TOB - DÁNIEL KÖNYVE
Bevezetés
Dániel könyve műfaja szempontjából egyedül áll az Ószövetségben. A
héber Biblia az "Írások" gyűjteményébe helyezte, az Eszter könyvével
végződő öt "tekercs" után és Ezdrás előtt. Maga ez a tény elég volna
jelezni a könyv kései jellegét. A görög Biblia, ami keresztény kézből
került továbbításra, ellenben Ezekiel utánra helyezte, a próféták
gyűjteményébe.
Dániel könyvének felépítése
1. Dániel a héber Bibliában
A héber Biblia, mássalhangzós szövegében időszámításunk I. századában
jaminai zsidó tudósok által rögzítve és később mássalhangzósítva,
tizenkét, két különböző nyelven írt fejezetből állt: 1,1-tol 2,4a-ig
héber nyelvű, 2,4b-tol 7,28 arámi, végül 8,1-tol 12,13-ig héber nyelvű
volt. A legegyszerűbb magyarázat, hogy egy arámi 2-7 fejezetek)
gyűjteményt egészítettek ki befejező fejezetekkel és egy bevezetéssel,
héber nyelven. Az utolsó szerkesztő újra csoportosította az anyagokat,
két elkülönített részre: elbeszélések (1-6 fejezetek), akiknek hőse
Dániel (2,4 és 6 fejezet), három társa (3. fejezet), vagy a négy
személy egyidejűleg (1. fejezet). Látomások, amiket egyedül Dánielnek
tulajdonítanak (7-12. fejezetek). Mindkét részben az iratok
kronologikus sorrendet követnek. De ez irodalmi mesterkedés, ami semmit
sem árul el keletkezésük időpontjáról. Az író nem ismeri pontosan az
ősi Kelet történelmét Nebukadnezár és Círusz idejében: Baltazárt úgy
szerepelteti, mint Nebukadnezár fiát; közé és a perzsa Círusz közé egy
bizonyos méd Dáriuszt helyez, akit nem ismer a régi dokumentáció. Ez a
tény arra utal, hogy ne olvassuk ezt a könyvet történelmi
beszámolóként, hanem keressük értékét más téren.
2. Dániel a görög Bibliában
A görög nyelvű zsidóság az Ősegyháznak két különböző verziót
hagyományozott Dánielről, amit Septuaginta és a Theodotion tartalmaz.
Mindkettő hozzáad a szöveghez tartalmukban azonos iratokat: a 3.
fejezetbe beiktatnak 3 liturgikus szöveget, hozzáillesztve azokat az
elbeszélő kerethez (Azarja imáját és a három ifjú énekét). A könyv elé,
vagy utána illesztik be Zsuzsanna történetét és végül a Béllel és a
nagy kígyóval kapcsolatos epizódokat. Azonban a két verzió különböző
helyzetekben szerepel a héber Bibliával összehasonlítva. A Septuaginta
lényegesen elérő, főként a 4. és 6. fejezetekben. Fel lehet tenni a
kérdést, vajon a lefordított szöveg nem volt-e egy semita eredeti
szöveg, ami különbözött a jelenlegi szövegtől. Ezzel ellenkezően a
Theodotion igen szorosan tartja magát a héber Bibliához, annak igen
régi mellék tanúját képezi. Az Újszövetségben a Dánielből vett idézetek
hol a Septuagintát, hol pedig (és pedig gyakrabban) a Theodotiont
követik. A liturgikus részletek, amiket a 3. fejezetben az őseredeti
szöveghez illesztettek, valószínűleg héber eredetűek. Ez szintén
érvényes Zsuzsanna történetére és Bál és a nagy kígyó epizódjaira, ahol
ez az eredeti két különböző gyűjtésből való szöveget (vagy
szövegformát) tartalmazhatott.
A héber Biblia szövegét időszámításunk 90. éve körül rögzítették, ez
nem tartalmazza ezeket a hozzátoldásokat. Ez a tény visszahatással volt
a könyvnek az Egyházon belüli használatára. Nemcsak a régi görög verzió
került átültetésre a Theodotion által, amint erre a könyv első
kommentátora, Római Hippolit rámutat, de a görög részek tekintélye,
amelyek a héber bibliából hiányoztak, elismerést nyertek, mégpedig
Szent Jeromos által, aki Zsuzsanna történetét függelékként helyezte el
(13. fejezet) valamint Bál és a nagy kígyó epizódjait is (14. fejezet),
ugyanakkor helyükön hagyta a 3. fejezet liturgikus részleteit. Ezeknek
a szövegeknek kánonba vétele a katolikus Egyház részéről megtörtént, ám
nem fogadták el a Reform során keletkezett Egyházak. E vita
következtében itt dőltbetűs nyomtatásban szerepelnek azon a helyen,
ahová a Szt. Jeromos szerinti latin Vulgáta azokat helyezte.
A könyv keletkezésének idopőntja és
anyagainak eredete
1. A szerkesztés és az egymást követő kiadások
A könyv az olvasó előtt úgy jelenik meg, mint egy babiloni fogság
idején élt próféta írása. Ilyen szempont szerint olvasták a zsidó
tudósok és a régi keresztény hagyomány idején. Azonban a III. századtól
a pogány kritika (Porphyre) egy Antiochusz Epifánesz idején írt könyvet
lát benne (175-164). Ténylegesen meg kell állapítani, hogy a 10-11
fejezetek lépésről lépésre mondják el a Közel Kelet és a zsidóság
történetét, egészen 164-ig. Ezután (11,40 versek) egy reményt hirdető
üzenetre tér át az olvasó, hagyományos stílusban írva, ami az Utolsó
ítéletbe torkollik és a halottak feltámadásába (12,1-4). Ez az üzenet
jól kapcsolódik azokhoz a lelki problémákhoz, amelyekkel a zsidóság
ekkor szembesült. Ez magyarázza, hogy Dánielt nem említi a Sirák fia
könyve (190.180 versek) Izrael prófétái között (Sir 48,22; 49,7-8.10).
Ezzel szemben a könyvet ismeri a Makkabeusok 1. könyvének szerzője 134
és 104 között (1Mak 1,5 = Dán 9,27 és 11,37) és első görög verzióját
használja a Szibillai jövendölések III. könyve (145-140 körül). A
szerző tud a Templom megszentségtelenítéséről 167 december 7-én (lásd
11,31) és a hűségesen maradt zsidók megöléséről (11,33), a Makkabeusok
felkeléséről és Judás első sikereiről 166-ban (célzás 11,34-ben). Ha
nem is ad semmiféle jelölést a zsidókat üldöző király haláláról (ami
164 őszén következett be), céloz a Templom megtisztítására (164
decemberében). Az összeállítás idejét tehát 164-re lehet helyezni. Egy
rejtélyes vers a végső időkről (12,12, lásd 12,9) talán jelzi, hogy a
szerkesztés kevéssel követte a szertartások újrakezdését a
megtisztított Templomban. Ez a 163. év kezdetén volna. Irodalmi
átdolgozás történhetett héber nyelven a 2-7 fejezeteknél, ami jelenleg
elveszett, ez korábban jöhetett létre, mint ahogyan a régi görög verzió
létrejött (145 felé).
A könyv számos részlete céloz a korabeli eseményekre: a pogány
hatóságok nyomása a zsidókra a Törvényben előírt étkezési
tilalmak megszegésére (1,5-8; lásd 2Mak 6,18-31); bálványimádásra
kényszerítés (3,1-12) és az istenséggé megtett uralkodó vallásos
tisztelete (6,6-10), mindez a zsidók számára a vértanúság kockázatát
jelentette (3,19-21 és 6,17-18) és az üldöző uralkodó halálának
prófétai bejelentése (5,22-30; 7,11.24-26; 8,25; 9,26-27; 11,45). A
szerző csak mérsékelt figyelmet szentel a Makkabeusok lázadására
(11,34), mert Isten közvetlen közbelépésére számit a helyzet
megváltoztatására, uralmának megalapítására és népe megmentésére. Ez a
magatartás megfelel a hassideusokénak, akik visszavonulnak a sivatagba
mielőtt Judás Makkabeushoz csatlakoznának (lásd 1Mak 2,28-38.42-43). A
szerző valószínűleg ehhez a közhöz tartozott.
2. A gyűjteményben szereplő hagyományok eredete
Az ilyen módon létrejött könyv céljára összegyűjtöttek korábban létező
anyagokat, amik közül egyesek már írott formában is léteztek. A 2.
fejezet célzást tesz a politikai házasságokra, amiket részben II.
Antiochusz (252 körül), részben III. Antiochusz (194 után) (lásd Dán
2,43) kötött. Ahogyan a birodalmak egymásután következését bemutatja,
úgy tűnik, figyelmen kívül hagyja az 168-166-os krízist. A 7.
fejezetben a negyedik vadállat, aki a görög birodalmat jelképezi, tíz
szarvat visel (= tíz király). A tizenegyedik szarv valószínűleg
hozzátoldás, ami az üldöző uralkodó számára régebbi jóslatot jelent
(7,24b-25). Nebukadnezár őrülete és megtérése (4, fejezet), amelyet
közvetlenül kapcsol a 2 fejezethez (4,4-6, lásd 2,48), szintén
független elbeszélést alkot, ami korábbinak tűnik 168-nál. A szerző
tehát hagyományos elbeszélések választékából merített, amik közül
egyesek már határozott irodalmi formát nyertek, míg mások még szóbeli
hagyományként léteztek.
Indokolt ennek a hagyománynak az eredetét a babiloni zsidó közösségek
körében keresni, ahol a kaldeus vallási gyakorlatokat, amelyek az idők
során érintkezésbe kerültek a perzsa és görög civilizációkkal, sokkal
jobban ismerték, mint Judeában. Hozzátehetjük még, hogy perzsa és görög
szavak kerültek be a könyv héber és arámi szókincsébe. Érthető tehát,
hogy ebben a körben Nebukadnezár emléke elevenebb maradt, mint máshol
(lásd 2 - 4 fejezeteket), elnyomva közben visszaemlékezéseket Nebunid
személyére (lásd a 4. fejezet jegyzeteit). Egy qumrani arám szöveg
megőrzött egy párhuzamos elbeszélést ehhez az elbeszéléshez, akinek
hőse Nabunai király. Egyébként az epizód, Dániel az oroszlánok
barlangjában, két különböző alakban létezik: arámi nyelven, Dáriusz
király idejéből (6. fejezet) és görög nyelven, egy meg nem nevezett
király idején (Septuaginta), vagy Cirusz idején (Théodotion) (14,1-30
fejezet). Megállapítható tehát, hogy a szóbeli hagyomány többféle
variációt ismert, ami a gyűjtőket nem zavarta. Egyébként a Baltazár
lakomájáról szóló hagyomány (5. fejezet) olyan téma, amit Herodotosz
ismert (Enquete, 1, 191), aki Labinétosz (= Nabonid) királynak
tulajdonítja. Mindezek az elemek a könyv előtörténetéhez vezetnek el,
amit sajnos nem lehet nyomon követni egészen a perzsa időszakig és még
kevésbé a Száműzetés idejéig. Dániel és három társának története, amit
a szerző saját kezdeményezése alapján vett be a könyvbe, a keleti
judaizmus szájhagyományához tartozik, de többet nem lehet megállapítani
ennek a hagyománynak történelmi eredetéről.
Nem volna helyes a jelenlegi könyv alapján "Dániel próféta
bibliográfiáját" megalkotni akarni. A különböző elbeszélések, amiknek
szereplője, eredetileg egymástól függetlenek voltak. A szerző
szokványos módon elhelyezte ezeket Nebukadnezár király (1-4 fejezet) és
fia, Baltazár (5 és 7-8 fejezetek), majd a méd Dáriusz (6 és 9
fejezetek) és a perzsa Cirusz (10-12 fejezet) uralkodása idejére. A
szerző végül leírja egy zsidó ifjú történetét, akit 606-ban elhurcoltak
és akit kiválasztottak, hogy három társával együtt szolgálatot
teljesítsenek a király előtt (1. fejezet). Sikerei az álmok
megfejtésében kormányzóvá teszik (2. fejezet), a négy ifjú ragyogó
karriert fut be a perzsa uralom kezdetéig, mikor is átmeneti
veszedelmek érik őket, ahol életük is veszélyben forog, (lásd 3,6 és
14). Hivatalnoki tisztség betöltése nem volt lehetetlenség az
elhurcolt zsidók számára. Az azonban, hogy a király Dánielt első
miniszterének (6. fejezet), az összes tartomány kormányzójának és a
"bölcsek" felügyelőjének (2,48-49; 3.12; 4,6; 5,11), nevezte ki, az
elbeszélő részéről a valószínűség határainak túllépése volt. Célja
azonban más rendű volt, nem a történelem elbeszélése.
Irodalmi módok Dániel könyvében
A szövegek irodalmi alakját mindig két elem határozza meg: az a
funkció, amit abban a közösségben betölt, amelyik számára íródott; és
az író kulturális környezetében uralkodó szokások. Saját idejének
szövegkörnyezetébe helyezve, Dániel könyve eredeti kombinációja két
irodalmi módnak, amiket előszeretettel alkalmaztak ebben az időszakban:
a tanító elbeszélésnek (a haggada) és az apokalipszisnek.
1. A tanító elbeszélések
A tanító elbeszélés pedagógiai módszer, egy teológiai, erkölcstani,
bölcseleti tanítás szolgálatában. A szöveg megértésére fel kell fedezni
a "poént", ugyanúgy, mint egy példabeszéd értelmezésekor. Az elbeszélés
hőse, megpróbáltatásai, magatartása, stb., oly módon jelennek meg, hogy
az olvasó belőle építő, vigasztaló, hitbeli üzenetet olvasson ki, saját
korának szellemi szükségletei szerint. A judaizmus és az őket körülvevő
pogány civilizációk összeütközései a hívőket, a hellenisztikus időszak
alatt, mindenféle probléma elé állította. Ezek élessé váltak Judeában,
amikor a görög-szíriai uralom erővel akarta bevezetni a
hellenizálódást, amihez a helyi arisztokrácia egyes tagjait már
megszerezték. Ilyen perspektívába kell helyezkedni Dániel 1; 3-6; 13 és
14. verseit olvasva. Hol Dániel és társai magatartását dicsőítik,
követendő példaként (1; 3; 6), hol az emberi esztelenséget és gőgöt
vagy a szentségtörő pogányságot ítélik el nagy erővel (4. és 5.
fejezet), vagy gúnyolódva teszi nevetségessé azokat (14. fejezet). Még
ha az elbeszélések kiindulópontja egyes történelmi visszaemlékezés, nem
tartoznak szorosan a történelemhez.
2. Az apokaliptikus szövegek
A Száműzetéstől fogva a prófétai irodalomra egyre jobban rányomja az
Isten Ítélete és az azt követő Üdvösség kettős gondolata. Ezeket az
"eszkatologikus" problémákat igyekeztek megválaszolni és ezt az
irodalmi formák folyamatos átalakulása kísérte. Abban a kulturális
környezetben, ahol a jövő megsejtése és a rejtett dolgok felfedése
fontos helyet foglalt el, az eszkatológia megtalálta helyét a "rejtett
dolgok felfedése" irodalmában (ez a görög apokalipszis szó értelme).
Nyomon lehet követni ennek fejlődését. Ezekiel és Zakariás már
folyamodtak olyan kifejezésmódhoz, ahol a látomást és annak
magyarázatát angyal tolmácsolta, ez azután általános irodalmi móddá
vált. A Száműzetés után Zak 13-14 és Iz 24-27, más, névtelen szerzőnek
tulajdonított művek az olvasó elé állítják a történelem befejező
krízisét. Ennek értelmében az apokaliptikus irodalom ugyanazokat
eljárásokat alkalmazza, gyakran bibliai emlékekkel zsúfolt stílusban,
hogy olyan üzentet közvetítsenek, amely alkalmazkodik az új idők
szükségeihez. Ennek az üzenetnek gyakran tárgya a történelem teológiai
értelmezése, betetőzve a vég bejelentésével. A szerzők ezt az üzenetet
gyakran egy múltbeli személy szájába adják, hogy visszalépjenek saját
korukból: kölcsönzött nevük Dániel, vagy Énok; később Mózes, Ezdrás, a
pátriárkák, Báruk vagy Ádám. Az álnév így ennek a zsánernek fő
törvényévé válik. Ennek a módszernek segítségével a szerzők egyetlen
kompozícióba szőhetik bele a múlt teológiai megfejtését, amelyik akkor
éri el csúcspontját, amikor művüket írják és annak az időpontnak
bejelentését, ami felé Isten terve irányul. Bár az apokaliptikus
írásmód kapcsolódik a legősibb prófétákhoz, lényeges pontokon
határozottan különbözik tőlük. A vigasztalás, jutalmazás üzenetét és az
Ítélet bejelentését már nem kíséri, mint régen, sürgős felhívás a
megtérésre. A hívőknek nyújtott kinyilatkoztatás inkább, mint egy
felülről jövő bölcsesség jelenik meg. A tanító elbeszélések a
gyakorlati életre vonatkozó tanácsokba torkollnak, ez a
kinyilatkoztatott bölcsesség Isten titkos szándékait ismerteti, amibe a
gyakorlati életnek bele kell illeszkednie.
Dániel könyvének teljes második fele (7.-tol 12. fejezetig)
apokaliptikus zsánerhez tartozik, kifejezésbeli változatossággal. Fő
témái az első résztől kezdve szerepelnek, akár Nebukadnezár álmában,
amit Dávid értelmez (2. fejezet), akár a nagy fáról szóló álomban, ami
a nagy király ítéletét jelenti (4. fejezet), akár a Baltazár király
által látott, palotája falára írott szöveg megfejtése (5. fejezet). A
látomásokhoz és álmokhoz való állandó visszatérés tagadhatatlan
párhuzamosságot mutat a jövendölések irodalmával, amit az akkori idők
pogánysága felettébb kedvelt. De a külső alaknak ez a hasonlósága a
pogány jövendölés tehetetlenségére kíván rámutatni, szemben a
prófétálás hitelességével, amelynek gyökere Isten Bölcsességéből és
Szelleméből ered (2,4; 5.). Mikor Dániel a szimbolikus látomásokban
részesül egy angyal lép közbe, hogy megmagyarázza neki a látottak
értelmét: a négy vadállat és az Emberfia (7. fejezet) a kos és a
kecskebak (8. fejezet) és végül a nagy látomás, ami megfesti a
történelmet a perzsa időszaktól egészen 164-ig (10-12. fejezetek). Egy
alkalommal az Írásból vett idézet szerepel a jövőről szóló titkos
értelmű kinyilatkoztatásként: a hetven év értelmezése, ami megtalálható
Jer 25,11-12 és 29,10-ben, egy különleges technika segítségével, amely
rokon vonást mutat fel a látomások és álmok értelmezésével. Ez az
irodalmi jellegű kifejezésmód különlegesen nehéz és összetett;
részletes magyarázatokra szorul.
A könyv nagy tanító témái.
1. A hit és a vallási élet alapvető elemei
Dániel könyve mélységesen hagyományra épülő, de világosan szembenéz
korának problémáival. Szembekerülve pogány civilizációkkal, ahol
hemzsegnek az istenek (5,4), ahol szobraikat imádják (2,3), ahol szent
állatokat imádnak (14,23), ahol végül maga a király tart igényt
istenként való tiszteletre (6,8) Izrael egyistenhívősége erősen
megnyilatkozik. Nemcsak kifejleszti a hitvédelmet, nem túlságos
mélységekig, a pogányság elleni védelemre (14. fejezet), de főként
dicsőíti annak a hitnek nagyszerűségét, amelyért vállalni kell a halál
lehetőségét (3; 5; 14,29 versek). A mítosztoktól megfosztott
mindenségben, ahol minden teremtmény az egy Isten dicsőségét zengi
(3,52-90) maguk a politikai hatalmak is el kell, hogy ismerjék
fensőbbséges uralmát, (4,31-32; 5,22-23), mivel tole kapták hatalmukat
(4,22b.29b; 5,18-19). Ő az idő és a történelem egyetlen ura, az
egyetlen, aki a titkokat felfedheti, amiket ő maga birtokol (2,20-23).
Jelenlétének felidézésére a hit nyelvezete szimbolikus
megjelenítésekhez folyamodik, ahol régi mitológiai elemek emlékei
élednek fel, károsságuktól megfosztva. Isten itt egy kortalan Ősöreg,
akit szolgálattevők kara vesz körül (7,9-10). Ezen a ponton az angyalok
világának bemutatása még bonyolódik is, új vonásokat vesz kölcsön az
iráni szimbolika alapján. Az Úr Angyala nemcsak a három ifjúnak a tüzes
kemencéből való megmentésénél lép közbe (3,49. 92), és Dánielnél az
oroszlánok barlangjából való kimentésekor (5,23), nemcsak a Dániel
álmáinak megfejtésénél egy angyal tolmácsolja azok megfejtését, mint
Ezekielnél és Zakariásnál (7,16 versek? 9,16; 9,21; 10,9-11,2; 12,6);
hanem ezeknek a természetfölötti lényeknek segítségével kormányozza
Isten a világot és biztosítja tervének megvalósulását (4,14; 10,13.20;
12,1). Ilyen módon Isten elrejtőzik, de fel lehet ismerni jelenlétét és
cselekedeteit azokban a csodás eseményekben, amik minden emberi
beavatkozás nélkül létrejönnek (2,34.45; 3,11-13.20-22; 5,5; 8,25b).
Istentől kapott kinyilatkoztatására alapozva a zsidóság gyakorlati
életét a Törvény alapján rendezi be. Ezért ragaszkodik annyira annak
előírásaihoz, akkor is, ha a pogányok nem értik meg ezek értelmét
(például az étkezési tilalmak kérdésében: (1,8). A Törvény nemcsak a
jogok rendjét szabályozza (13,62), hanem értelmet ad minden erkölcsi és
vallási kötelezettségnek (3,18.41; 13,23). Meghatározza az ünnepek
naptári rendjét, amit semmi emberi hatalomnak nincs joga megváltoztatni
(7,25b). Megszabja az imádkozás keretét, ami még a száműzetés földjén
is bizonyos, a szokás által megszabott ritmusokhoz és testhelyzetekhez
igazodik (6,11). Meghatározott imaformák már nagyszámban léteznek: a
könyv lírai részei ezek kifejezésmódját utánozzák (2,20; 3,33; 4,34b;
6,27s; 7,27b). A héber szöveg és a görög hozzátoldások két bűnbánati
imát őriztek meg (3,25-45 görög; 9,4-19) és egy éneket (3,52-90 görög),
amik e zsáner mintái, nem is számítva az egyéni imákat, amik
szorosabban kapcsolódnak az élet különböző körülményeihez (13,42). A
keresztény imaélet semmi nehézséget sem találhat ezeknek a mintáknak
átvételében, hozzáillesztve azokat az Evangélium által megnyitott új
perspektívákhoz. Egy kiegyenlítésre törekvő civilizációban, ahol a
hellenizmus magába oldja a keleti vallásokat és kultúrákat, a
zsidóságnak sikerült eredetiségét megőrizni. Dániel könyve nemcsak
tudomásul veszi ezt, hanem a maga módján dicsőíti ezt az egyedülálló
helyzetet: hangoztatja a hívő zsidók kivételes sikerességét (1; 2,18;
3,30; 5,29), személyükben bemutatja azoknak a társadalmaknak
megmentőjét, amelyben élnek, nem habozik bemutatni a pogány királyok
megtérését, akik az igaz Isten nagyságát elismerik (2,46-47; 3,31-33;
4,34; 6,27-28). Ez a perspektíva a térítő buzgalomé, ami abban az
időben igyekezett a pogányokat Izrael Istenéhez vonzani, egészen odáig,
hogy sikerült időnként őket beiktatni a szövetség népébe arra vezetve
őket, hogy betartsák a Törvényt.
2. A történelem teológiája
A történelmen keresztül valósítja meg Isten titokzatos tervét. Jeremiás
univerzalizmusa (Jer 25) és a vigasztalásról szóló üzenet (Iz 41,25-29;
45,1-6) most kiteljesedik. Hogy konkrét formában mutassa be, a szerző a
Közel-Kelet történelmében uralmak sorát mutatja be, amelyeknek
összeütközései elnyomni látszanak Isten népét. A szobor látomásában (2.
fejezet), valamint a négy vadállat és az Emberfia látomásában (7.
fejezet), a babiloni, méd, perzsa és görög uralom egymásra következő
eljövetele szokványos módon kerül bemutatásra, ami nem tartalmazza az
üzenet lényegét. Bizonyos pesszimizmus uralkodik el e látásmódban,
mivel egyik válságtól a másikig ez a történelem folyamatos
degradálódást mutat, a Gonosz növekedését az emberiségben, amit Isten
szüntet meg. Az aranyfejű kolosszus lábai agyagból vannak (2. fejezet)
és a negyedik vadállat gonoszsága felülmúlja az őt megelőzőkét (7.
fejezet). Az emberi történelem a bűnök misztériuma, amelyik csúcspontja
felé közeleg. Az a hely is, ahol szembeszállnak a jótékony Hatalmak
(Isten és angyalai, akiknek támogatása nem hiányozhat a "Magasságbeli
Szentjei népének") és az azzal szembenálló Hatalmak, akik valamilyen
módon a pogány birodalmakban testesülnek meg (lásd 10,13; 10,20-11,1).
Ezért a történelem útban van a végső Ítélet felé, amiről több
szimbolikus ábrázolás jelenik meg: a szobor leomlása (2,44), Belizár
halála (5,24-30), a vadállat elpusztulása (7,11.24-26), a kos
pusztulása (8,23-25), a pusztító vége (9,27), aki az üldöző király is
(11,40-45). Az Ítéletnek bejelentése közvetlenül kapcsolódik Antiochusz
Epifánesz uralkodásának tragikus körülményeihez. De e mögött már
kirajzolódik Isten népének minden jövendő megpróbáltatása, oly
mértékben, hogy a jövendölés állandóan megőrzi aktualitását a krízisek
idején. János Apokalipszise átveszi annak vonásait, az Egyházat üldöző
római uralomra alkalmazva azt, a Róma által elnyomott zsidóság pedig a
vigasztalás üzenetét meríti belőle, főleg Jeruzsálem lerombolása után,
időszámításunk 70-ik évében.
3. A remény üzenete
Isten ítélete, ami egyaránt eléri a hűtlen zsidókat, mint az
elbizakodott pogányokat csak egy kritikus pillanat Isten tervének
kiteljesedésében és kinyilvánulásában. A remény távlatai, amiket a
próféták ígéretei nyitottak meg, mindenkor aktuálisak maradnak. A
szerző utalása ezekre az ígéretekre különösen megmutatkozik a 9.
fejezetben, amelyik Jeremiás egy szövegét aktualizálja az akkori
időknek megfelelően. Az összes szent szövegben, amik ígéretet
tartalmaznak, a szerző valószínűleg hasonló távlatot fedezett fel. De
következményeinek végső határáig viszi azt a folyamatot, amikre a
száműzetés utáni jövendölések már elkötelezték magukat, a régi
ígéreteket olyan síkra viszi át, ami felülmúlja a földi történelem és
az időleges siker korlátait. Izrael elsősorban Isten Uralmának
letéteményese és kedvezményezettje, aminek eljötte az emberi történelem
valóságos végét képezi. Ebbe az ember-feletti és történelmen-túli
Uralomba torkollik az uralmak egymásutánja (2,44). Ábrázolása az
Emberfia vonásaiban, akit az Isten trónra emelt (7,13-14), aláhúzza a
transzcendenciát, de a Magasságbeli Népe (Izrael) annak földi támasza
lesz. Hogy ennek a hivatásnak magaslatán lehessen, megpróbáltatást kell
elszenvednie, ami megtisztítja (11,35; 12,10): ez az üldözés értelme,
amit a palesztinai zsidóság elszenved. Ez közvetlenül annak az
eljöveteléhez érkezik, amit a rabbik az eljövendő világnak neveznek, a
7. fejezet allegorikus látomásában és a 12.1-4 jövendölésében, ez
az "eljövendő világ" magára ölti az átváltozott mindenség vonásait. A
száműzetés-utáni eszkatologikus szövegek egy része előre vetítik ezt a
gondolatot (lásd Iz 25,7-8; 30,26; 65,17-25; Zak 14,6). Adataik
együttes bemutatót adnak elénk, ez messze távolodik a MTörv ígéretétől,
a békés életről a szent földön. Amit várni lehet az az égi valóság a
világba való betörése.
Ennek az időpontnak elérésére Izrael maga is az isteni Ítélet tárgya
lesz: csak az a Maradék, "aki be van írva a könyvbe" (12,1) részesül az
"eljövendő világ" örömében. Az így megállapított elv azonban azokra a
zsidókra is alkalmazható kell legyen, akik a közelmúltban életüket
adták hitükért. A szerző itt választ ad arra a kérdésre, amit a
vértanúság elszenvedése felvet. Nem elégszik meg avval, hogy kortársait
buzdítsa, hogy szükség esetén a halált is vállalják, mivel vallja, hogy
Isten megszabadíthatja őket a tüzes kemencéből (3,38) és az oroszlánok
barlangjából (6,22). Leszögezi azt az elvet, miszerint hatalma még a
Halál hatalmán is győzedelmeskedik azok által, akik annak áldozataivá
lettek. Meg nem érdemelt részesedésük a közös emberi sorsban helyet
biztosít számukra az eljövendő világban. Így fejeződik ki világosan,
első alkalommal az Ószövetségben, az egyéni feltámadás ígérete
(12,2-3). Ugyanakkor új értelmet ad az Alvilág, a Halál birodalma
klasszikus ábrázolásának, amit a próféták gyakran alkalmaztak a
zsoltárokban, ez átváltozik a Pokollá, ahol Isten nincsen jelen, és
ahol kizárják azok lakóit az eljövendő világból. A Makkabeusok 2.
könyve tanúsítja, hogy a reménynek ez az üzenete óriási szerepet
játszott a vértanuk hitének megtartásában (2Mak 7,9.11.14.23.29). A
kinyilatkoztatás későbbi kifejlődése nem csupán jóváhagyja ezt a
tanítást. Egy előre elkészített keretet fedez fel benne, hogy érthetővé
váljék Jézus halála és feltámadása. Dániel így kötőjellé válik a
próféták teológiája és az Újszövetség üzenete között.
Vissza a ÓSz menühöz