TOB - BÖLCSESSÉG KÖNYVE

Bevezetés

A könyv címe, szerzője, dátuma

E könyvnek régen Salamon Bölcsessége volt a címe, mivel a 7-9 fejezetekben ez a király szólal meg, akit a zsidó hagyomány "a bölcs"-nek tekintett. Itt azonban egy irodalmi művészi fogásról van szó, ami abban a korban szokásban volt, egy új gondolatnak egy általánosan elismert tekintély segítségül hívásával történő elfogadtatására. Valójában a könyv rokonságot mutat az alexandriai zsidó írásokkal és görögből egy számunkra ismeretlen szerző szerkesztette át.

Dátuma bizonytalan. Különböző jelek, amiket főként a szóhasználatra alapítanak és egy célzás az egyiptomi zsidók akkori egyenjogúsági követeléseire (19,16), arra enged következtetni, hogy nem keletkezhetett Kr.e. 50-es évek után, sőt még tovább mehetünk, a római időszakig, Alexandria Augusztusz általi elfoglalásáig (Kr.e. 30.). A művet nem írták egy folyamatban: szerkesztése több éven át húzódik és a harmadik rész számos megközelítést tartalmaz Alexandriai Philon (született Kr.e. 20.-ban) művével, Mózes Életével. Ha feltételezzük, hogy mindkét szerző azonos midrást használt fel, a két szerző nem élhetett időben távol egymástól.

A szerző és szerkezet egységessége

Első olvasásra a Bölcsesség könyvében feltűnik a stílusok és témák különbözősége. A bibliai költészet utánozása apránként helyt ad, főként 11,4-től kezdve, egy periodikus stílusnak, ami a ritmikus próza felé irányul. Észlelhetjük, hogy a 6-10 fejezetek hangsúlyozzák a Bölcsesség teremtő és gondviselő szerepét, holott a következőkben nem történik róla több említés. Ez a különbözőség arra vezette a kritikusokat, hogy több szerző létét tételezzék fel. A feltevések közül kettőt említünk meg: a) az 1-5. fejezeteket héber nyelven írták volna és a következő fejezetek szerzője fordította görögre; b) az egész művet görög nyelven írták volna, de 11-19. fejezeteket egy teljesen más szerző írta volna, mint az előző fejezeteket. Manapság egyre inkább megegyeznek egyetlen szerző létében, mivel a könyv együttese azonos kultúráról és egyazon irodalmi szemilységről tanúskodik. Különös figyelmet kell szentelni két eljárásra történő állandó visszatérésre:

a) az ellentét vagy az összehasonlítás. Így például az igazak halhatatlanságra jutnak, szemben az istentelenek hiábavaló életével, az erényes terméketlenség az istentelen termékenységgel, az izraeliták sorsa az egyiptomiakéval.
b) a gondolatok fokozatos fejlődése. A szerző a gondolatokat egymást követően veti fel. A halál témáját például már a könyv legelején megemlíti (1,11-13.16), majd újra több alkalommal is beleszövi a szövegbe (2,20.24; 3,2-3; 4,7-14; stb.). A szerző él a téma gazdagságával, megemlítve időnként a fizikai, majd a szellemi halált, sőt mindkettőt egyszerre. Gondolkodása itt, ugyanúgy mint másutt is, túlárad a rendszerezettség korlátain.

Másrészről határozottan meg lehet állapítani az állandó gondot a válogatott kifejezések keresésére, sőt új kifejezéseket alkot és állandóan alkalmaz számos szerkezeti vagy szónoki fordulatot. Észrevehetjük, hogy számos kifejezésnek szokatlan értelmet ad, valamint a görög kötőszavak állandó, egyhangú ismételgetését ("és", "de", "mivel", "mert").

Felépítés és tartalom

A Bölcsesség könyvét három nagy szakaszra lehet osztani, amik különböző helyzeteket és törekvést tükröz:

1. Az ember sorsa Isten akarata szerint (1-5). Ez a szakasz az igazak sorsát szembeállítja az istentelenekével, akik üldözik őket. Célja a zsidók hitének megerősítése: a megpróbáltatások, amelyeket el kell szenvedniök előkészítik a túlvilági megdicsőülésüket. A szerző arra buzdítja őket, hogy gyakorolják az igazságosságot, mert az halhatatlan (1,1-15). Az anyagiasságuk következtében eltévelyedett istentelenek üldözi az igazakat, akik elviselhetetlenekké váltak szemükben (1,16-2,20). Mikor így cselekszenek nem ismerik fel, hogy Isten a halhatatlanságot a tiszta lelkeknek tartotta fenn, míg a Bölcsesség ellenfelei megkapják a büntetést, ami nekik jár (2,21-3,12). Egy termékeny, de istentelen magatartású asszony csak elmarasztalást érdemel, ellenkezőleg a gyermektelen, de erényes asszony méltó a dicséretre (3,13-4,6). Ugyanígy az istentelenek hosszú életét elítéli az igaz korai halála, annak nincsen pozitív jelentése, nem menti meg azokat attól, hogy elítéltessenek és szembesüljenek az igazzal, akit Isten felmagasztalt; bűnbánatuk ekkor már hiábavaló lesz (4,7-5.14). Az igazak viszont örökké élnek majd és Isten védelme alá veszi őket az ítéletkor (5,15-23).

2. A Bölcsesség dicsérete (6,1-11,3). Ezt a dicséretet Salamon ajkára adja a szerző. De a királyt nem nevezi meg. A Bölcsesség könyve gyakorlatilag nem nevez meg neveket (egyedüli kivétel: Ötváros 10,6 és a Vörös tenger 10,18; 19,7). Salamon szól a többi királyhoz, meghíva őket az izraelita Bölcsesség tanainak befogadására. Úgy tűnik, hogy a szerző itt a nem zsidó uralkodókra gondol és rajtuk keresztül a művelt pogány környezetet. Ezután az uralkodóknak szóló felhívás után (6,1-11), Salamon bemutatja a Bölcsességet, mint egy titokzatos valóságot, aki kéri, hogy megismerjék és gyakorolják őt (6,12-21). Ezután felidézi természetét és eredetét (6,22-25). Salamon ugyanis, bár emberi természetű, a Bölcsességhez intézett imájában meghallgatást nyert és az minden jóval elhalmozta (7,1-14). Miután megidézi Istent, minden tudás forrását (7,15-21), folyamatosan ismerteti a Bölcsesség tulajdonságait és természetét (7,22-8,1). Számára a Bölcsesség olyan, mint egy ideális hitvestárs, aki mellett élni lehet (8,2-16). De az ilyen belső bizalmas kapcsolatot csak Isten ajándékaként lehet elnyerni (8,17-21). Salamon egy újabb imát intéz Istenhez, kérve a Bölcsesség állandó kíséretét uralkodói tisztében és oktassa az isteni akarat felismerésére (9,1-12). Ő egyedül ismeri azt az akaratot és ezáltal megmentheti az embereket (9,13-18). A kezdettől az Egyiptomból való kivonuláson át, a Teremtés könyvében elbeszélt összes események felsorolásával, úgy mutatkozik meg, mint a történelem mestere (101-11,3).

3. Elmélkedés a Kivonulás felett (11,4-19-22). Az utolsó szakasz hosszabb és főként kuszáltabb, mint az előzőek. Főként az izraeliták az egyiptomiak sorsának összehasonlításából áll a Kivonulás csapásaitól kezdve, de e folyamatot gyakran megszakítják eltérések és a bálványimádás elleni kirohanás. Az ellentétek zordsága, hangjának szigorúsága arra enged következtetni, hogy a szerző, amikor Izrael értékeit védi, figyelmezteti mindazokat, akik közösségét veszélyezteti. Megnyitásként kifejezi az őt vezérlő elvet: az eszköz, amit Isten ellenségei büntetésére alkalmaz jótéteményként hat Izrael számára (11,5). Így a víz, ami bünteti az egyiptomiakat (célzás a vérré változtatott Nílusra), az izraeliták szomját oltja a pusztában (11,4-14). A szerző ezután vádbeszédet indít az állatok kultusza ellen, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Isten mindig mértékletesen büntet, a bűnbánatra vezetés céljából (11,15-12,1). Ilyen értelemben magyarázza a darazsak szerepét a kánaániak kipusztítása előtt (12,2-14). Isten mindenkor fenséges pártatlansággal ítél és mértékletessége követendő példaként szolgáljon az izraelitáknak (12,15-22). Az állatok kultusza elleni vádbeszéd egy ironikus megjegyzéssel folytatódik (12,23-27). A szerző a bálványimádás két nagy bálványimádási formát különböztet meg, az elemek istenítését (13,1-9) és az emberi alkotások kultuszát (13,10-14,11). A második alattomosan férkőzött be (14,12-21) és az élet teljes megrontását eredményezte (14,22-31). Ha Izrael megtartotta a hitet és mentes maradt a bálványimádás veszélyétől, a többi mind elbukott, így a fazekas istent készít az agyagból (15,1-19). A szerző itt újra felveszi az összehasonlítások szálát és folyamatosan hatot fejt ki: a fürjek csodája és a békák (átokállatok) (16,1-4), a rézkígyó, ami meggyógyítja a hébereket és az egyiptomiak ellen küldött sáskák (16,5-14), a manna és a jégeső (16,15-29), a sötétség csapása és a tűzoszlop (17,1-18,4), az egyiptomiak elsőszülötteinek halása és a húsvéti megszabadulás (18,5-25), végül az egyiptomiak veszte a Vörös tengerben és az izraeliták szabad átvonulása (19,1-12). Az egyiptomiakat azért érte büntetés, mert a jövevényekkel szemben rosszabbul jártak el, mint Szodoma lakói (19,13-17). A szerző még egyszer visszatér a Kivonulással kapcsolatos csodákra, hogy összefüggésbe hozza azokat az elemekkel kapcsolatos elméletével (19,18-21). A mű egy rövid összefoglalással végződik doxológiai formában (19,22).

Hatások

A Bölcsesség könyvének szerzője költő és lelki ember, aki személyes, eredeti művet alkotott. Még ha számos forrásból merít is, nem ugyanolyan módon  adja vissza azokat, ahogyan találja, hanem be tudja illeszteni saját művébe. Így jár el az Ószövetséggel is. Kevés azoknak az idézeteknek száma, amiket a régebbi bibliai szövegekből kölcsönöz. Szövege azonban ezeknek a szövegeknek ismeretéről tanúskodik, ezeken mélyen elelmélkedik (főként a Teremtés, a Kivonulás, Izaijás, a Példabeszédek és a Sirák fia könyve). A szerző, úgy tűnik, olvasta ezeket a Szeptuaginta görög verziójában. Az utolsó részben a midrásnak bizonyos befolyását vehetjük észre, a bibliai szövegeknek egyfajta zsidó kommentára, ami nagy teret hagy a legendaszerű bővítéseknek.

Ugyanez vonatkozik a hellenisztikus irodalomra és műveltségre. A szerző szabadon nyúl ismereteihez a görög költészet, retorika, tudomány és főként filozófia területéről. Kivételesen meg lehet különböztetni a majdnem szószerinti átvételt Homérosz vagy Platon műveiből, elég pontos utalást egyes tudományos magyarázatokra vagy filozófiai elméletekre. Leggyakrabban azonban csak célzásokról vagy visszaemlékezésekről van szó.

Az a tény, hogy a szerző egyidejűleg merített ihletet a régi bibliai és a görög írásokból, nem meglepő. Ez az eljárás jellemző az alexandriai zsidó körökre. A bibliai témák és felfogás képezi a teológiai gondolkodás alapját, de ezeket megvizsgálják, lefordítják, továbbfejlesztik, néha elferdítik görög fogalmak segítségével. Emlékeznünk kell arra, hogy a szerző egyrészt zsidó olvasóközönséghez fordul, akik már alig, vagy egyáltalán nem ismerik a héber nyelvet, és akik, mint ő, át vannak itatva a hellenisztikus kultúrával. Másrészt görög olvasókhoz szól, akiket meg akar győzni a zsidó bölcsesség teljes felsőbbrendűségéről. Mindkét esetben görög fogalmakhoz fordul, hogy Izrael különleges örökségét olvasói számára hozzáférhetőbbé tegye. Nem legfőbb gondja a más civilizációktól kölcsönzött elemek felújítása vagy hozzácsatolása, hanem arra törekszik, hogy hatékony és hűséges tanúja legyen a zsidó hagyományoknak. Észlelhetjük egyébként igen határozott elítélő magatartását a bálványimádás minden formájával és a materialista filozófiával szemben, vagy teljes szembehelyezkedését a csillagjóslással és a titokzatos szertartásokkal, különösen a dionüszoszi kultusszal.

A mű tanítása

Két lényes pontra vonatkozóan, az igazak lelkeinek halhatatlanságára és a Bölcsesség megszemélyesítésére vonatkozóan, ez a könyv újdonságot hoz a bölcsességi irodalom területén.

1. Az igazak halhatatlansága: A szerző szembekerül avval a poblémával, hogy az igaz meghal anélkül hogy elnyerje jutalmát. Választ ad Jób aggódó kérdéseire tanítva, hogy az erényes lelkek, akiket a földön üldöztetés ér, tökéletes nyugalmat fognak élvezni Isten közelében és jutalmat fognak elnyerni a Látogatás vagy az Ítélet napján (2,22; 3,1-9; 4,7-14; 5,15-23). Azáltal, hogy hangsúlyozza a lélek elsőbbségét és halhatatlan sorsát a szerző tagadhatatlan görög befolyásról vall. Nem osztja azonban a platonista dualisztikus felfogást: az ember megmarad lélekből és testből álló lénynek és a testi feltámadás, amit kifejezetten állít Dán 12,2-3 és 2 Mak 7,9-ban benne foglaltatik bizonyos szövegekben is (lásd főként 3,7 és 5,15-16). Két jellegzetesen görög szó foglalja össze nála az igazak jövőbeli jutalmát: "halhatatlanság" (1,15; 3,4; 4,1; 8,17; 15,3) és "romolhatatlan" 2,23; 6,18-19). Meg akarja értetni olvasóival, hogy az igazak élete nem szűnik meg a fizikai halállal, hanem örökkévalóan és dicsőségesen folytatódik Isten közelében. Ezzel szemben az istentelenek magatartásuk következtében már most lemondanak halhatatlanságukról; bizonyos értelemben már halottak. A szerző számára a halhatatlanság nem elvont fogalom, ami kivétel nélkül mindenkire vonatkozik: csak az igazak lelkére vonatkozik.

2.   A Bölcsesség megszemélyesítése:  A Bölcsesség megszemélyesítésekor a szerző átveszi és kibővíti a Példabeszédek 1-9  szövegét. A hangsúlyt azonban a Bölcsesség teremtő tevékenységére helyezi (7,12,22; 8,5-6) és kozmikus működésére (7,24; 8,1). A görögök számára a bölcsesség főként mód volt az istenség ismeretének és szemlélésének elérésére. A szerző számára isteni Kinyatkoztatás; felfedi az Isten akaratát és szándékait (9,13.17), mivel osztozik Isten életében és társa minden művének (8,3-4). A világot jóindulattal kormányozza (8,1). Elsősorban azonban az igazakhoz vonzódik, akiknek lelkében uralkodik és akiket Isten barátainak nevez (1,4; 7,27). Végül minden tudomány és ismeret forrása (7,16-21). A Bölcsességnek ez a megszemélyesítése kényes kérdést vet fel: vajjon irodalmi, pontosabban költői formáról van szó, vagy a szerző a Bölcsességet egy olyan valóságnak tekinti, amely közvetítő Isten és a világ között, esetleg egy isteni személynek? A szöveg nem ad módot döntésre. A Bölcsesség, úgy tűnik, egyidejűleg idézi fel és vállalja magára az isteni tevékenység alapvető jegyeit. A Lélekkel való kapcsolata (1,6; 7,7.22-23; 9,17) arra vezet időnlént, hogy felismerjük benne a Szentlélek előképét. Ezt az értelmezést azonban nehéz megalapozni. A Bölcsesség törekvése azonosulni az Isten Kinyilatkoztatásával Izrael  történelmében és az egész teremtett világban. Jobban kifejezve, Isten szeretetét fejezi ki "a mindenséget üdvösen igazgatja" (8,1). Ilyen értelemben inkább előképe az isteni kegyelemnek, ami Jézus Krisztusban teljesedik ki.

Végül megfigyelhetjük több fejtegetésben a tanító jelleget:
-   a szenvedő Igaz kezdeti témájának ujra felvételét (2,10-20);
-   az uralkodók különleges felelősségét az Istentől rájuk bízott hatalom gyakorlásában     (6,1-11);
-   az elmélkdéseket az emberi ismeretek határairól, különösen a szellemi rendet tekintve     (9,13-18);
-   annak képességét, hogy az egy Istent termtése alapján megismerjék (13,1-9);
-   egyéni megfontolások a gondviselő kormányzásról az ősi bibliai elbeszélések       alapján (11,21-12,1; 12,15-18);
-   Áron főpap közbelépését, akinek szerepét az egész világra kiterjesztették (18,20-25).

A Bölcsesség könyve zsidó írásmű, aminek törekvése a hűség Izrael hagyományos vallásához, ugyanakkor állandó gondja annak aktualizálása. Ezért nem lepődhetünk meg azon, hogy egyes tanai megtalálhatók az Újszövetségben (lásd Róm 1,20-23; Kol 1,12.15.17; Zsid 1,2-3) és hogy az Egyházatyák gyakran idézik.

Megyjegyzés:  A fordítás a J. Ziegler által rögzített,  Göttingenben 1962-ben kiadott  szöveget követi.

Vissza a ÓSz menühöz