TOB - A DEUTEROKANONIKUS KÖNYVEK
Bevezetés
Milyen könyveket tartalmaz a
Deuterokanonikus-nak nevezett könyvek?
Deuterokanonikus könyvek név alatt több, különböző dátumú és jelegű
könyvet értenek, amelyeknek az Írások kánonába (vagyis a hivatalos
lajstromba) való felvétele vitára adott okot az idők során. Ilyenek:
Judit, Tóbiás, a Makkabeusok 1 és 2 könyve, Salamon bölcsességei, Sirák
fia, Báruk könyve, Jeremiás jövendölése, Eszter és Dániel könyve, a
könyvek görög fordításának teljesen megfelelően. Ezek a könyvek a
katolikus Egyház által hivatalosan megállapított kánon részei a
Tridenti zsinat óta. A keleti Egyházak (az ortodoxok és nem a
kalcedoniak) sohasem hoztak határozott döntést e tárgyban. A protestáns
reformátorok a XVI. században anélkül hogy kánoniaknak tekintették
volna ezeket a könyveket függelékben hozzákapcsolták a Bibliához, úgy
ítélve, hogy ezek nem szolgálhatnak a hit megalapozására, de hasznosak
a keresztények jámborságának növelésére. A protestánsoknál ezek a
könyvek Apokrif könyvek néven szerepelnek, ehhez a kategóriához
sorolják Manassze imáját, Ezdrás harmadik könyvét (Ezdrás és Nehemiás
könyvének görög adaptációját), Ezdrás negyedik könyvét (zsidó eredetű
apokalipszis). A katolikusoknál a Deuterokanonikus elnevezés, amit
Siennai Sixtusz óta (XVI. század) használnak magukban foglalják a
"kánonban utolsóként engedélyezett könyveket" ellentétben a
Protokanonikus könyvekkel, amelyek elsőként kerültek engedélyezésre a
kánonba. Sem egyik, sem másik elnevezés nem kielégítő: ténylegesen nem
adnak pontos megjelölést e könyvgyűjtemény számára, amikben semmiféle
tartalmi egységesség nem lelehtő fel. Ennek következtében a latin
nyelvű Vulgáta, amelyet a Tridenti zsinat után adtak ki, elosztja e
könyveket az Ószövetség három másik része között, a görög Biblia
gyakorlatát követve, nem pedig a héberét, és függelékben közli a három,
fent említett apokrif írást. Mivel olyan kérdésről van szó, ami felett
az Egyházak értékelése eltérő, célszerű megvilágítani a tényeket. Ez
azonban nem lehetséges anélkül, hogy történelmi szemszögből meg nem
vizsgáljuk az Írások kánonjának kialakulását a zsidóságnál, majd az
Egyházban.
Az Írások kánonjának kialakulása a
zsidóságnál
Az ősi zsidóságnál a Tóra (vagy a Törvény) hivatalos határozat tárgya
volt, attól az időtől kezdve, amikor azt Ezdrás megfogalmazta és
kihirdette, valószínűleg 398-ban, (lásd Neh 8). Ettől kezdve "Mózes öt
könyvét" a perzsa hatóságok annak a törvénynek ismerték el, amit a
birodalom minden zsidó lakosa magára nézve kötelezőnek tartott. Ok a
maguk részéről szabvány értékűnek tekintették, "szabály"-ként szolgát
számukra a hit és a mindennapi élet gyakorlására. Kánoniak voltak
tehát, a szó cselekvő értelmében, vagyis a létük szabályozásában. Egy
második gyűjtemény jött létre ennek következtében: az "első" Prófétáké
(Jozsue, Bírák, Sámuel 1 és 2, a Királyok 1 és 2) és az utolsó
Prófétáké (Izaiás, Jeremiás, Ezekiel és a tizenkét kis próféta).
Ezeknek az írásoknak nem volt olyan szabályozó tekintélye, mint a
Törvénynek, inkább bizonyos értelemben alapul szolgáltak gyakorlati
kommentárokként és kiterjesztették hatását. A Zsoltárok gyűjteményének
meghatározása szükségessé vált a liturgikus imákhoz. Ezek a Templom
szertartásrendjében és a zsinagógai gyűléseknél alkalmazott és
hivatalosan elismert könyvek képezték a harmadik kategóriát, az
Írásokat. Ez alkalommal azonban a listát nem zárták le egyszerre
hatalmi szóval, vagy a közös megszokás elfogadásával. Igen különböző
volt értékelésük a gyakorlati alkalmazásuk más-más esete szerint.
Lajstromuk így nyitott maradt. De vajon meddig? Milyen elvek
irányították alkalmazásukat? Felvettek valamilyen "írást" ebbe a
lajstromba? Alkalmazásuk azonos volt minden helyen és minden
környezetben? Ezekre a kérdésekre nincsen válaszunk.
Nagy Sándor hódításai után (meghalt 323-ban), új helyzet állt be a
szent könyvek történetében. Egy zsidó kolónia telepedett meg az
egyiptomi Alexandriában IV. század vége felé. Ebben az időben Judea
maga a lagida királyok, (a Ptolemaioszok) hatalma alatt volt. Ok, mint
Szíria seleucus királyai is, biztosították zsidó alattvalóik számára a
vallási privilégiumokat, amiket a perzsa uralom idején megkaptak. Az
állam által védett "nemzetet" képeztek, a Törvény uralma alatt, így a
zsidók megőrizhették saját vallásgyakorlásukat és kulturális
sajátosságaikat. Megvoltak az imádságra szolgáló helységeik a
kerületekben és falvakban, ahol közösségeik megtelepedtek. Az egyiptomi
zsidók azonban idővel elsajátították a görög nyelvet hétköznapi
életükben. Ezért a Törvényt hamarosan lefordították görögre, egyrészt a
hiteles hagyományok fenntartása céljából a zsidóságon belül, mivel
nyilvánosan felolvasták azt a zsinagógákban, másrészt, hogy leszögezzék
a hatóságok számára a törvényes állapot alapját, ami szerint a zsidókat
meg kellett ítélni esetleges konfliktusokkor. Egy zsidó irat szerint,
amit Ariszteus levelének neveznek, ezt a fordítást Alexandriában
készítette volna II. Ptolemaiosz (285-246) uralma alatt, az ő
utasítására, hetvenkét agg, akik csodálatos módon egyetértettek: innen
ered az elnevezés "a Hetvenes fordítás", így nevezték el a Törvénynek
ezt a fordítását, ez azután elterjedt később az Ószövetség minden régi
görög verziójára.
Bár az említett legenda nem rendelkezik történelmi értékkel, az
időpont, amelyet megad elfogadható. Egyébként azt is mutatja, hogy a
görög nyelvű zsidók Törvényük e fordítását ugyanolyan szabályozó
értékűnek ismerték el, mint héber eredetijét. Hittek abban, hogy a
fordítók valóságos isteni sugallatban részesültek, amint azt
Alexandriai Philon világosan tanúsítja, i.sz. I. századának elején. A
Törvény után a többi művet, ami szükséges volt a hit és a zsidó
életforma fenntartására, sorra lefordították: elsősorban a Prófétákat
és a Zsoltárokat, majd a többi írást, tekintélyük szerint (lásd Sirák
fia könyve, Bevezetés 6-9.21-25). Hozzáillesztések és kibővítések
ezeknek a szövegeknek valóságos magyarázatát hozták létre, ezek
szorosan kapcsolódtak a kulturális környezet változásaihoz, ami a héber
és arámi nyelvről görögre való áttéréssel járt.
Nehéz megállapítani mit tartalmazott a hivatalosan elismert és használt
könyvek lajstroma a zsidóság különböző megtelepedési helyein az
időszámításunk előtti utolsó század és a zsidóság újbóli megerősödése
közötti időszakban, ami Jeruzsálem lerombolását követte (időszámításunk
70. évében). A palesztinai zsidóságnál és a keleti szétszóródásban lévő
közösségekben, akik között szoros kapcsolat volt, könnyen lehet, hogy
ez a lajstrom még "nyitott" volt. Találtak Masszadában, a rómaiak
elleni utolsó zsidó ellenállási helyen (73) egy Sirák fia könyvét
tartalmazó tekercset, ami esetleg tanúsítja annak használatát a
zsinagóga olvasmányai keretében. De minden vallási csoport nem
folytatott teljesen azonos gyakorlatot. Dániel könyvét, ami késői
"írást", a farizeusok elismerték, de bizonyára elvetették a
szadduceusok. Viszont Kumránban használták Tóbiás könyvét és a Sirák
fia könyvét és valószínűleg Báruk könyvét. Valószínű azonban, hogy
azonos tekintélynek örvendett körükben néhány pszeudoepigráf könyv,
mint Énoh könyve és a Jubielumok könyve, valamint a hivatalos írások,
amelyek a szekta életét szabályozták (A közösség és a szent háború
szabályai, himnuszok gyűjteménye, az Új Jeruzsálem könyve, stb.). Meg
kell itt jegyezni, hogy az első pszeudoepigráfokat lefordították
görögre, így hitelességük nem állt meg talán az esszénus szekta
határainál. Nem tudjuk pontosan, mi volt a gyakorlat a judeai és
galileai zsinagógákban Jézus idejében.
Csak 80 és 100 között rögzítették le a Jaminában élő farizeus tudósok a
hivatalos lajstromot, amely továbbiakban a gyakorlatot pontosította. De
ehhez meg kellett menteniök néhány vitatott könyvet (Eszter, Ezekiel,
az Énekek Éneke) és kizárták azokat a könyveket, amik nézetük szerint a
próféták időszakánál későbbiek. Az összes utólag kánoninak nyilvánított
könyvek ebbe tartoztak, valamint a közvetlenül görög nyelven íródottak.
A görög verzió természetesen szemükben csak korlátozott tekintéllyel
rendelkezett, annak mértékében, hogy az mennyire híven követte az
eredeti szövegeket. De az alexandriai zsidóság nem elégedett meg avval,
hogy görögre fordítsa a Deuterokanonikus könyveit és a főbb
pseudoepigáfokat: eredeti könyvek is szerepeltek, mint Salamon
bölcsessége, a Makkabeusok 2. könyve és valószínűleg Báruk könyvének
egy töredéke (Bár 4,5-5,9). Milyen hitelnek örvendtek ezek az írások?
Nehéz erre válaszolni. Minden esetre semmiféle konfliktus nyomát nem
lehet találni a görög nyelvű közösségek és a palesztinai tudósok között
a Jaminában rögzített kánonnal kapcsolatban. Lehet azonban, hogy a
szent könyveknek kijáró tisztelet mindegyikre vonatkozott. A jaminai
határozat után mégis egyes könyveket, amik nem kerültek be a hivatalos
lajstromba, továbbra is alkalmanként úgy idézték, mint az Írást, még a
rabbinikus zsidóság körében is, mint például a Sirák fia könyvét.
Ezeket az írásokat, bár nem bírtak a "kánoni" könyvek törvényszerinti
tekintélyével, úgy tekintették mint a hívek tanítására alkalmas
írásokat.
Az Írások kánonjának kialakulása az
Egyházban
A keresztény Egyház a zsinagógai keretből nőtt ki mielőtt elnyerte
teljesen önálló szerkezetét. A zsidóságtól kapta a szent könyvek
gyűjteményét. Spontán módon alkalmazkodott a zsidó közösségeknél
szokásban lévő gyakorlathoz azokban az országokban, ahol azok
megtelepedtek: Palesztinában, Egyiptomban, Szíriában, Kisázsiában,
Görögországban, Rómában, stb. Ennek a gyakorlatnak határai, amint majd
látjuk, elég határozatlanok voltak az I. század végéig. Az Újszövetség
idézetei és alkalmi utalásai nem elégségesek annak megállapítására,
pontosan milyen könyvek voltak akkor "elfogadottak". Meg lehet
állapítani legfeljebb, hogy a Deuterokanonikus könyveken belül Dániel
könyvének régi görög verzióját bizonyára használták, Salamon Bölcsesség
könyvét bizonyára ismerték, a Sirák fia könyvét talán. A jaminai zsidó
tudósok határozata bizonyos hatással volt azokra az egyházakra, amelyek
szoros kapcsolatban álltak zsidó közösségekkel és azokra az írókra,
akik velük vitában voltak: helyzetüknél fogva vissza kellett nyúlniok a
protokanonikus könyvekhez, amiket mindkét fél vita nélkül elismert. Más
helyeken viszont, a már elfogadott szokás szerint, tovább is
alkalmaztak bizonyos műveket, amiket a hivatalos zsidó lajstromból
kihagytak. A III. század első felében Origenes igen jó tanúja ennek a
kiszélesített gyakorlatnak, annál is fontosabb tanú, mivel aktívan
dolgozott a Biblia kritikai szövegének rögzítésén és mivel
határozottan állást foglalt a kánon kérdésében: védte a "keresztény
Biblia" jogait. Érveit az Ószövetség görög verziójából merítette,
szemben azokkal, akik a Jaminában rögzített "zsidó Biblia" elfogadása
felé hajlottak. Így alakult ki folyamatosan egy keresztény kánon, ami a
"nem vitatott" műveket foglalta magában és határesetként "vitatott"
műveket, amelyeknek többé-kevésbé korlátozott hitelt adtak meg.
Szíria templomaiban bizonyos számú szent könyvet közvetlenül szíriai
nyelvre fordítottak le (zsidó vagy keresztény fordítók) a héber
Bibliából, a görög nyelvű mellőzésével. Ugyanekkor az alkalmazott
lajstrom és a könyvek szövege azonos volt a zsinagógában alkalmazott
hivatalos gyakorlattal. A görög nyelvű keleti egyházak viszont változó
gyakorlatot mutatnak fel, és semmiféle jogi határozat nem jött létre az
idők során végleges szabály kialakítására. Mai napig sem azonos a
keleti teológusok felfogása a deuterokanonikus könyvek hitelességének
elismerése terén, még ha a görög Biblia tartalmazza is azokat. Hiszen
nem tart meg néhány "apokrif" könyvet is (a keresztény terminológiával
élve), mint Ezdrás 3, vagy Manassze imáját és néhány pseudoepigráfiát,
vagy asszimilált könyveket, mint a Makkabeusok 3. könyvét. Nyugaton,
Rómában és Észak-Afrikában már a IV. század kezdetén közös lajstrom
volt, amint azt a afrikai karthágói zsinatok tanúsítják, valamint I.
Ince pápa egy levele. Ugyanebben az időben azonban az új verzió
fokozatosan meghonosodott a latin nyugaton, ennek szerzője Szent
Jeromos, megelégedett avval, hogy lefordított a lajstromból gyorsan
néhányat (Tóbiást és Juditot), hozzátéve kiegészítésként Esztert és
Dánielt, a héber Bibliából készült fordításának függelékeként és nem
fordította le a többit. A palesztin zsidósággal való hosszas
érintkezése és ragaszkodása a könyvek "héber igazságához"
magyarázhatja ezt a több mint tartózkodó magatartását. Tény, hogy
tekintélye mint a Biblia fordítója egyes középkori teológust arra
indított, hogy magáévá tegye véleményét, s ennek védelmezői akadtak
egészen a tridenti zsinatig (Kajetán). Ezt a véleményt tették magukévá
a protestáns reformátusok, amit alátámasztottak a görög fordítás
ingadozásai. A XIX. század folyamán a Deuterokanonikus könyvei (amiket
akkoriban Apokrifoknak neveztek) előbb függelékként szerepeltek a
protestáns kiadásokban, végül teljesen kizárták azokat a Bibliai
társaságok által terjesztett fordításokból. Jelenleg a protestáns
teológusok velük szemben elfoglalt álláspontja nem egységes. A qumrani
és más régészeti felfedezések egyébként egyeseket közülük a probléma
felülvizsgálására indította.
Nem lehet e Bevezetést lezárni annak megállapítása nélkül milyen
mértékű a különböző egyházak álláspontja (ortodox, nem kalcedón keleti
egyházak, katolikus és protestáns). Deuterokanonikus könyvnek
esetenként elismerik a többi bibliai könyvvel azonos tekintélyét, avagy
kisebb mértékűnek ítélik, vagy semmiféle normatív tekintélyűnek. Ez az
állásfoglalás sugalmazottságukkal kapcsolatos megítélésen alapszik:
vajon milyen mértékben hiteles tanúságtevői Isten Szavának? Vagy be
kell ismerni, hogy vannak fokozatok a sugalmazottságban magában? Vagy
pedig a bizonyos könyvek felett kialakult viták azt mutatják, hogy azok
Isten Szavát csak másodlagosan tanúsítják, olyan mértékben amilyen
mértékben tükrözik a kifejezett bibliai könyveket, amikhez vissza lehet
nyúlni, hogy a hitéletet táplálhassák, de nem dogmák megalapítása
céljára. Nem e könyvek fordítóinak dolga ezeket a kérdéseket megoldani:
itt arra szorítkoztunk, hogy pontosan mutassuk be azok szövegét,
jegyzetekkel ellátva. A fordítás néhány gyakorlati problémát vetett
fel, amiket a legjobban igyekeztünk megoldani. Ezért találhatunk egy
hiánytalan görög Eszter könyve fordítást, ami nagyon is különbözik a
görögtől. Viszont Dániel könyvének görög toldalékait beiktattuk a
szövegbe, azokba a helyekbe, ahol megfelelő helyüket megtalálják;
ezeket az "Írások" fejeztében lehet találni. A többi Deuterokanonikus
könyv esetében a verziók különbözősége nehézségeket okozott: ezeknek a
könyveknek Bevezetései az olvasóknak megadják a kívánt útmutatásokat.
Vissza a ÓSz menühöz