TOB - KIVONULÁS KÖNYVE

Bevezetés

A Pentateuchus Bevezetése rámutatott hogyan szerkesztették meg a Tóra öt könyvét és hogy azok mit jelentenek Izrael népe hitének. A Pentateuchus második könyve, az Exodust (1) időnként az "Ószövetség Evangéliumának" nevezik: mint egy evangélium, az Exodus is ténylegesen az alapvető "jó hírt" jelenti be Isten közbelépéséről az emberek egy csoportjának létébe (4,31), hogy megszülessenek a szabadságra és egy, szent néppé gyűjtse be őket (19; 4-6).

Lábjegyzet (1) Exodus: görög szó, ami "kivonulást" jelent. A könyv ezt a nevet az alexandrin zsidóságban nyerte el; héber nevét a hagyományok szerint a szöveg első szavai adják meg: És íme a nevek.

Hogy a könyv gondolatvilágába léphessünk, emlékezetünkbe kell idézni, milyen jelentősége volt Izrael számára az Egyiptomból való kivonulás.

1. A kivonulást Egyiptomból Izrael mindig úgy tekintette, mint egy történelmén túli eseményt, mint olyan eseményt, amelyik más síkon helyezkedik el, mint a többi. Valóban ez Izrael megteremtő eseménye volt, amitől azután egész élete függ majd és amire hivatkozik majd számtalan intézmény, rítus és hit, ez ugyancsak az az esemény, amire vonatkoztatják majd a nagy nemzeti reménységeket. Ténylegesen az Egyiptomból való kivonulás emléke olyan meghatározó lett, hogy felülmúlt más történéseket is, amelyek történelmi síkon legalább olyan befolyással voltak a nép életére: a Kánaánba való bemenetel Józsuével és a tizenként törzs egységének fokozatos tudomásulvétele (Józs 24), a királyság megalapítása és Dávid alatt egy palesztin állam megszervezése, vagy a száműzetés és Izrael átalakulása szétszóródott közösséggé. Izrael történetének ezek a nagy időpontjai, bármilyen lényegesek is voltak, soha nem múlhatták felül az Egyiptomból való kivonulást és a pusztában eltöltött időszakot. Épen ellenkezőleg, Izrael teljes teológiai és történelmi gondolkodását az "exodus" világította meg. Valóban, ez egy nép ifjúkorának időszaka volt, amelyről Isten gondoskodott (Oz 11; 1-4; MTörv 8,11-16), de amelyik már tud első lázadásairól (Kiv 14-17). Aki meg akarja érteni egyik vagy másik intézmény értelmét, az exodus eseményei gyakran hivatkozási alappal szolgálnak: így például, miért a Húsvét (12,26) a kovásztalan kenyér ünnepe (13,8 és 12,39), vagy az elsőszülöttek feláldozása (13,14-15)? Nem az a válasz, hogy ez annak az országnak szokása, amelyben lakunk, hanem: emlékeztető ez arra, ami az Egyiptomból való kivonuláskor történt. Vagy pedig: miért kell tiszteletben tartani és segíteni a "kivándoroltakat", azért, mert egyiptomi tapasztalataink megtanítottak arra, milyen az ő életük (22,20; 23,9). Röviden, ez az esemény elég hatalmas arra, hogy évszázadokon át éltesse egy nép intézményeit, rítusait valamint törvényeit, ezt valóban úgy kell tekinteni, mint ennek a népnek megszületését.

2. Izrael születése az exodus, de számára az Istennel való találkozás kiváltságos időszaka is volt az. De nem kell, hogy a Kivonulás könyvének "csodákkal teli" nyelvezete (lásd a "csapások" vagy a "tengeren való átkelés") a modern olvasót megtévessze és azt gondolja, hogy naiv teológiával került szembe, vagyis olyan teológiával, amelyik Isten beavatkozását úgy értelmezi, mint egy szükségszerűen nagyszerű és kényszerítő eseményt. Figyelmesen olvasva észlelhetjük, hogy a könyvet egy sor lényeges kérdés szövi át, vitás például: fognak-e hinni (4,1; 6,9; 14,31)? az Úr közöttünk van-e, vagy sem (17,7)?; mi a neve (3,13-15)?; lehet-e Őt látni (33,18-23)?; mire való az a veszélyes és halálos kaland, amibe Mózes vitt minket (14,11; 16,3; 17,3; 32,1)? Ezekre a kérdésekre és kétségekre a könyv válasza Izrael hitében áll. A századok során, egészen a Kivonulás könyvének végső kidolgozásának idejéig (lásd a Pentateuchus Bevezetését), ez a hit folyamatosan érett. Attól a naptól kezdve, amikor Mózes megismertette népével azt az Istent, akit egyedül kell tisztelni, a szövetség Istenét, Izrael hosszasan elmélkedett nemzeti létének első eseményén - épen a kivonuláson és e szövetségen. Megértette, hogy Isten beavatkozott a történelembe (lásd a kis "hitvallásokat" 13,9.16-ban). Megértette ki volt az az Isten, aki előidézte és irányította a nép vándorlását és mi volt az Ő neve. Az Úr, Mózes és Izrael Istene, Ő az, aki hű maradt egy reményhez, amelyet őmaga keltett, válaszolt az elégedetlen és szolgaságra vetett emberek kiáltására (2,23-25); Ő volt az, aki végül képes volt legyőzni az összes ellenállást (lásd 7-11), hogy övéit a szabadság felé vezesse (olyan mértékig, hogy az a kifejezés "Ő az, aki minket Egyiptomból kivezetett" egyike a legfőbb címeivé lett, majdnem a neve); Ő az, aki hasonlóvá akart válni az emberekhez egy népben, amelyik az övé legyen, szövetséget ajánlott nekik és arra kérte őket, hogy ennek megfelelően cselekedjenek (19-24); Ő az, aki megismertette türelmét és irgalmát a bűnös néppel (32-34); végül Ő az, aki megjelent népének Mózes és a próféták közvetítésével (33,7-11; 34,29-35) és az Áron főpap által végzett istentisztelet által a törvényes szentélyben (25,8; 40,34-35).

3. Így az Egyiptomból való kivonulás nemcsak egy valahai esemény, hanem mindig élő valóság. A 114. zsoltár, valamint Józs 4,22-24 ugyanolyan dicsőítésben egyesítik a tengeren való átkelést Mózessel és a Jordánon Józsuéval. A 81. zsoltár meghívja az összegyűlt közösséget "ünnepünk napjára", hogy jobban hallják, mint atyáik a hangot, amelyik hangzott a kivonulás eseményekor és a 95. zsoltár kifejezi, hogy ez a hang ma is szól. Valóban, a 111,4 zsoltár szerint "Csodáit örökre emlékezetbe véste, az Úr kegyes és irgalmas" (lásd Kiv 34,6); Izraelnek tehát, liturgikus ünnepei által (2), alkalma van teljesen részt venni a húsvéti megszabadulásban és szüntelenül részt venni a Sinai hegyen kötött szövetségben. A liturgia így lehetőséget adott mindenkinek, hogy időszakonként újra átélje az Egyiptomból való szabadulást. Sőt, ezen felül a nagy krízisek idején, amelyek a közösséget megrázták, még sokkal intenzívebben fordultak a múlt felé. Említsük meg például a zarándoklatot, amit Illés próféta tett a Hóreb hegyéhez, az izraelita hit forrásaihoz, (1Kir 19), a kánaáni krízis idején, Acháb idejében, majdnem aposztáziába sodorta az Északi birodalmat. Ugyanígy, a babiloni számkivetés idején, a Második-Izajás - aki Jeremiás után jött (Jer 31,31-34) és Ezekiel ((Ez 16,59-63; 37,20-28) akik új szövetséget jelentettek be - hirdették, hogy az idő eljött egy új kivonulásra (Iz 43,16-21): csodás megszabadítás a fogság földjéből (Iz 48,20-22; 49) együtt fog járni valóban, még sokkal csodálatos módon, a bűnöktől való megszabadulással (Iz 40,2; 44,21-22) és felhívással az összes nép felé, hogy forduljanak afelé, aki megmentette Izraelt és így képes mindenkit megmenteni (Iz 45,4-25). Tehát, a Kivonulás könyvének olvasásakor gondolni kell arra, hogy a szöveg folyamatos feldolgozása során Izraelt hite vezérelte. "Minden nemzedékben, mindenkinek úgy kell tekintenie önmagát, mint aki maga vonult ki Egyiptomból", mondja majd később a zsidó húsvéti liturgia (lásd 13,8, a jegyzetet).

Lábjegyzet (2) Vö. Kiv 12,14, ahol azt mondja, hogy a Húsvét egy "megemlékezés"

4. A Kivonulás könyve egy úton lévő nép könyve, befejezetlen könyv. Tanúságtétel Isten üdvözítő közbelépésről az emberek életébe, alapvetőbb és véglegesebb szabadság reményét táplálja. Ebben a perspektívában az Újszövetség írói a Jézus Krisztus által hozott üdvösségben Izrael kivonulásának betejesedését látták. És gyakran a Kivonulás könyvének nyelvét, úgy, amint azt egyébként újra alkalmazták a zsidóságban a keresztény időszak környékén (3), használták a keresztény reménység megújulásának kifejezésére. Krisztus utolsó vacsoráját, halálát és megdicsőülését az Ő Húsvétjaként értelmezték (Lk 22,14-20; Jn 13, 1-3; 19,36). Más szövegek (Jn 6; 1Kor 5,7; 10,2-4) használták a manna, felhő, tengeren való átkelés, sziklából fakasztott víz, húsvét, kovásztalan kenyér kifejezéseket, hogy a keresztségről és az eucharisztiáról szóljanak. Az Apokalipszis Krisztust, mint a Húsvéti bárányt ünnepli (Jel 5,6); ugyanebben a könyvben, azok a csapások, amik a vadállat imádóit sújtják ismétlődnek az egyiptomi csapásoknál (Jel 15,5-21); és azok, akik részesei Krisztus diadalának a vadállat felett újból Mózes énekét éneklik (Jel 15,3); végül, az új föld megjelenésének leírásánál a tenger eltűnéséről szól (Jel 21,1). Mindezeket a Kivonulás könyvének keresztény olvasásakor bőségesen kimerítették az Egyházatyák, kevésbé az állandó kommentárokban, mint inkább a húsvéti beszédekben és a hitoktatásban. Mindez magyarázza a Kivonulás témáinak elszórtan mutatkozó jelenlétét a keresztény liturgiában. Anélkül, hogy teljes számbavételre törekednénk, csupán megemlítjük a tengeren való átkelésnek és Mózes himnuszának éneklésének olvasását a húsvét éjszakai liturgiában (Kiv 14-15) a bizánci és a római liturgiában (4); - vagy pedig a tízparancsolat helyét az Egyházak szertartásaiban és hitoktatásában.

Lábjegyzet (3) Például a Bölcsesség könyvében és a targumokban --

Lábjegyzet (4) A római szertartásban ezt az olvasmányt egy következőképen megszövegezett ima követi: Urunk, újra látjuk felragyogni régebbi dicsőségedet; A régi időben megmutattad hatalmadat azzal, hogy egyetlen népet megszabadítottál az Egyiptomiak üldöztetésétől, ezentúl biztosítod az üdvösséget minden népnek amikor a keresztvíz által ujjá engeded őket születni; Tedd, hogy az egész világ lakói Ábrahám fiai lehessenek és Izrael gyermekeinek méltóságára emelkedhessenek. --

5. Az, hogy a Kivonulás könyvét azért írták hogy kifejezze Izrael hitét, nem jelenti azt, hogy képzelt tényeken alapul. Szembeállítva a bibliai hagyomány adatait a Közel-Kelet történelmének most már jobban ismert adataival, a történelmi tanulmányok nem maradtak tétlenségben. Mózesre vonatkozó időpontok tekintetében eltértek a vélemények a XV. század (a 18. dinasztia, III. Thoutmes uralma nagyrészt) és a XIII. század között (19. dinasztia; I. Széthi, II. Ramszesz, vagy Merneptah). Megjegyzendő, hogy a 18. egyiptomi dinasztia uralkodása Palesztína felett nyomokat hagyhatott a "jahvista" elbeszélésben, a történészek általában a "rövid"-nek nevezett kronológiát fogadják el (kivonulás a XIII. században). A tartomány és az időszak politikai összefüggéseiben a tényeket a következő módon lehet elképzelni:

A XVI. században az egyiptomi Új Birodalom elkergeti az Ázsiából százötven évvel korábban jött hyksos megszállókat; III. Thoutmesel elsősorban a XV. században szilárdan megalapozza uralmát a kánaáni ország felett. A XIV. századot Egyiptom gyengülése jellemzi, keresztülmegy az El Amarna-nak nevezett vallási krízisen, (IV. Amenophis, Thoutankhamon), kánaáni vazallusait a Hittiták növekvő hatalma fenyegeti és egy az ősi szövegekben habirounak nevezett gyökértelen, kavargó népesség által keltett nyugtalanság. (5) A helyzet rendezésére egy tábornok, Horemheb megalapítja a 19. dinasztiát (XIII. század), amelyik fővárosát a Nílus deltájába teszi át, hozzákezd a mediterrán part megerősítéséhez és II. Ramszesszel szembekerül a hittita hatalommal. Akkor, gondolják, alkalmazták az egyiptomiak a helyben található zsidó munkaerőt, akiknek szándékai egyébként is nyugtalanították a vezetőséget. De Mózesnek (akit talán, mint más zsidókat is, a fáraó ázsiai politikájának szolgálatára képeztek ki) sikerült fajtestvéreit magával ragadni a pusztaság felé és megszervezni vallási életüket, addig is, amíg ezek az emberek, akik főként "József házához" taroztak (Efraim és Manassze törzséhez) és Lévi törzséhez
bejutottak Kánaánba Józsuével. Ott más törzsek is egyesülnek majd velük és
"Istenhez, aki kivezette népét a szolgaság házából".

Lábjegyzet (5): Ez a szó szociális állapotot tükröz-e (menekültek, idegenek, csapatba verődött gyökértelenek) vagy egy népet? Milyen kapcsolat volt ezek a habirouk és a héberek között? A fenti kérdésekre javasolt megoldások még nem találtak teljes egyetértésre a szakembereknél. ---

Ez volt az az emberi keret, amelyen belül Isten közbelépett, hogy kinyilvánítsa egy gyökerét vesztett népnek, hogy különleges tulajdonává kívánja tenni őket, papi királysággá és szent népévé (19, 5-6). Végül itt kezdődött minden ember összegyűjtése az Úrral való szövetségben.

Vissza a ÓSz menühöz