TOB - BÁRUK KÖNYVE

Bevezetés

"Olvasta Bárukot? Egy remek zseni!" (La Fontaine, Louis Racine után).

Báruk könyve a Septuaginta görög verziója útján került hozzánk, ahol Jeremiás és a Siralmak közé volt elhelyezve. Szent Jeromos nem fordította le latinra, mivel szerinte, "a héberek nem olvassák és nem birtokolják" ezt a könyvet. Ezért a Vetus Latina latin fordítását vették be a Vulgátába. Báruk könyvét - Jeremiás Levelével, ami közvetlenül követi és annak hatodik fejezete, a Vulgáta - általában a Siralmak és Ezekiek közé helyezi.

Álnevűség

La Fontaine Bárukot a Vulgátában olvasta a Jerrmeiás siralmai szertartása alkalmával, ahová Jean Racine vitte őt el. La Fontaine nem győzte csodálni, megkérdezte barátját: "Egy remek zseni volt ez a Báruk: ki volt ő?" Itt egy kérdés, amire nehezebb válaszolni, mint gondolnánk. Első olvasásra tényleg úgy tűnik, hogy a szerző Báruk lehetett, Jeremiás "titkára" a babiloni fogság idején, és a Jeruzsálemben maradt közösség céljait szolgálta volna. De a sok eltérés a kortárs írásokban Jeruzsálem elfoglalásáról és a Száműzetésről, valamint Báruk adatai, lehetetlenné teszik ezt a művet Jeremiás "titkárának" tulajdonítani (lásd a jegyzeteket Bár 1,1.2.8.10.12. és 14-hez). A könyv tehát az álnevűségi irodalomhoz tartozik; az álnevűséggel együtt jár az egészen más szerző személye, más helyzet és más címzettek, mint amiket e szöveg megnevez. Ebből adódik Báruk olvasásának legfőbb nehézsége. Ő mintául veszi a Jeruzsálem Nebukadnezár általi elfoglalásával kapcsolatos elbeszéléseket, 587-ben és a Száműzetés éveivel kapcsolatosakat. Ugyanakkor egy sor módosítást iktat be, amiknek feladata ezt a mintát a korabeli történelmi helyzethez igazítsa. Ezek az eltérések jellegzetes jegyei az aktualizálás eljárásának. Báruk térben és időben való elhelyezéséhez és szándékának megértéséhez igyekezni kell megtalálni a szöveg mondanivalója mögött, azt, amire ténylegesen rá akar mutatni.

A könyv négy része

A könyv olvasása még egy nehézségbe ütközik: a mű összetett voltába. Valóban, négy különböző részből áll, amik nem származhatnak ugyanattól az írótól, sem ugyanabból a korból. Egy történelmi bevezetéssel kezdődik, majd egy bűnbánó ima következik, egy elmélkedés a Bölcsességről, végül egy buzdítás Jeruzsálemnek. Ezek a részek különböznek a feltételezett eredeti nyelvük, valamint irodalmi stílusuk és tanításuk alapján, ez okozza a problémát az összeállítás egységességére, a jelenlegi alakjában és globális funkcióra vonatkozóan.
    a)   Történelmi bevezetés (1,1-14). Ez leírja milyen körülmények között és milyen szándékkal íródott meg Báruk könyve. Ezt a bevezetést közvetlenül görög nyelven fogalmazta meg olyan író, aki jártas volt a Septuagintában, vagy szemita eredetire nyúlna vissza? Mindkét feltételezést fenntartották, de a második tűnik valószínűbbnek. Általában, ez a rész szolgál bevezetésül az imákhoz, amik következnek. Elsősorban a bűnbánó imát vezeti be, aminek pontosítja alkalmazását és liturgikus kertét.
    b)   A bűnbánati ima (1,15-3,8). Két részt lehet megkülönböztetni (1,15 a jegyzet): először egy bűnvallomást (1,15-2,10), majd egy könyörgést (2,11-3,8). Ennek az imának görög szövege bibliai idézetek mozaikjaiból áll, valószínűleg egy eredetileg héber nyelven megfogalmazott ima fordítása. Jól bevált irodalmi stílusról tesz tanúságot, a nemzeti bűnvallomáséról; a legjellegzetesebb példái ennek: Ezd 9,6-15; Neh 9; Zsolt 106 és Dán 9,4-19. Ez az irodalmi stílus megjelenik Qumránban is (lásd a liturgikus gyűjteményt "A Világítók Szavai") a IV. barlangból).
    Az ima indítása (1,15-2,19) Dániel imájának mása, de néhány módosítást eszközöl benne. Báruk például kihagyja Dániel könyvéből Jeruzsálemre és az elpusztított szentélyre vonatkozó részeket (Dán 9,16.17b.18b.19), de hozzátesz fejtegetéseket a Száműzetésben lévő nép helyzetére (Bár 2,3-5.13.14b). Ezek a változtatások azt sugallják, hogy Báruk bűnbánati imája a szétszóratásban élő zsidó közösség köréből származik, akik számára a Templom helyzete nem jelentett már olyan drámai eseményt, mint a Dániel által felidézettek. Kronológiai szempontból különböző feltételezéseket állítottak fel, hogy megmagyarázzák a szoros rokonságot Dániel és Báruk nemzeti bűnvallomásai között. Ha Báruknak Dánieltől való  közvetlen kölcsönzése mellett döntünk, akkor az elsőben rögzített ima korábbi a másodiknál, de lehetséges, hogy mindkettő egy régebbi ima felhasználása (egy archaikus tan alapján, lásd 2,17 jegyzetét), amit utólag, függetlenül illesztettek be mindkét könyvbe.

A liturgikus funkció, a dátum és a keletkezés környezete Báruk könyvének mindkét első részében: a böjt és siralmak, a szentélyben bemutatott áldozatok, a nemzeti bűnbánat, mindez azt mutatja, hogy Báruk könyvének két első szakasza bűnbánati liturgiára jellemző, amit kiengesztelésül végeztek, abból a célból, hogy kiengeszteljék  népet Istenével, valamiféle nemzeti katasztrófa következtében. Különböző, különlegesen nyugtalan időszak jöhet számításba: 169 és az azt követő idők, Aniochusz Epifánesz alatt, Jeruzsálem elfoglalása Pompeiusz által, időszámításunk előtt 63-ban, végül a Titusz általi a keresztény időszámítás 70. évében. De a Templom kifosztása IV. Antiochusz által 169-ben és a vallási szertartások visszaállítása Júdás Makkabeus által 164-ben, vagyis öt évvel később (lásd 1,2.8), leginkább számol be a  tipológia jelentős eltéréseiről, amiket ebben az elbeszélésben alkalmaztak. A közbenjárás Nebukadnezárért és fiáért, Baltazárért (1,11)  IV. Antiochuszra és fiára, a jövendő Antiochus Eupatorra utalna. A két első rész keletkezésének környezetére vonatkozóan, ez valószínűleg egy szétszóratásban, talán Antiochiában élő zsidó közösség, akik mélységesen kötődnek Judea vallási hagyományaihoz, szemben a beolvasztó hellenizáció híveivel, mint Menelausz főpap (lásd 2 Mak 4,23 versek), de politikailag ellenségei a Szeleucidákkal szembeni fegyveres ellenállásnak.
    c)   Elmélkedés a Bölcsességről (3,9-4,4). A bűnbánati ima után elmélkedés következik a Bölcsességről (3,9 a jegyzete). A szöveg újra felveti a kérdést  a száműzetésben élő népet ért szerencsétlenségek okáról, de a választ a bölcsességi irodalom jellegzetes kifejezéseivel formálja meg.
    A Bölcsességről szóló elmélkedés a zsidó bölcsességi tanok történetének fordulópontján helyezkedik el. Az általános elképzelés a Bölcsességről (Péld 8,17.31), amit az Istentől való félelemként határoztak meg (Péld 1,7; 9,10; 15,33; Zsolt 111,10; Jób 28,28), pontosabbá válik: időnként a Törvénnyel azonosítják, aminek egyedüli letéteményese a választott nép (Sir 24,8-12; Bár 4,1); máskor úgy mutatkozik, mint Isten teremtő munkájának résztvevője (Péld 8,22-31; Sir 24,9; és talán Bár 3,32-35, lásd a 32 vers jegyzetét), majd, mint ami az emberek között lakik. E második felfogás további teológiai fejlődést jelent, a Bölcsességet a Messiással azonosítja (1 Kor 1,24; 2,6-9; Jn 1,14). Ennek a két áramlatnak közeledését tapasztalhatjuk Báruknál (összehasonlítva Bár 4,1 és 3,38-at). Kétségkívül határozottabban jelentkezik a Bölcsesség azonosítása a Törvénnyel a görög szövegben; azonban a messiási gondolat is jelen van, amint ezt különlegesen megvilágítja Bár 3,38 latin fordítás a Vetus Latina számára. Miután Isten a Bölcsességet átadta Jákobnak "Így jelent meg a földön és társalgott az emberekkel": ez a csekély eltérés elég arra, hogy megingassa a folyamat fejlődésének együttesét, ami a Bölcsességet a Törvénnyel azonosítja és a Bölcsességet a Messiással (lásd minden esetre a 38 vers a jegyzetét). Így értelmezték az Egyházatyák a verset, mint ami Krisztus megtestesülésére tesz célzást. Lehetséges, hogy Pál újra felhasználta Báruknak ezt a szakaszát a Korintusiakhoz írt első levelének első két fejezetében.

A tanbeli rokonságok miatt, amit ez az elmélkedés a Bölcsességről a Sirák fia könyvével mutat, az időszámításunk előtti második századra helyezhetjük, de nehéz pontosabban meghatározni idejét. Itt megint csak eltérőek a vélemények a nyelvről, amelyen ez a rész íródott, a görög eredeti minden esetre valószínűbbnek tűnik. A  kapcsolat kérdése, ami a könyv többi részével egyesíti távolról sem nyert kielégítő megoldást: egyeseknek feltevése, hogy az egy beszéd, ami egy bűnbánati nap alkalmából hangzott el.
    d)   Jeruzsálem buzdítása és vigasztalása (4,5-59). A könyv utolsó része más irodalmi stílust mutat (lásd 4,5 a jegyzetét); biztató és vigasztaló költeményről van itt szó, aminek stílusa igen közel áll a Második-Izaijáséhoz. Az eredeti nyelv problémája, szemita, vagy görög volt, ezzel a résszel kapcsolatban ugyanúgy vitatott, mint az előzővel. Salamon tizenegyedik zsoltára, ami kevéssel Jeruzsálem Pompejusz általi elfoglalása után keletkezett, időszámításunk előtt 63-ban, igen közelálló Báruk e szakaszához. Ezeknek az írásoknak összehasonlítása az utóbbi korábban való keletkezésére enged következtetni. Ellentétben a történelmi bevezetéssel és a bűnbánati imával, amik a Száműzetés kezdetén helyezkednek el és kiengesztelődési politikát ajánl a nemzetekkel, a szöveg itt nyíltan ellenséges velük szemben és a szétszóródottak rövidesen történő visszatérését tételezi fel. Ez tehát olyan időszakhoz és környezethez tartozik, ami érezhetően különbözik az első két részétől. 63 előtti lévén, a második század második felére lehet tenni és a diaszpóra olyan közösségének tulajdonítható, ami a Szeleucidáktól elhatárolta magát. Ebben a Hasmoneusok politikai és hadi sikerei bátoríthatták. Végül úgy tűnik, hogy ez a Jeruzsálemhez intézett buzdítás minden nehézség nélkül beiktatható a bűnbánati liturgia keretébe (lásd Bár 4,20 jegyzetét): ez Isten válasza, jövendölés alakjában, a nemzet könyörgésére.

A könyv egészében

Báruk könyve tehát a zsidó diaszpóra írása, ami felhívja a Hierosolymitákat bűnbánati liturgia tartására. A két első rész, a két legősibb a 164-es eseményekkel egyidejűek, vagy kevéssel későbbiek és a szétszóródás olyan közösségétől látszik származni, akik középúton állnak Menelausz követői és a Makkabeusok követői között. A negyedik rész, amit később csatoltak hozzá, kétségkívül a zsidó függetlenség ügyének megnyert környezetből ered. A Bölcsességről szóló fejtegetések eredetét nehéz megállapítani. Stílus alapján, ami a kifejezésmód egységességére támaszkodik, szívesen sorolnánk a Jeruzsálem buzdításához. A könyv végleges alakját valószínűleg a második század második felében nyerte el.

Jelenlegi alakjában a szöveg Isten és a népe közötti elszakadás megállapításával kezdődik és kibékülésükkel fejeződik be. Ez az átmenet az elszakadás és kibékülés között a bűn fölötti elmélkedéssel megy végbe, majd a Bölcsességről ír, amit a Törvénnyel azonosít: ez az együttes gondolatmenete. De egységessége a liturgikus funkcióban rejlik: Báruk könyvét lehet úgy olvasni, mint egy bűnbánati nap szövegkönyvét. Valószínű, hogy a második század után újraaktualizálták, mégpedig a Templom 70-ben történt lerombolásának böjti emléknapján olvasták fel. A zsidó hagyomány által hangsúlyozott egybeesés, különösen Josephus Flávius és a Mishna által, az 587-i és 70 ötödik hónapi lerombolások dátumai között; az említés a rabbinusi forrásokban a 70 után ünnepelt bűnbánati böjti liturgiáról, annak mintájára, amit Zak 7,3 és 8,19 említ, végül az Apostoli Konstituciók tanúsága (V,20,3), aminek alapján a zsidók Báruk könyvét olvassák Jeruzsálem lerombolásának emléknapján, mind ennek a feltételezésnek alátámasztására szolgálnak. Napjainkban a katolikus Egyház Báruk könyvének néhány szakaszát olvassa fel, mégpedig Bár 3,9-15; 3,32-4,4 része  Húsvét vigíliáján a lehetséges olvasmányoknak.

Vissza a ÓSz menühöz