TOB - DÁNIEL KÖNYVE

Bevezetés

Dániel könyve műfaja szempontjából egyedül áll az Ószövetségben. A héber Biblia az "Írások" gyűjteményébe helyezte, az Eszter könyvével végződő öt "tekercs" után és Ezdrás előtt. Maga ez a tény elég volna jelezni a könyv kései jellegét. A görög Biblia, ami keresztény kézből került továbbításra, ellenben Ezekiel utánra helyezte, a próféták gyűjteményébe.

Dániel könyvének felépítése

1.   Dániel a héber Bibliában

A héber Biblia, mássalhangzós szövegében időszámításunk I. századában jaminai zsidó tudósok által rögzítve és később mássalhangzósítva, tizenkét, két különböző nyelven írt fejezetből állt: 1,1-tol 2,4a-ig héber nyelvű, 2,4b-tol 7,28 arámi, végül 8,1-tol 12,13-ig héber nyelvű volt. A legegyszerűbb magyarázat, hogy egy arámi 2-7 fejezetek) gyűjteményt egészítettek ki befejező fejezetekkel és egy bevezetéssel, héber nyelven. Az utolsó szerkesztő újra csoportosította az anyagokat, két elkülönített részre: elbeszélések (1-6 fejezetek), akiknek hőse Dániel (2,4 és 6 fejezet), három társa (3. fejezet), vagy a négy személy egyidejűleg (1. fejezet). Látomások, amiket egyedül Dánielnek tulajdonítanak (7-12. fejezetek). Mindkét részben az iratok kronologikus sorrendet követnek. De ez irodalmi mesterkedés, ami semmit sem árul el keletkezésük időpontjáról. Az író nem ismeri pontosan az ősi Kelet történelmét Nebukadnezár és Círusz idejében: Baltazárt úgy szerepelteti, mint Nebukadnezár fiát; közé és a perzsa Círusz közé egy bizonyos méd Dáriuszt helyez, akit nem ismer a régi dokumentáció. Ez a tény arra utal, hogy ne olvassuk ezt a könyvet történelmi beszámolóként, hanem keressük értékét más téren.

2.  Dániel a görög Bibliában

A görög nyelvű zsidóság az Ősegyháznak két különböző verziót hagyományozott Dánielről, amit Septuaginta és a Theodotion tartalmaz. Mindkettő hozzáad a szöveghez tartalmukban azonos iratokat: a 3. fejezetbe beiktatnak 3 liturgikus szöveget, hozzáillesztve azokat az elbeszélő kerethez (Azarja imáját és a három ifjú énekét). A könyv elé, vagy utána illesztik be Zsuzsanna történetét és végül a Béllel és a nagy kígyóval kapcsolatos epizódokat. Azonban a két verzió különböző helyzetekben szerepel a héber Bibliával összehasonlítva. A Septuaginta lényegesen elérő, főként a 4. és 6. fejezetekben. Fel lehet tenni a kérdést, vajon a lefordított szöveg nem volt-e egy semita eredeti szöveg, ami különbözött a jelenlegi szövegtől. Ezzel ellenkezően a Theodotion igen szorosan tartja magát a héber Bibliához, annak igen régi mellék tanúját képezi. Az Újszövetségben a Dánielből vett idézetek hol a Septuagintát, hol pedig (és pedig gyakrabban) a Theodotiont követik. A liturgikus részletek, amiket a 3. fejezetben az őseredeti szöveghez illesztettek, valószínűleg héber eredetűek. Ez szintén érvényes Zsuzsanna történetére és Bál és a nagy kígyó epizódjaira, ahol ez az eredeti két különböző gyűjtésből való szöveget (vagy szövegformát) tartalmazhatott.

A héber Biblia szövegét időszámításunk 90. éve körül rögzítették, ez nem tartalmazza ezeket a hozzátoldásokat. Ez a tény visszahatással volt a könyvnek az Egyházon belüli használatára. Nemcsak a régi görög verzió került átültetésre a Theodotion által, amint erre a könyv első kommentátora, Római Hippolit rámutat, de a görög részek tekintélye, amelyek a héber bibliából hiányoztak, elismerést nyertek, mégpedig Szent Jeromos által, aki Zsuzsanna történetét függelékként helyezte el (13. fejezet) valamint Bál és a nagy kígyó epizódjait is (14. fejezet), ugyanakkor helyükön hagyta a 3. fejezet liturgikus részleteit. Ezeknek a szövegeknek kánonba vétele a katolikus Egyház részéről megtörtént, ám nem fogadták el a Reform során keletkezett Egyházak. E vita következtében itt dőltbetűs nyomtatásban szerepelnek azon a helyen, ahová a Szt. Jeromos szerinti latin Vulgáta azokat helyezte.

A könyv keletkezésének idopőntja és anyagainak eredete

1. A szerkesztés és az egymást követő kiadások

A könyv az olvasó előtt úgy jelenik meg, mint egy babiloni fogság idején élt próféta írása. Ilyen szempont szerint olvasták a zsidó tudósok és a régi keresztény hagyomány idején. Azonban a III. századtól a pogány kritika (Porphyre) egy Antiochusz Epifánesz idején írt könyvet lát benne (175-164). Ténylegesen meg kell állapítani, hogy a 10-11 fejezetek lépésről lépésre mondják el a Közel Kelet és a zsidóság történetét, egészen 164-ig. Ezután (11,40 versek) egy reményt hirdető üzenetre tér át az olvasó, hagyományos stílusban írva, ami az Utolsó ítéletbe torkollik és a halottak feltámadásába (12,1-4). Ez az üzenet jól kapcsolódik azokhoz a lelki problémákhoz, amelyekkel a zsidóság ekkor szembesült. Ez magyarázza, hogy Dánielt nem említi a Sirák fia könyve (190.180 versek) Izrael prófétái között (Sir 48,22; 49,7-8.10). Ezzel szemben a könyvet ismeri a Makkabeusok 1. könyvének szerzője 134 és 104 között (1Mak 1,5 = Dán 9,27 és 11,37) és első görög verzióját használja a Szibillai jövendölések III. könyve (145-140 körül). A szerző tud a Templom megszentségtelenítéséről 167 december 7-én (lásd 11,31) és a hűségesen maradt zsidók megöléséről (11,33), a Makkabeusok felkeléséről és Judás első sikereiről 166-ban (célzás 11,34-ben). Ha nem is ad semmiféle jelölést a zsidókat üldöző király haláláról (ami 164 őszén következett be), céloz a Templom megtisztítására (164 decemberében). Az összeállítás idejét tehát 164-re lehet helyezni. Egy rejtélyes vers a végső időkről (12,12, lásd 12,9) talán jelzi, hogy a szerkesztés kevéssel követte  a szertartások újrakezdését a megtisztított Templomban. Ez a 163. év kezdetén volna. Irodalmi átdolgozás történhetett héber nyelven a 2-7 fejezeteknél, ami jelenleg elveszett, ez korábban jöhetett létre, mint ahogyan a régi görög verzió létrejött (145 felé).

A könyv számos részlete céloz a korabeli eseményekre: a pogány hatóságok nyomása a  zsidókra a Törvényben előírt étkezési tilalmak megszegésére (1,5-8; lásd 2Mak 6,18-31); bálványimádásra kényszerítés (3,1-12) és az istenséggé megtett uralkodó vallásos tisztelete (6,6-10), mindez a zsidók számára a vértanúság kockázatát jelentette (3,19-21 és 6,17-18) és az üldöző uralkodó halálának prófétai bejelentése (5,22-30; 7,11.24-26; 8,25; 9,26-27; 11,45). A szerző csak mérsékelt figyelmet szentel a Makkabeusok lázadására (11,34), mert Isten közvetlen közbelépésére számit a helyzet megváltoztatására, uralmának megalapítására és népe megmentésére. Ez a magatartás megfelel a hassideusokénak, akik visszavonulnak a sivatagba mielőtt Judás Makkabeushoz csatlakoznának (lásd 1Mak 2,28-38.42-43). A szerző valószínűleg ehhez a közhöz tartozott.

2.   A gyűjteményben szereplő hagyományok eredete

Az ilyen módon létrejött könyv céljára összegyűjtöttek korábban létező anyagokat, amik közül egyesek már írott formában is léteztek. A 2. fejezet célzást tesz a politikai házasságokra, amiket részben II. Antiochusz (252 körül), részben III. Antiochusz (194 után) (lásd Dán 2,43) kötött. Ahogyan a birodalmak egymásután következését bemutatja, úgy tűnik, figyelmen kívül hagyja az 168-166-os krízist. A 7. fejezetben a negyedik vadállat, aki a görög birodalmat jelképezi, tíz szarvat visel (= tíz király). A tizenegyedik szarv valószínűleg hozzátoldás, ami az üldöző uralkodó számára régebbi jóslatot jelent (7,24b-25). Nebukadnezár őrülete és megtérése (4, fejezet), amelyet közvetlenül kapcsol a 2 fejezethez (4,4-6, lásd 2,48), szintén független elbeszélést alkot, ami korábbinak tűnik 168-nál. A szerző tehát hagyományos elbeszélések választékából merített, amik közül egyesek már határozott irodalmi formát nyertek, míg mások még szóbeli hagyományként léteztek.

Indokolt ennek a hagyománynak az eredetét a babiloni zsidó közösségek körében keresni, ahol a kaldeus vallási gyakorlatokat, amelyek az idők során érintkezésbe kerültek a perzsa és görög civilizációkkal, sokkal jobban ismerték, mint Judeában. Hozzátehetjük még, hogy perzsa és görög szavak kerültek be a könyv héber és arámi szókincsébe. Érthető tehát, hogy ebben a körben Nebukadnezár emléke elevenebb maradt, mint máshol (lásd 2 - 4 fejezeteket), elnyomva közben visszaemlékezéseket Nebunid személyére (lásd a 4. fejezet jegyzeteit). Egy qumrani arám szöveg megőrzött egy párhuzamos elbeszélést ehhez az elbeszéléshez, akinek hőse Nabunai király. Egyébként az epizód, Dániel az oroszlánok barlangjában, két különböző alakban létezik: arámi nyelven, Dáriusz király idejéből (6. fejezet) és görög nyelven, egy meg nem nevezett király idején (Septuaginta), vagy Cirusz idején (Théodotion) (14,1-30 fejezet). Megállapítható tehát, hogy a szóbeli hagyomány többféle variációt ismert, ami a gyűjtőket nem zavarta. Egyébként a Baltazár lakomájáról szóló hagyomány (5. fejezet) olyan téma, amit Herodotosz ismert (Enquete, 1, 191), aki Labinétosz (= Nabonid) királynak tulajdonítja. Mindezek az elemek a könyv előtörténetéhez vezetnek el, amit sajnos nem lehet nyomon követni egészen a perzsa időszakig és még kevésbé a Száműzetés idejéig. Dániel és három társának története, amit a szerző saját kezdeményezése alapján vett be a könyvbe, a keleti judaizmus szájhagyományához tartozik, de többet nem lehet megállapítani ennek a hagyománynak történelmi eredetéről.

Nem volna helyes a jelenlegi könyv alapján "Dániel próféta bibliográfiáját" megalkotni akarni. A különböző elbeszélések, amiknek szereplője, eredetileg egymástól függetlenek voltak. A szerző szokványos módon elhelyezte ezeket Nebukadnezár király (1-4 fejezet) és fia, Baltazár (5 és 7-8 fejezetek), majd a méd Dáriusz (6 és 9 fejezetek) és a perzsa Cirusz (10-12 fejezet) uralkodása idejére. A szerző végül leírja egy zsidó ifjú történetét, akit 606-ban elhurcoltak és akit kiválasztottak, hogy három társával együtt szolgálatot teljesítsenek a király előtt (1. fejezet). Sikerei az álmok megfejtésében kormányzóvá teszik (2. fejezet), a négy ifjú ragyogó karriert fut be a perzsa uralom kezdetéig, mikor is átmeneti veszedelmek érik őket, ahol életük is veszélyben forog, (lásd 3,6 és 14).  Hivatalnoki tisztség betöltése nem volt lehetetlenség az elhurcolt zsidók számára. Az azonban, hogy a király Dánielt első miniszterének (6. fejezet), az összes tartomány kormányzójának és a "bölcsek" felügyelőjének (2,48-49; 3.12; 4,6; 5,11), nevezte ki, az elbeszélő részéről a valószínűség határainak túllépése volt. Célja azonban más rendű volt, nem a történelem elbeszélése.

Irodalmi módok Dániel könyvében

A szövegek irodalmi alakját mindig két elem határozza meg: az a funkció, amit abban a közösségben betölt, amelyik számára íródott; és az író kulturális környezetében uralkodó szokások. Saját idejének szövegkörnyezetébe helyezve, Dániel könyve eredeti kombinációja két irodalmi módnak, amiket előszeretettel alkalmaztak ebben az időszakban: a tanító elbeszélésnek (a haggada) és az apokalipszisnek.

1.   A tanító elbeszélések

A tanító elbeszélés pedagógiai módszer, egy teológiai, erkölcstani, bölcseleti tanítás szolgálatában. A szöveg megértésére fel kell fedezni a "poént", ugyanúgy, mint egy példabeszéd értelmezésekor. Az elbeszélés hőse, megpróbáltatásai, magatartása, stb., oly módon jelennek meg, hogy az olvasó belőle építő, vigasztaló, hitbeli üzenetet olvasson ki, saját korának szellemi szükségletei szerint. A judaizmus és az őket körülvevő pogány civilizációk összeütközései a hívőket, a hellenisztikus időszak alatt, mindenféle probléma elé állította. Ezek élessé váltak Judeában, amikor a görög-szíriai uralom erővel akarta bevezetni a hellenizálódást, amihez a helyi arisztokrácia egyes tagjait már megszerezték. Ilyen perspektívába kell helyezkedni Dániel 1; 3-6; 13 és 14. verseit olvasva. Hol Dániel és társai magatartását dicsőítik, követendő példaként (1; 3; 6), hol az emberi esztelenséget és gőgöt vagy a szentségtörő pogányságot ítélik el nagy erővel (4. és 5. fejezet), vagy gúnyolódva teszi nevetségessé azokat (14. fejezet). Még ha az elbeszélések kiindulópontja egyes történelmi visszaemlékezés, nem tartoznak szorosan a történelemhez.

2.   Az apokaliptikus szövegek

A Száműzetéstől fogva a prófétai irodalomra egyre jobban rányomja az Isten Ítélete és az azt követő Üdvösség kettős gondolata. Ezeket az "eszkatologikus" problémákat igyekeztek megválaszolni és ezt az irodalmi formák folyamatos átalakulása kísérte. Abban a kulturális környezetben, ahol a jövő megsejtése és a rejtett dolgok felfedése fontos helyet foglalt el, az eszkatológia megtalálta helyét a "rejtett dolgok felfedése" irodalmában (ez a görög apokalipszis szó értelme). Nyomon lehet követni ennek fejlődését. Ezekiel és Zakariás már folyamodtak olyan kifejezésmódhoz, ahol a látomást és annak magyarázatát angyal tolmácsolta, ez azután általános irodalmi móddá vált. A Száműzetés után Zak 13-14 és Iz 24-27, más, névtelen szerzőnek tulajdonított művek az olvasó elé állítják a történelem befejező krízisét. Ennek  értelmében az apokaliptikus irodalom ugyanazokat eljárásokat alkalmazza, gyakran bibliai emlékekkel zsúfolt stílusban, hogy olyan üzentet közvetítsenek, amely alkalmazkodik az új idők szükségeihez. Ennek az üzenetnek gyakran tárgya a történelem teológiai értelmezése, betetőzve a vég bejelentésével. A szerzők ezt az üzenetet gyakran egy múltbeli személy szájába adják, hogy visszalépjenek saját korukból: kölcsönzött nevük Dániel, vagy Énok; később Mózes, Ezdrás, a pátriárkák, Báruk vagy Ádám. Az álnév így ennek a zsánernek fő törvényévé válik. Ennek a módszernek segítségével a szerzők egyetlen kompozícióba szőhetik bele a múlt teológiai megfejtését, amelyik akkor éri el csúcspontját, amikor művüket írják és annak az időpontnak bejelentését, ami felé Isten terve irányul. Bár az apokaliptikus írásmód kapcsolódik a legősibb prófétákhoz, lényeges pontokon határozottan különbözik tőlük. A vigasztalás, jutalmazás üzenetét és az Ítélet bejelentését már nem kíséri, mint régen, sürgős felhívás a megtérésre. A hívőknek nyújtott kinyilatkoztatás inkább, mint egy felülről jövő bölcsesség jelenik meg. A tanító elbeszélések a gyakorlati életre vonatkozó tanácsokba torkollnak, ez a kinyilatkoztatott bölcsesség Isten titkos szándékait ismerteti, amibe a gyakorlati életnek bele kell illeszkednie.
   
Dániel könyvének teljes második fele (7.-tol 12. fejezetig) apokaliptikus zsánerhez tartozik, kifejezésbeli változatossággal. Fő témái az első résztől kezdve szerepelnek, akár Nebukadnezár álmában, amit Dávid értelmez (2. fejezet), akár a nagy fáról szóló álomban, ami a nagy király ítéletét jelenti (4. fejezet), akár a Baltazár király által látott, palotája falára írott szöveg megfejtése (5. fejezet). A látomásokhoz és álmokhoz való állandó visszatérés tagadhatatlan párhuzamosságot mutat a jövendölések irodalmával, amit az akkori idők pogánysága felettébb kedvelt. De a külső alaknak ez a hasonlósága a pogány jövendölés tehetetlenségére kíván rámutatni, szemben a prófétálás hitelességével, amelynek gyökere Isten Bölcsességéből és Szelleméből ered (2,4; 5.). Mikor Dániel a szimbolikus látomásokban részesül egy angyal lép közbe, hogy megmagyarázza neki a látottak értelmét: a négy vadállat és az Emberfia (7. fejezet) a kos és a kecskebak (8. fejezet) és végül a nagy látomás, ami megfesti a történelmet a perzsa időszaktól egészen 164-ig (10-12. fejezetek). Egy alkalommal az Írásból vett idézet szerepel a jövőről szóló titkos értelmű kinyilatkoztatásként: a hetven év értelmezése, ami megtalálható Jer 25,11-12 és 29,10-ben, egy különleges technika segítségével, amely rokon vonást mutat fel a látomások és álmok értelmezésével. Ez az irodalmi jellegű kifejezésmód különlegesen nehéz és összetett; részletes magyarázatokra szorul.

A könyv nagy tanító témái.

1.   A hit és a vallási élet alapvető elemei

Dániel könyve mélységesen hagyományra épülő, de világosan szembenéz korának problémáival. Szembekerülve pogány civilizációkkal, ahol hemzsegnek az istenek (5,4), ahol szobraikat imádják (2,3), ahol szent állatokat imádnak (14,23), ahol végül maga a király tart igényt istenként való tiszteletre (6,8) Izrael egyistenhívősége erősen megnyilatkozik. Nemcsak kifejleszti a hitvédelmet, nem túlságos mélységekig, a pogányság elleni védelemre (14. fejezet), de főként dicsőíti annak a hitnek nagyszerűségét, amelyért vállalni kell a halál lehetőségét (3; 5; 14,29 versek). A mítosztoktól megfosztott mindenségben, ahol minden teremtmény az egy Isten dicsőségét zengi (3,52-90) maguk a politikai hatalmak is el kell, hogy ismerjék fensőbbséges uralmát, (4,31-32; 5,22-23), mivel tole kapták hatalmukat (4,22b.29b; 5,18-19). Ő az idő és a történelem egyetlen ura, az egyetlen, aki a titkokat felfedheti, amiket ő maga birtokol (2,20-23). Jelenlétének felidézésére a hit nyelvezete szimbolikus megjelenítésekhez folyamodik, ahol régi mitológiai elemek emlékei élednek fel, károsságuktól megfosztva. Isten itt egy kortalan Ősöreg, akit szolgálattevők kara vesz körül (7,9-10). Ezen a ponton az angyalok világának bemutatása még bonyolódik is, új vonásokat vesz kölcsön az iráni szimbolika alapján. Az Úr Angyala nemcsak a három ifjúnak a tüzes kemencéből való megmentésénél lép közbe (3,49. 92), és Dánielnél az oroszlánok barlangjából való kimentésekor (5,23), nemcsak a Dániel álmáinak megfejtésénél egy angyal tolmácsolja azok megfejtését, mint Ezekielnél és Zakariásnál (7,16 versek? 9,16; 9,21; 10,9-11,2; 12,6); hanem ezeknek a természetfölötti lényeknek segítségével kormányozza Isten a világot és biztosítja tervének megvalósulását (4,14; 10,13.20; 12,1). Ilyen módon Isten elrejtőzik, de fel lehet ismerni jelenlétét és cselekedeteit azokban a csodás eseményekben, amik minden emberi beavatkozás nélkül létrejönnek (2,34.45; 3,11-13.20-22; 5,5; 8,25b).

Istentől kapott kinyilatkoztatására alapozva a zsidóság gyakorlati életét a Törvény alapján rendezi be. Ezért ragaszkodik annyira annak előírásaihoz, akkor is, ha a pogányok nem értik meg ezek értelmét (például az étkezési tilalmak kérdésében: (1,8). A Törvény nemcsak a jogok rendjét szabályozza (13,62), hanem értelmet ad minden erkölcsi és vallási kötelezettségnek (3,18.41; 13,23). Meghatározza az ünnepek naptári rendjét, amit semmi emberi hatalomnak nincs joga megváltoztatni (7,25b). Megszabja az imádkozás keretét, ami még a száműzetés földjén is bizonyos, a szokás által megszabott ritmusokhoz és testhelyzetekhez igazodik (6,11). Meghatározott imaformák már nagyszámban léteznek: a könyv lírai részei ezek kifejezésmódját utánozzák (2,20; 3,33; 4,34b; 6,27s; 7,27b). A héber szöveg és a görög hozzátoldások két bűnbánati imát őriztek meg (3,25-45 görög; 9,4-19) és egy éneket (3,52-90 görög), amik e zsáner mintái, nem is számítva az egyéni imákat, amik szorosabban kapcsolódnak az élet különböző körülményeihez (13,42). A keresztény imaélet semmi nehézséget sem találhat ezeknek a mintáknak átvételében, hozzáillesztve azokat az Evangélium által megnyitott új perspektívákhoz. Egy kiegyenlítésre törekvő civilizációban, ahol a hellenizmus magába oldja a keleti vallásokat és kultúrákat, a zsidóságnak sikerült eredetiségét megőrizni. Dániel könyve nemcsak tudomásul veszi ezt, hanem a maga módján dicsőíti ezt az egyedülálló helyzetet: hangoztatja a hívő zsidók kivételes sikerességét (1; 2,18; 3,30; 5,29), személyükben bemutatja azoknak a társadalmaknak megmentőjét, amelyben élnek, nem habozik bemutatni a pogány királyok megtérését, akik az igaz Isten nagyságát elismerik (2,46-47; 3,31-33; 4,34; 6,27-28). Ez a perspektíva a térítő buzgalomé, ami abban az időben igyekezett a pogányokat Izrael Istenéhez vonzani, egészen odáig, hogy sikerült időnként őket beiktatni a szövetség népébe arra vezetve őket, hogy betartsák a Törvényt.

2.   A történelem teológiája

A történelmen keresztül valósítja meg Isten titokzatos tervét. Jeremiás univerzalizmusa (Jer 25) és a vigasztalásról szóló üzenet (Iz 41,25-29; 45,1-6) most kiteljesedik. Hogy konkrét formában mutassa be, a szerző a Közel-Kelet történelmében uralmak sorát mutatja be, amelyeknek összeütközései elnyomni látszanak Isten népét. A szobor látomásában (2. fejezet), valamint a négy vadállat és az Emberfia látomásában (7. fejezet), a babiloni, méd, perzsa és görög uralom egymásra következő eljövetele szokványos módon kerül bemutatásra, ami nem tartalmazza az üzenet lényegét. Bizonyos pesszimizmus uralkodik el e látásmódban, mivel egyik válságtól a másikig ez a történelem folyamatos degradálódást mutat, a Gonosz növekedését az emberiségben, amit Isten szüntet meg. Az aranyfejű kolosszus lábai agyagból vannak (2. fejezet) és a negyedik vadállat gonoszsága felülmúlja az őt megelőzőkét (7. fejezet). Az emberi történelem a bűnök misztériuma, amelyik csúcspontja felé közeleg. Az a hely is, ahol szembeszállnak a jótékony Hatalmak (Isten és angyalai, akiknek támogatása nem hiányozhat a "Magasságbeli Szentjei népének") és az azzal szembenálló Hatalmak, akik valamilyen módon a pogány birodalmakban testesülnek meg (lásd 10,13; 10,20-11,1). Ezért a történelem útban van a végső Ítélet felé, amiről több szimbolikus ábrázolás jelenik meg: a szobor leomlása (2,44), Belizár halála (5,24-30), a vadállat elpusztulása (7,11.24-26), a kos pusztulása (8,23-25), a pusztító vége (9,27), aki az üldöző király is (11,40-45). Az Ítéletnek bejelentése közvetlenül kapcsolódik Antiochusz Epifánesz uralkodásának tragikus körülményeihez. De e mögött már kirajzolódik Isten népének minden jövendő megpróbáltatása, oly mértékben, hogy a jövendölés állandóan megőrzi aktualitását a krízisek idején. János Apokalipszise átveszi annak vonásait, az Egyházat üldöző római uralomra alkalmazva azt, a Róma által elnyomott zsidóság pedig a vigasztalás üzenetét meríti belőle, főleg Jeruzsálem lerombolása után, időszámításunk 70-ik évében.

3. A remény üzenete

Isten ítélete, ami egyaránt eléri a hűtlen zsidókat, mint az elbizakodott pogányokat csak egy kritikus pillanat Isten tervének kiteljesedésében és kinyilvánulásában. A remény távlatai, amiket a próféták ígéretei nyitottak meg, mindenkor aktuálisak maradnak. A szerző utalása ezekre az ígéretekre különösen megmutatkozik a 9. fejezetben, amelyik Jeremiás egy szövegét aktualizálja az akkori időknek megfelelően. Az összes szent szövegben, amik ígéretet tartalmaznak, a szerző valószínűleg hasonló távlatot fedezett fel. De következményeinek végső határáig viszi azt a folyamatot, amikre a száműzetés utáni jövendölések már elkötelezték magukat, a régi ígéreteket olyan síkra viszi át, ami felülmúlja a földi történelem és az időleges siker korlátait. Izrael elsősorban Isten Uralmának letéteményese és kedvezményezettje, aminek eljötte az emberi történelem valóságos végét képezi. Ebbe az ember-feletti és történelmen-túli Uralomba torkollik az uralmak egymásutánja (2,44). Ábrázolása az Emberfia vonásaiban, akit az Isten trónra emelt (7,13-14), aláhúzza a transzcendenciát, de a Magasságbeli Népe (Izrael) annak földi támasza lesz. Hogy ennek a hivatásnak magaslatán lehessen, megpróbáltatást kell elszenvednie, ami megtisztítja (11,35; 12,10): ez az üldözés értelme, amit a palesztinai zsidóság elszenved. Ez közvetlenül annak az eljöveteléhez érkezik, amit a rabbik az eljövendő világnak neveznek, a 7. fejezet  allegorikus látomásában és a 12.1-4 jövendölésében, ez az "eljövendő világ" magára ölti az átváltozott mindenség vonásait. A száműzetés-utáni eszkatologikus szövegek egy része előre vetítik ezt a gondolatot (lásd Iz 25,7-8; 30,26; 65,17-25; Zak 14,6). Adataik együttes bemutatót adnak elénk, ez messze távolodik a MTörv ígéretétől, a békés életről a szent földön. Amit várni lehet az az égi valóság a világba való betörése.

Ennek az időpontnak elérésére Izrael maga is az isteni Ítélet tárgya lesz: csak az a Maradék, "aki be van írva a könyvbe" (12,1) részesül az "eljövendő világ" örömében. Az így megállapított elv azonban azokra a zsidókra is alkalmazható kell legyen, akik a közelmúltban életüket adták hitükért. A szerző itt választ ad arra a kérdésre, amit a vértanúság elszenvedése felvet. Nem elégszik meg avval, hogy kortársait buzdítsa, hogy szükség esetén a halált is vállalják, mivel vallja, hogy Isten megszabadíthatja őket a tüzes kemencéből (3,38) és az oroszlánok barlangjából (6,22). Leszögezi azt az elvet, miszerint hatalma még a Halál hatalmán is győzedelmeskedik azok által, akik annak áldozataivá lettek. Meg nem érdemelt részesedésük a közös emberi sorsban helyet biztosít számukra az eljövendő világban. Így fejeződik ki világosan, első alkalommal az Ószövetségben, az egyéni feltámadás ígérete (12,2-3). Ugyanakkor új értelmet ad az Alvilág, a Halál birodalma klasszikus ábrázolásának, amit a próféták gyakran alkalmaztak a zsoltárokban, ez átváltozik a Pokollá, ahol Isten nincsen jelen, és ahol kizárják azok lakóit az eljövendő világból. A Makkabeusok 2. könyve tanúsítja, hogy a reménynek ez az üzenete óriási szerepet játszott a vértanuk hitének megtartásában (2Mak 7,9.11.14.23.29). A kinyilatkoztatás későbbi kifejlődése nem csupán jóváhagyja ezt a tanítást. Egy előre elkészített keretet fedez fel benne, hogy érthetővé váljék Jézus halála és feltámadása. Dániel így kötőjellé válik a próféták teológiája és az Újszövetség üzenete között.

Vissza a ÓSz menühöz