TOB - A DEUTEROKANONIKUS KÖNYVEK

Bevezetés

Milyen könyveket tartalmaz a Deuterokanonikus-nak nevezett könyvek?

Deuterokanonikus könyvek név alatt több, különböző dátumú és jelegű könyvet értenek, amelyeknek az Írások kánonába (vagyis a hivatalos lajstromba) való felvétele vitára adott okot az idők során. Ilyenek: Judit, Tóbiás, a Makkabeusok 1 és 2 könyve, Salamon bölcsességei, Sirák fia, Báruk könyve, Jeremiás jövendölése, Eszter és Dániel könyve, a könyvek görög fordításának teljesen megfelelően. Ezek a könyvek a katolikus Egyház által hivatalosan megállapított kánon részei a Tridenti zsinat óta. A keleti Egyházak (az ortodoxok és nem a kalcedoniak) sohasem hoztak határozott döntést e tárgyban. A protestáns reformátorok a XVI. században anélkül hogy kánoniaknak tekintették volna ezeket a könyveket függelékben hozzákapcsolták a Bibliához, úgy ítélve, hogy ezek nem szolgálhatnak a hit megalapozására, de hasznosak a keresztények jámborságának növelésére. A protestánsoknál ezek a könyvek Apokrif könyvek néven szerepelnek, ehhez a kategóriához sorolják Manassze imáját, Ezdrás harmadik könyvét (Ezdrás és Nehemiás könyvének görög adaptációját), Ezdrás negyedik könyvét (zsidó eredetű apokalipszis). A katolikusoknál a Deuterokanonikus elnevezés, amit Siennai Sixtusz óta (XVI. század) használnak magukban foglalják a "kánonban utolsóként engedélyezett könyveket" ellentétben a Protokanonikus könyvekkel, amelyek elsőként kerültek engedélyezésre a kánonba. Sem egyik, sem másik elnevezés nem kielégítő: ténylegesen nem adnak pontos megjelölést e könyvgyűjtemény számára, amikben semmiféle tartalmi egységesség nem lelehtő fel. Ennek következtében a latin nyelvű Vulgáta, amelyet a Tridenti zsinat után adtak ki, elosztja e könyveket az Ószövetség három másik része között, a görög Biblia gyakorlatát követve, nem pedig a héberét, és függelékben közli a három, fent említett apokrif írást. Mivel olyan kérdésről van szó, ami felett az Egyházak értékelése eltérő, célszerű megvilágítani a tényeket. Ez azonban nem lehetséges anélkül, hogy történelmi szemszögből meg nem vizsgáljuk az Írások kánonjának kialakulását a zsidóságnál, majd az Egyházban.

Az Írások kánonjának kialakulása a zsidóságnál

Az ősi zsidóságnál a Tóra (vagy a Törvény) hivatalos határozat tárgya volt, attól az időtől kezdve, amikor azt Ezdrás megfogalmazta és kihirdette, valószínűleg 398-ban, (lásd Neh 8). Ettől kezdve "Mózes öt könyvét" a perzsa hatóságok annak a törvénynek ismerték el, amit a birodalom minden zsidó lakosa magára nézve kötelezőnek tartott. Ok a maguk részéről szabvány értékűnek tekintették, "szabály"-ként szolgát számukra a hit és a mindennapi élet gyakorlására. Kánoniak voltak tehát, a szó cselekvő értelmében, vagyis a létük szabályozásában. Egy második gyűjtemény jött létre ennek következtében: az "első" Prófétáké (Jozsue, Bírák, Sámuel 1 és 2, a Királyok 1 és 2) és az utolsó Prófétáké (Izaiás, Jeremiás, Ezekiel és a tizenkét kis próféta). Ezeknek az írásoknak nem volt olyan szabályozó tekintélye, mint a Törvénynek, inkább bizonyos értelemben alapul szolgáltak gyakorlati kommentárokként és kiterjesztették hatását. A Zsoltárok gyűjteményének meghatározása szükségessé vált a liturgikus imákhoz. Ezek a Templom szertartásrendjében és a zsinagógai gyűléseknél alkalmazott és hivatalosan elismert könyvek képezték a harmadik kategóriát, az Írásokat. Ez alkalommal azonban a listát nem zárták le egyszerre hatalmi szóval, vagy a közös megszokás elfogadásával. Igen különböző volt értékelésük a gyakorlati alkalmazásuk más-más esete szerint. Lajstromuk így nyitott maradt. De vajon meddig? Milyen elvek irányították alkalmazásukat? Felvettek valamilyen "írást" ebbe a lajstromba? Alkalmazásuk azonos volt minden helyen és minden környezetben? Ezekre a kérdésekre nincsen válaszunk.

Nagy Sándor hódításai után (meghalt 323-ban), új helyzet állt be a szent könyvek történetében. Egy zsidó kolónia telepedett meg az egyiptomi Alexandriában IV. század vége felé. Ebben az időben Judea maga a lagida királyok, (a Ptolemaioszok) hatalma alatt volt. Ok, mint Szíria seleucus királyai is, biztosították zsidó alattvalóik számára a vallási privilégiumokat, amiket a perzsa uralom idején megkaptak. Az állam által védett "nemzetet" képeztek, a Törvény uralma alatt, így a zsidók megőrizhették saját vallásgyakorlásukat és kulturális sajátosságaikat. Megvoltak az imádságra szolgáló helységeik a kerületekben és falvakban, ahol közösségeik megtelepedtek. Az egyiptomi zsidók azonban idővel elsajátították a görög nyelvet hétköznapi életükben. Ezért a Törvényt hamarosan lefordították görögre, egyrészt a hiteles hagyományok fenntartása céljából a zsidóságon belül, mivel nyilvánosan felolvasták azt a zsinagógákban, másrészt, hogy leszögezzék a hatóságok számára a törvényes állapot alapját, ami szerint a zsidókat meg kellett ítélni esetleges konfliktusokkor. Egy zsidó irat szerint, amit Ariszteus levelének neveznek, ezt a fordítást Alexandriában készítette volna II. Ptolemaiosz (285-246) uralma alatt, az ő utasítására, hetvenkét agg, akik csodálatos módon egyetértettek: innen ered az elnevezés "a Hetvenes fordítás", így nevezték el a Törvénynek ezt a fordítását, ez azután elterjedt később az Ószövetség minden régi görög verziójára.

Bár az említett legenda nem rendelkezik történelmi értékkel, az időpont, amelyet megad elfogadható. Egyébként azt is mutatja, hogy a görög nyelvű zsidók Törvényük e fordítását ugyanolyan szabályozó értékűnek ismerték el, mint héber eredetijét. Hittek abban, hogy a fordítók valóságos isteni sugallatban részesültek, amint azt Alexandriai Philon világosan tanúsítja, i.sz. I. századának elején. A Törvény után a többi művet, ami szükséges volt a hit és a zsidó életforma fenntartására, sorra lefordították: elsősorban a Prófétákat és a Zsoltárokat, majd a többi írást, tekintélyük szerint (lásd Sirák fia könyve, Bevezetés 6-9.21-25). Hozzáillesztések és kibővítések ezeknek a szövegeknek valóságos magyarázatát hozták létre, ezek szorosan kapcsolódtak a kulturális környezet változásaihoz, ami a héber és arámi nyelvről görögre való áttéréssel járt.

Nehéz megállapítani mit tartalmazott a hivatalosan elismert és használt könyvek lajstroma a zsidóság különböző megtelepedési helyein az időszámításunk előtti utolsó század és a zsidóság újbóli megerősödése közötti időszakban, ami Jeruzsálem lerombolását követte (időszámításunk 70. évében). A palesztinai zsidóságnál és a keleti szétszóródásban lévő közösségekben, akik között szoros kapcsolat volt, könnyen lehet, hogy ez a lajstrom még "nyitott" volt. Találtak Masszadában, a rómaiak elleni utolsó zsidó ellenállási helyen (73) egy Sirák fia könyvét tartalmazó tekercset, ami esetleg tanúsítja annak használatát a zsinagóga olvasmányai keretében. De minden vallási csoport nem folytatott teljesen azonos gyakorlatot. Dániel könyvét, ami késői "írást", a farizeusok elismerték, de bizonyára elvetették a szadduceusok. Viszont Kumránban használták Tóbiás könyvét és a Sirák fia könyvét és valószínűleg Báruk könyvét. Valószínű azonban, hogy azonos tekintélynek örvendett körükben néhány pszeudoepigráf könyv, mint Énoh könyve és a Jubielumok könyve, valamint a hivatalos írások, amelyek a szekta életét szabályozták (A közösség és a szent háború szabályai, himnuszok gyűjteménye, az Új Jeruzsálem könyve, stb.). Meg kell itt jegyezni, hogy az első pszeudoepigráfokat lefordították görögre, így hitelességük nem állt meg talán az esszénus szekta határainál. Nem tudjuk pontosan, mi volt a gyakorlat a judeai és galileai zsinagógákban Jézus idejében.

Csak 80 és 100 között rögzítették le a Jaminában élő farizeus tudósok a hivatalos lajstromot, amely továbbiakban a gyakorlatot pontosította. De ehhez meg kellett menteniök néhány vitatott könyvet (Eszter, Ezekiel, az Énekek Éneke) és kizárták azokat a könyveket, amik nézetük szerint a próféták időszakánál későbbiek. Az összes utólag kánoninak nyilvánított könyvek ebbe tartoztak, valamint a közvetlenül görög nyelven íródottak. A görög verzió természetesen szemükben csak korlátozott tekintéllyel rendelkezett, annak mértékében, hogy az mennyire híven követte az eredeti szövegeket. De az alexandriai zsidóság nem elégedett meg avval, hogy görögre fordítsa a Deuterokanonikus könyveit és a főbb pseudoepigáfokat: eredeti könyvek is szerepeltek, mint Salamon bölcsessége, a Makkabeusok 2. könyve és valószínűleg Báruk könyvének egy töredéke (Bár 4,5-5,9). Milyen hitelnek örvendtek ezek az írások? Nehéz erre válaszolni. Minden esetre semmiféle konfliktus nyomát nem lehet találni a görög nyelvű közösségek és a palesztinai tudósok között a Jaminában rögzített kánonnal kapcsolatban. Lehet azonban, hogy a szent könyveknek kijáró tisztelet mindegyikre vonatkozott. A jaminai határozat után mégis egyes könyveket, amik nem kerültek be a hivatalos lajstromba, továbbra is alkalmanként úgy idézték, mint az Írást, még a rabbinikus zsidóság körében is, mint például a Sirák fia könyvét. Ezeket az írásokat, bár nem bírtak a "kánoni" könyvek törvényszerinti tekintélyével, úgy tekintették mint a hívek tanítására alkalmas írásokat.

Az Írások kánonjának kialakulása az Egyházban

A keresztény Egyház a zsinagógai keretből nőtt ki mielőtt elnyerte teljesen önálló szerkezetét. A zsidóságtól kapta a szent könyvek gyűjteményét. Spontán módon alkalmazkodott a zsidó közösségeknél szokásban lévő gyakorlathoz azokban az országokban, ahol azok megtelepedtek: Palesztinában, Egyiptomban, Szíriában, Kisázsiában, Görögországban, Rómában, stb. Ennek a gyakorlatnak határai, amint majd látjuk, elég határozatlanok voltak az I. század végéig. Az Újszövetség idézetei és alkalmi utalásai nem elégségesek annak megállapítására, pontosan milyen könyvek voltak akkor "elfogadottak". Meg lehet állapítani legfeljebb, hogy a Deuterokanonikus könyveken belül Dániel könyvének régi görög verzióját bizonyára használták, Salamon Bölcsesség könyvét bizonyára ismerték, a Sirák fia könyvét talán. A jaminai zsidó tudósok határozata bizonyos hatással volt azokra az egyházakra, amelyek szoros kapcsolatban álltak zsidó közösségekkel és azokra az írókra, akik velük vitában voltak: helyzetüknél fogva vissza kellett nyúlniok a protokanonikus könyvekhez, amiket mindkét fél vita nélkül elismert. Más helyeken viszont, a már elfogadott szokás szerint, tovább is alkalmaztak bizonyos műveket, amiket a hivatalos zsidó lajstromból kihagytak. A III. század első felében Origenes igen jó tanúja ennek a kiszélesített gyakorlatnak, annál is fontosabb tanú, mivel aktívan dolgozott  a Biblia kritikai szövegének rögzítésén és mivel határozottan állást foglalt a kánon kérdésében: védte a "keresztény Biblia" jogait. Érveit az Ószövetség görög verziójából merítette, szemben azokkal, akik a Jaminában rögzített "zsidó Biblia" elfogadása felé hajlottak. Így alakult ki folyamatosan egy keresztény kánon, ami a "nem vitatott" műveket foglalta magában és határesetként "vitatott" műveket, amelyeknek többé-kevésbé korlátozott hitelt adtak meg.

Szíria templomaiban bizonyos számú szent könyvet közvetlenül szíriai nyelvre fordítottak le (zsidó vagy keresztény fordítók) a héber Bibliából, a görög nyelvű mellőzésével. Ugyanekkor az alkalmazott lajstrom és a könyvek szövege azonos volt a zsinagógában alkalmazott hivatalos gyakorlattal. A görög nyelvű keleti egyházak viszont változó gyakorlatot mutatnak fel, és semmiféle jogi határozat nem jött létre az idők során végleges szabály kialakítására. Mai napig sem azonos a keleti teológusok felfogása a deuterokanonikus könyvek hitelességének elismerése terén, még ha a görög Biblia tartalmazza is azokat. Hiszen nem tart meg néhány "apokrif" könyvet is (a keresztény terminológiával élve), mint Ezdrás 3, vagy Manassze imáját és néhány pseudoepigráfiát, vagy asszimilált könyveket, mint a Makkabeusok 3. könyvét. Nyugaton, Rómában és Észak-Afrikában már a IV. század kezdetén közös lajstrom volt, amint azt a afrikai karthágói zsinatok tanúsítják, valamint I. Ince pápa egy levele. Ugyanebben az időben azonban az új verzió fokozatosan meghonosodott a latin nyugaton, ennek szerzője Szent Jeromos, megelégedett avval, hogy lefordított a lajstromból gyorsan néhányat (Tóbiást és Juditot), hozzátéve kiegészítésként Esztert és Dánielt, a héber Bibliából készült fordításának függelékeként és nem fordította le a többit. A palesztin zsidósággal való hosszas érintkezése és ragaszkodása a  könyvek "héber igazságához" magyarázhatja ezt a több mint tartózkodó magatartását. Tény, hogy tekintélye mint a Biblia fordítója egyes középkori teológust arra indított, hogy magáévá tegye véleményét, s ennek védelmezői akadtak egészen a tridenti zsinatig (Kajetán). Ezt a véleményt tették magukévá a protestáns reformátusok, amit alátámasztottak a görög fordítás ingadozásai. A XIX. század folyamán a Deuterokanonikus könyvei (amiket akkoriban Apokrifoknak neveztek) előbb függelékként szerepeltek a protestáns kiadásokban, végül teljesen kizárták azokat a Bibliai társaságok által terjesztett fordításokból. Jelenleg a protestáns teológusok velük szemben elfoglalt álláspontja nem egységes. A qumrani és más régészeti felfedezések egyébként egyeseket közülük a probléma felülvizsgálására indította.

Nem lehet e Bevezetést lezárni annak megállapítása nélkül milyen mértékű a különböző egyházak álláspontja (ortodox, nem kalcedón keleti egyházak, katolikus és protestáns). Deuterokanonikus könyvnek esetenként elismerik a többi bibliai könyvvel azonos tekintélyét, avagy kisebb mértékűnek ítélik, vagy semmiféle normatív tekintélyűnek. Ez az állásfoglalás sugalmazottságukkal kapcsolatos megítélésen alapszik: vajon milyen mértékben hiteles tanúságtevői Isten Szavának? Vagy be kell ismerni, hogy vannak fokozatok a sugalmazottságban magában? Vagy pedig a bizonyos könyvek felett kialakult viták azt mutatják, hogy azok Isten Szavát csak másodlagosan tanúsítják, olyan mértékben amilyen mértékben tükrözik a kifejezett bibliai könyveket, amikhez vissza lehet nyúlni, hogy a hitéletet táplálhassák, de nem dogmák megalapítása céljára. Nem e könyvek fordítóinak dolga ezeket a kérdéseket megoldani: itt arra szorítkoztunk, hogy pontosan mutassuk be azok szövegét, jegyzetekkel ellátva. A fordítás néhány gyakorlati problémát vetett fel, amiket a legjobban igyekeztünk megoldani. Ezért találhatunk egy hiánytalan görög Eszter könyve fordítást, ami nagyon is különbözik a görögtől. Viszont Dániel könyvének görög toldalékait beiktattuk a szövegbe, azokba a helyekbe, ahol megfelelő helyüket megtalálják; ezeket az "Írások" fejeztében lehet találni. A többi Deuterokanonikus könyv esetében a verziók különbözősége nehézségeket okozott: ezeknek a könyveknek Bevezetései az olvasóknak megadják a kívánt útmutatásokat.

Vissza a ÓSz menühöz