TOB - BÖLCSESSÉG KÖNYVE
Bevezetés
A könyv címe, szerzője, dátuma
E könyvnek régen Salamon Bölcsessége volt a címe, mivel a 7-9
fejezetekben ez a király szólal meg, akit a zsidó hagyomány "a
bölcs"-nek tekintett. Itt azonban egy irodalmi művészi fogásról van
szó, ami abban a korban szokásban volt, egy új gondolatnak egy
általánosan elismert tekintély segítségül hívásával történő
elfogadtatására. Valójában a könyv rokonságot mutat az alexandriai
zsidó írásokkal és görögből egy számunkra ismeretlen szerző
szerkesztette át.
Dátuma bizonytalan. Különböző jelek, amiket főként a szóhasználatra
alapítanak és egy célzás az egyiptomi zsidók akkori egyenjogúsági
követeléseire (19,16), arra enged következtetni, hogy nem
keletkezhetett Kr.e. 50-es évek után, sőt még tovább mehetünk, a római
időszakig, Alexandria Augusztusz általi elfoglalásáig (Kr.e. 30.). A
művet nem írták egy folyamatban: szerkesztése több éven át húzódik és a
harmadik rész számos megközelítést tartalmaz Alexandriai Philon
(született Kr.e. 20.-ban) művével, Mózes Életével. Ha feltételezzük,
hogy mindkét szerző azonos midrást használt fel, a két szerző nem
élhetett időben távol egymástól.
A szerző és szerkezet egységessége
Első olvasásra a Bölcsesség könyvében feltűnik a stílusok és témák
különbözősége. A bibliai költészet utánozása apránként helyt ad, főként
11,4-től kezdve, egy periodikus stílusnak, ami a ritmikus próza felé
irányul. Észlelhetjük, hogy a 6-10 fejezetek hangsúlyozzák a Bölcsesség
teremtő és gondviselő szerepét, holott a következőkben nem történik
róla több említés. Ez a különbözőség arra vezette a kritikusokat, hogy
több szerző létét tételezzék fel. A feltevések közül kettőt említünk
meg: a) az 1-5. fejezeteket héber nyelven írták volna és a következő
fejezetek szerzője fordította görögre; b) az egész művet görög nyelven
írták volna, de 11-19. fejezeteket egy teljesen más szerző írta volna,
mint az előző fejezeteket. Manapság egyre inkább megegyeznek egyetlen
szerző létében, mivel a könyv együttese azonos kultúráról és egyazon
irodalmi szemilységről tanúskodik. Különös figyelmet kell szentelni két
eljárásra történő állandó visszatérésre:
a) az ellentét vagy az összehasonlítás. Így például az igazak
halhatatlanságra jutnak, szemben az istentelenek hiábavaló életével, az
erényes terméketlenség az istentelen termékenységgel, az izraeliták
sorsa az egyiptomiakéval.
b) a gondolatok fokozatos fejlődése. A szerző a gondolatokat egymást
követően veti fel. A halál témáját például már a könyv legelején
megemlíti (1,11-13.16), majd újra több alkalommal is beleszövi a
szövegbe (2,20.24; 3,2-3; 4,7-14; stb.). A szerző él a téma
gazdagságával, megemlítve időnként a fizikai, majd a szellemi halált,
sőt mindkettőt egyszerre. Gondolkodása itt, ugyanúgy mint másutt is,
túlárad a rendszerezettség korlátain.
Másrészről határozottan meg lehet állapítani az állandó gondot a
válogatott kifejezések keresésére, sőt új kifejezéseket alkot és
állandóan alkalmaz számos szerkezeti vagy szónoki fordulatot.
Észrevehetjük, hogy számos kifejezésnek szokatlan értelmet ad, valamint
a görög kötőszavak állandó, egyhangú ismételgetését ("és", "de",
"mivel", "mert").
Felépítés és tartalom
A Bölcsesség könyvét három nagy szakaszra lehet osztani, amik különböző
helyzeteket és törekvést tükröz:
1. Az ember sorsa Isten akarata szerint (1-5). Ez a szakasz az igazak
sorsát szembeállítja az istentelenekével, akik üldözik őket. Célja a
zsidók hitének megerősítése: a megpróbáltatások, amelyeket el kell
szenvedniök előkészítik a túlvilági megdicsőülésüket. A szerző arra
buzdítja őket, hogy gyakorolják az igazságosságot, mert az halhatatlan
(1,1-15). Az anyagiasságuk következtében eltévelyedett istentelenek
üldözi az igazakat, akik elviselhetetlenekké váltak szemükben
(1,16-2,20). Mikor így cselekszenek nem ismerik fel, hogy Isten a
halhatatlanságot a tiszta lelkeknek tartotta fenn, míg a Bölcsesség
ellenfelei megkapják a büntetést, ami nekik jár (2,21-3,12). Egy
termékeny, de istentelen magatartású asszony csak elmarasztalást
érdemel, ellenkezőleg a gyermektelen, de erényes asszony méltó a
dicséretre (3,13-4,6). Ugyanígy az istentelenek hosszú életét elítéli
az igaz korai halála, annak nincsen pozitív jelentése, nem menti meg
azokat attól, hogy elítéltessenek és szembesüljenek az igazzal, akit
Isten felmagasztalt; bűnbánatuk ekkor már hiábavaló lesz (4,7-5.14). Az
igazak viszont örökké élnek majd és Isten védelme alá veszi őket az
ítéletkor (5,15-23).
2. A Bölcsesség dicsérete (6,1-11,3). Ezt a dicséretet Salamon ajkára
adja a szerző. De a királyt nem nevezi meg. A Bölcsesség könyve
gyakorlatilag nem nevez meg neveket (egyedüli kivétel: Ötváros 10,6 és
a Vörös tenger 10,18; 19,7). Salamon szól a többi királyhoz, meghíva
őket az izraelita Bölcsesség tanainak befogadására. Úgy tűnik, hogy a
szerző itt a nem zsidó uralkodókra gondol és rajtuk keresztül a művelt
pogány környezetet. Ezután az uralkodóknak szóló felhívás után
(6,1-11), Salamon bemutatja a Bölcsességet, mint egy titokzatos
valóságot, aki kéri, hogy megismerjék és gyakorolják őt (6,12-21).
Ezután felidézi természetét és eredetét (6,22-25). Salamon ugyanis, bár
emberi természetű, a Bölcsességhez intézett imájában meghallgatást
nyert és az minden jóval elhalmozta (7,1-14). Miután megidézi Istent,
minden tudás forrását (7,15-21), folyamatosan ismerteti a Bölcsesség
tulajdonságait és természetét (7,22-8,1). Számára a Bölcsesség olyan,
mint egy ideális hitvestárs, aki mellett élni lehet (8,2-16). De az
ilyen belső bizalmas kapcsolatot csak Isten ajándékaként lehet elnyerni
(8,17-21). Salamon egy újabb imát intéz Istenhez, kérve a Bölcsesség
állandó kíséretét uralkodói tisztében és oktassa az isteni akarat
felismerésére (9,1-12). Ő egyedül ismeri azt az akaratot és ezáltal
megmentheti az embereket (9,13-18). A kezdettől az Egyiptomból való
kivonuláson át, a Teremtés könyvében elbeszélt összes események
felsorolásával, úgy mutatkozik meg, mint a történelem mestere
(101-11,3).
3. Elmélkedés a Kivonulás felett (11,4-19-22). Az utolsó szakasz
hosszabb és főként kuszáltabb, mint az előzőek. Főként az izraeliták az
egyiptomiak sorsának összehasonlításából áll a Kivonulás csapásaitól
kezdve, de e folyamatot gyakran megszakítják eltérések és a
bálványimádás elleni kirohanás. Az ellentétek zordsága, hangjának
szigorúsága arra enged következtetni, hogy a szerző, amikor Izrael
értékeit védi, figyelmezteti mindazokat, akik közösségét veszélyezteti.
Megnyitásként kifejezi az őt vezérlő elvet: az eszköz, amit Isten
ellenségei büntetésére alkalmaz jótéteményként hat Izrael számára
(11,5). Így a víz, ami bünteti az egyiptomiakat (célzás a vérré
változtatott Nílusra), az izraeliták szomját oltja a pusztában
(11,4-14). A szerző ezután vádbeszédet indít az állatok kultusza ellen,
ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Isten mindig mértékletesen büntet, a
bűnbánatra vezetés céljából (11,15-12,1). Ilyen értelemben magyarázza a
darazsak szerepét a kánaániak kipusztítása előtt (12,2-14). Isten
mindenkor fenséges pártatlansággal ítél és mértékletessége követendő
példaként szolgáljon az izraelitáknak (12,15-22). Az állatok kultusza
elleni vádbeszéd egy ironikus megjegyzéssel folytatódik (12,23-27). A
szerző a bálványimádás két nagy bálványimádási formát különböztet meg,
az elemek istenítését (13,1-9) és az emberi alkotások kultuszát
(13,10-14,11). A második alattomosan férkőzött be (14,12-21) és az élet
teljes megrontását eredményezte (14,22-31). Ha Izrael megtartotta a
hitet és mentes maradt a bálványimádás veszélyétől, a többi mind
elbukott, így a fazekas istent készít az agyagból (15,1-19). A szerző
itt újra felveszi az összehasonlítások szálát és folyamatosan hatot
fejt ki: a fürjek csodája és a békák (átokállatok) (16,1-4), a
rézkígyó, ami meggyógyítja a hébereket és az egyiptomiak ellen küldött
sáskák (16,5-14), a manna és a jégeső (16,15-29), a sötétség csapása és
a tűzoszlop (17,1-18,4), az egyiptomiak elsőszülötteinek halása és a
húsvéti megszabadulás (18,5-25), végül az egyiptomiak veszte a Vörös
tengerben és az izraeliták szabad átvonulása (19,1-12). Az
egyiptomiakat azért érte büntetés, mert a jövevényekkel szemben
rosszabbul jártak el, mint Szodoma lakói (19,13-17). A szerző még
egyszer visszatér a Kivonulással kapcsolatos csodákra, hogy
összefüggésbe hozza azokat az elemekkel kapcsolatos elméletével
(19,18-21). A mű egy rövid összefoglalással végződik doxológiai
formában (19,22).
Hatások
A Bölcsesség könyvének szerzője költő és lelki ember, aki személyes,
eredeti művet alkotott. Még ha számos forrásból merít is, nem
ugyanolyan módon adja vissza azokat, ahogyan találja, hanem be
tudja illeszteni saját művébe. Így jár el az Ószövetséggel is. Kevés
azoknak az idézeteknek száma, amiket a régebbi bibliai szövegekből
kölcsönöz. Szövege azonban ezeknek a szövegeknek ismeretéről
tanúskodik, ezeken mélyen elelmélkedik (főként a Teremtés, a Kivonulás,
Izaijás, a Példabeszédek és a Sirák fia könyve). A szerző, úgy tűnik,
olvasta ezeket a Szeptuaginta görög verziójában. Az utolsó részben a
midrásnak bizonyos befolyását vehetjük észre, a bibliai szövegeknek
egyfajta zsidó kommentára, ami nagy teret hagy a legendaszerű
bővítéseknek.
Ugyanez vonatkozik a hellenisztikus irodalomra és műveltségre. A szerző
szabadon nyúl ismereteihez a görög költészet, retorika, tudomány és
főként filozófia területéről. Kivételesen meg lehet különböztetni a
majdnem szószerinti átvételt Homérosz vagy Platon műveiből, elég pontos
utalást egyes tudományos magyarázatokra vagy filozófiai elméletekre.
Leggyakrabban azonban csak célzásokról vagy visszaemlékezésekről van
szó.
Az a tény, hogy a szerző egyidejűleg merített ihletet a régi bibliai és
a görög írásokból, nem meglepő. Ez az eljárás jellemző az alexandriai
zsidó körökre. A bibliai témák és felfogás képezi a teológiai
gondolkodás alapját, de ezeket megvizsgálják, lefordítják,
továbbfejlesztik, néha elferdítik görög fogalmak segítségével.
Emlékeznünk kell arra, hogy a szerző egyrészt zsidó olvasóközönséghez
fordul, akik már alig, vagy egyáltalán nem ismerik a héber nyelvet, és
akik, mint ő, át vannak itatva a hellenisztikus kultúrával. Másrészt
görög olvasókhoz szól, akiket meg akar győzni a zsidó bölcsesség teljes
felsőbbrendűségéről. Mindkét esetben görög fogalmakhoz fordul, hogy
Izrael különleges örökségét olvasói számára hozzáférhetőbbé tegye. Nem
legfőbb gondja a más civilizációktól kölcsönzött elemek felújítása vagy
hozzácsatolása, hanem arra törekszik, hogy hatékony és hűséges tanúja
legyen a zsidó hagyományoknak. Észlelhetjük egyébként igen határozott
elítélő magatartását a bálványimádás minden formájával és a
materialista filozófiával szemben, vagy teljes szembehelyezkedését a
csillagjóslással és a titokzatos szertartásokkal, különösen a
dionüszoszi kultusszal.
A mű tanítása
Két lényes pontra vonatkozóan, az igazak lelkeinek halhatatlanságára és
a Bölcsesség megszemélyesítésére vonatkozóan, ez a könyv újdonságot hoz
a bölcsességi irodalom területén.
1. Az igazak halhatatlansága: A szerző szembekerül avval a poblémával,
hogy az igaz meghal anélkül hogy elnyerje jutalmát. Választ ad Jób
aggódó kérdéseire tanítva, hogy az erényes lelkek, akiket a földön
üldöztetés ér, tökéletes nyugalmat fognak élvezni Isten közelében és
jutalmat fognak elnyerni a Látogatás vagy az Ítélet napján (2,22;
3,1-9; 4,7-14; 5,15-23). Azáltal, hogy hangsúlyozza a lélek elsőbbségét
és halhatatlan sorsát a szerző tagadhatatlan görög befolyásról vall.
Nem osztja azonban a platonista dualisztikus felfogást: az ember
megmarad lélekből és testből álló lénynek és a testi feltámadás, amit
kifejezetten állít Dán 12,2-3 és 2 Mak 7,9-ban benne foglaltatik
bizonyos szövegekben is (lásd főként 3,7 és 5,15-16). Két jellegzetesen
görög szó foglalja össze nála az igazak jövőbeli jutalmát:
"halhatatlanság" (1,15; 3,4; 4,1; 8,17; 15,3) és "romolhatatlan" 2,23;
6,18-19). Meg akarja értetni olvasóival, hogy az igazak élete nem
szűnik meg a fizikai halállal, hanem örökkévalóan és dicsőségesen
folytatódik Isten közelében. Ezzel szemben az istentelenek magatartásuk
következtében már most lemondanak halhatatlanságukról; bizonyos
értelemben már halottak. A szerző számára a halhatatlanság nem elvont
fogalom, ami kivétel nélkül mindenkire vonatkozik: csak az igazak
lelkére vonatkozik.
2. A Bölcsesség megszemélyesítése: A Bölcsesség
megszemélyesítésekor a szerző átveszi és kibővíti a Példabeszédek
1-9 szövegét. A hangsúlyt azonban a Bölcsesség teremtő
tevékenységére helyezi (7,12,22; 8,5-6) és kozmikus működésére (7,24;
8,1). A görögök számára a bölcsesség főként mód volt az istenség
ismeretének és szemlélésének elérésére. A szerző számára isteni
Kinyatkoztatás; felfedi az Isten akaratát és szándékait (9,13.17),
mivel osztozik Isten életében és társa minden művének (8,3-4). A
világot jóindulattal kormányozza (8,1). Elsősorban azonban az igazakhoz
vonzódik, akiknek lelkében uralkodik és akiket Isten barátainak nevez
(1,4; 7,27). Végül minden tudomány és ismeret forrása (7,16-21). A
Bölcsességnek ez a megszemélyesítése kényes kérdést vet fel: vajjon
irodalmi, pontosabban költői formáról van szó, vagy a szerző a
Bölcsességet egy olyan valóságnak tekinti, amely közvetítő Isten és a
világ között, esetleg egy isteni személynek? A szöveg nem ad módot
döntésre. A Bölcsesség, úgy tűnik, egyidejűleg idézi fel és vállalja
magára az isteni tevékenység alapvető jegyeit. A Lélekkel való
kapcsolata (1,6; 7,7.22-23; 9,17) arra vezet időnlént, hogy felismerjük
benne a Szentlélek előképét. Ezt az értelmezést azonban nehéz
megalapozni. A Bölcsesség törekvése azonosulni az Isten
Kinyilatkoztatásával Izrael történelmében és az egész teremtett
világban. Jobban kifejezve, Isten szeretetét fejezi ki "a mindenséget
üdvösen igazgatja" (8,1). Ilyen értelemben inkább előképe az isteni
kegyelemnek, ami Jézus Krisztusban teljesedik ki.
Végül megfigyelhetjük több fejtegetésben a tanító jelleget:
- a szenvedő Igaz kezdeti témájának ujra felvételét
(2,10-20);
- az uralkodók különleges felelősségét az Istentől rájuk
bízott hatalom gyakorlásában (6,1-11);
- az elmélkdéseket az emberi ismeretek határairól,
különösen a szellemi rendet tekintve (9,13-18);
- annak képességét, hogy az egy Istent termtése alapján
megismerjék (13,1-9);
- egyéni megfontolások a gondviselő kormányzásról az ősi
bibliai elbeszélések alapján
(11,21-12,1; 12,15-18);
- Áron főpap közbelépését, akinek szerepét az egész világra
kiterjesztették (18,20-25).
A Bölcsesség könyve zsidó írásmű, aminek törekvése a hűség Izrael
hagyományos vallásához, ugyanakkor állandó gondja annak aktualizálása.
Ezért nem lepődhetünk meg azon, hogy egyes tanai megtalálhatók az
Újszövetségben (lásd Róm 1,20-23; Kol 1,12.15.17; Zsid 1,2-3) és hogy
az Egyházatyák gyakran idézik.
Megyjegyzés: A fordítás a J. Ziegler által rögzített,
Göttingenben 1962-ben kiadott szöveget követi.
Vissza a ÓSz menühöz