző, amit
kiengesztelésül végeztek, abból a célból, hogy kiengeszteljék
népet Istenével, valamiféle nemzeti katasztrófa következtében.
Különböző, különlegesen nyugtalan időszak jöhet számításba: 169 és az
azt követő idők, Aniochusz Epifánesz alatt, Jeruzsálem elfoglalása
Pompeiusz által, időszámításunk előtt 63-ban, végül a Titusz általi a
keresztény időszámítás 70. évében. De a Templom kifosztása IV.
Antiochusz által 169-ben és a vallási szertartások visszaállítása Júdás
Makkabeus által 164-ben, vagyis öt évvel később (lásd 1,2.8), leginkább
számol be a tipológia jelentős eltéréseiről, amiket ebben az
elbeszélésben alkalmaztak. A közbenjárás Nebukadnezárért és fiáért,
Baltazárért (1,11) IV. Antiochuszra és fiára, a jövendő Antiochus
Eupatorra utalna. A két első rész keletkezésének környezetére
vonatkozóan, ez valószínűleg egy szétszóratásban, talán Antiochiában
élő zsidó közösség, akik mélységesen kötődnek Judea vallási
hagyományaihoz, szemben a beolvasztó hellenizáció híveivel, mint
Menelausz főpap (lásd 2 Mak 4,23 versek), de politikailag ellenségei a
Szeleucidákkal szembeni fegyveres ellenállásnak.
c) Elmélkedés a Bölcsességről (3,9-4,4).
A bűnbánati ima után elmélkedés következik a Bölcsességről (3,9 a
jegyzete). A szöveg újra felveti a kérdést a száműzetésben élő
népet ért szerencsétlenségek okáról, de a választ a bölcsességi
irodalom jellegzetes kifejezéseivel formálja meg.
A Bölcsességről szóló elmélkedés a zsidó bölcsességi
tanok történetének fordulópontján helyezkedik el. Az általános
elképzelés a Bölcsességről (Péld 8,17.31), amit az Istentől való
félelemként határoztak meg (Péld 1,7; 9,10; 15,33; Zsolt 111,10; Jób
28,28), pontosabbá válik: időnként a Törvénnyel azonosítják, aminek
egyedüli letéteményese a választott nép (Sir 24,8-12; Bár 4,1); máskor
úgy mutatkozik, mint Isten teremtő munkájának résztvevője (Péld
8,22-31; Sir 24,9; és talán Bár 3,32-35, lásd a 32 vers jegyzetét),
majd, mint ami az emberek között lakik. E második felfogás további
teológiai fejlődést jelent, a Bölcsességet a Messiással azonosítja (1
Kor 1,24; 2,6-9; Jn 1,14). Ennek a két áramlatnak közeledését
tapasztalhatjuk Báruknál (összehasonlítva Bár 4,1 és 3,38-at).
Kétségkívül határozottabban jelentkezik a Bölcsesség azonosítása a
Törvénnyel a görög szövegben; azonban a messiási gondolat is jelen van,
amint ezt különlegesen megvilágítja Bár 3,38 latin fordítás a Vetus
Latina számára. Miután Isten a Bölcsességet átadta Jákobnak "Így jelent
meg a földön és társalgott az emberekkel": ez a csekély eltérés elég
arra, hogy megingassa a folyamat fejlődésének együttesét, ami a
Bölcsességet a Törvénnyel azonosítja és a Bölcsességet a Messiással
(lásd minden esetre a 38 vers a jegyzetét). Így értelmezték az
Egyházatyák a verset, mint ami Krisztus megtestesülésére tesz célzást.
Lehetséges, hogy Pál újra felhasználta Báruknak ezt a szakaszát a
Korintusiakhoz írt első levelének első két fejezetében.
A tanbeli rokonságok miatt, amit ez az elmélkedés a Bölcsességről a
Sirák fia könyvével mutat, az időszámításunk előtti második századra
helyezhetjük, de nehéz pontosabban meghatározni idejét. Itt megint csak
eltérőek a vélemények a nyelvről, amelyen ez a rész íródott, a görög
eredeti minden esetre valószínűbbnek tűnik. A kapcsolat kérdése,
ami a könyv többi részével egyesíti távolról sem nyert kielégítő
megoldást: egyeseknek feltevése, hogy az egy beszéd, ami egy bűnbánati
nap alkalmából hangzott el.
d) Jeruzsálem buzdítása és vigasztalása
(4,5-59). A könyv utolsó része más irodalmi stílust mutat (lásd 4,5 a
jegyzetét); biztató és vigasztaló költeményről van itt szó, aminek
stílusa igen közel áll a Második-Izaijáséhoz. Az eredeti nyelv
problémája, szemita, vagy görög volt, ezzel a résszel kapcsolatban
ugyanúgy vitatott, mint az előzővel. Salamon tizenegyedik zsoltára, ami
kevéssel Jeruzsálem Pompejusz általi elfoglalása után keletkezett,
időszámításunk előtt 63-ban, igen közelálló Báruk e szakaszához.
Ezeknek az írásoknak összehasonlítása az utóbbi korábban való
keletkezésére enged következtetni. Ellentétben a történelmi
bevezetéssel és a bűnbánati imával, amik a Száműzetés kezdetén
helyezkednek el és kiengesztelődési politikát ajánl a nemzetekkel, a
szöveg itt nyíltan ellenséges velük szemben és a szétszóródottak
rövidesen történő visszatérését tételezi fel. Ez tehát olyan időszakhoz
és környezethez tartozik, ami érezhetően különbözik az első két
részétől. 63 előtti lévén, a második század második felére lehet tenni
és a diaszpóra olyan közösségének tulajdonítható, ami a Szeleucidáktól
elhatárolta magát. Ebben a Hasmoneusok politikai és hadi sikerei
bátoríthatták. Végül úgy tűnik, hogy ez a Jeruzsálemhez intézett
buzdítás minden nehézség nélkül beiktatható a bűnbánati liturgia
keretébe (lásd Bár 4,20 jegyzetét): ez Isten válasza, jövendölés
alakjában, a nemzet könyörgésére.
A könyv egészében
Báruk könyve tehát a zsidó diaszpóra írása, ami felhívja a
Hierosolymitákat bűnbánati liturgia tartására. A két első rész, a két
legősibb a 164-es eseményekkel egyidejűek, vagy kevéssel későbbiek és a
szétszóródás olyan közösségétől látszik származni, akik középúton
állnak Menelausz követői és a Makkabeusok követői között. A negyedik
rész, amit később csatoltak hozzá, kétségkívül a zsidó függetlenség
ügyének megnyert környezetből ered. A Bölcsességről szóló fejtegetések
eredetét nehéz megállapítani. Stílus alapján, ami a kifejezésmód
egységességére támaszkodik, szívesen sorolnánk a Jeruzsálem
buzdításához. A könyv végleges alakját valószínűleg a második század
második felében nyerte el.
Jelenlegi alakjában a szöveg Isten és a népe közötti elszakadás
megállapításával kezdődik és kibékülésükkel fejeződik be. Ez az átmenet
az elszakadás és kibékülés között a bűn fölötti elmélkedéssel megy
végbe, majd a Bölcsességről ír, amit a Törvénnyel azonosít: ez az
együttes gondolatmenete. De egységessége a liturgikus funkcióban
rejlik: Báruk könyvét lehet úgy olvasni, mint egy bűnbánati nap
szövegkönyvét. Valószínű, hogy a második század után újraaktualizálták,
mégpedig a Templom 70-ben történt lerombolásának böjti emléknapján
olvasták fel. A zsidó hagyomány által hangsúlyozott egybeesés,
különösen Josephus Flávius és a Mishna által, az 587-i és 70 ötödik
hónapi lerombolások dátumai között; az említés a rabbinusi forrásokban
a 70 után ünnepelt bűnbánati böjti liturgiáról, annak mintájára, amit
Zak 7,3 és 8,19 említ, végül az Apostoli Konstituciók tanúsága
(V,20,3), aminek alapján a zsidók Báruk könyvét olvassák Jeruzsálem
lerombolásának emléknapján, mind ennek a feltételezésnek
alátámasztására szolgálnak. Napjainkban a katolikus Egyház Báruk
könyvének néhány szakaszát olvassa fel, mégpedig Bár 3,9-15; 3,32-4,4
része Húsvét vigíliáján a lehetséges olvasmányoknak.
Vissza a ÓSz menühöz