TOB - KIVONULÁS KÖNYVE
Bevezetés
A Pentateuchus Bevezetése rámutatott hogyan szerkesztették meg
a Tóra öt könyvét és hogy azok mit jelentenek Izrael népe
hitének. A Pentateuchus második könyve, az Exodust (1) időnként
az "Ószövetség Evangéliumának" nevezik: mint egy
evangélium, az Exodus is ténylegesen az alapvető "jó hírt"
jelenti be Isten közbelépéséről az emberek egy csoportjának
létébe (4,31), hogy megszülessenek a szabadságra és egy,
szent néppé gyűjtse be őket (19; 4-6).
Lábjegyzet (1) Exodus: görög szó, ami "kivonulást"
jelent. A könyv ezt a nevet az alexandrin zsidóságban nyerte
el; héber nevét a hagyományok szerint a szöveg első szavai
adják meg: És íme a nevek.
Hogy a könyv gondolatvilágába léphessünk, emlékezetünkbe
kell idézni, milyen jelentősége volt Izrael számára az
Egyiptomból való kivonulás.
1. A kivonulást Egyiptomból Izrael mindig úgy tekintette, mint
egy történelmén túli eseményt, mint olyan eseményt, amelyik
más síkon helyezkedik el, mint a többi. Valóban ez Izrael
megteremtő eseménye volt, amitől azután egész élete függ
majd és amire hivatkozik majd számtalan intézmény, rítus és
hit, ez ugyancsak az az esemény, amire vonatkoztatják majd a
nagy nemzeti reménységeket. Ténylegesen az Egyiptomból való
kivonulás emléke olyan meghatározó lett, hogy felülmúlt más
történéseket is, amelyek történelmi síkon legalább olyan
befolyással voltak a nép életére: a Kánaánba való
bemenetel Józsuével és a tizenként törzs egységének
fokozatos tudomásulvétele (Józs 24), a királyság megalapítása
és Dávid alatt egy palesztin állam megszervezése, vagy a száműzetés
és Izrael átalakulása szétszóródott közösséggé. Izrael
történetének ezek a nagy időpontjai, bármilyen lényegesek
is voltak, soha nem múlhatták felül az Egyiptomból való
kivonulást és a pusztában eltöltött időszakot. Épen
ellenkezőleg, Izrael teljes teológiai és történelmi
gondolkodását az "exodus" világította meg. Valóban,
ez egy nép ifjúkorának időszaka volt, amelyről Isten
gondoskodott (Oz 11; 1-4; MTörv 8,11-16), de amelyik már tud
első lázadásairól (Kiv 14-17). Aki meg akarja érteni egyik
vagy másik intézmény értelmét, az exodus eseményei gyakran
hivatkozási alappal szolgálnak: így például, miért a Húsvét
(12,26) a kovásztalan kenyér ünnepe (13,8 és 12,39), vagy az
elsőszülöttek feláldozása (13,14-15)? Nem az a válasz, hogy
ez annak az országnak szokása, amelyben lakunk, hanem: emlékeztető
ez arra, ami az Egyiptomból való kivonuláskor történt. Vagy
pedig: miért kell tiszteletben tartani és segíteni a "kivándoroltakat",
azért, mert egyiptomi tapasztalataink megtanítottak arra,
milyen az ő életük (22,20; 23,9). Röviden, ez az esemény elég
hatalmas arra, hogy évszázadokon át éltesse egy nép intézményeit,
rítusait valamint törvényeit, ezt valóban úgy kell
tekinteni, mint ennek a népnek megszületését.
2. Izrael születése az exodus, de számára az Istennel való
találkozás kiváltságos időszaka is volt az. De nem kell,
hogy a Kivonulás könyvének "csodákkal teli"
nyelvezete (lásd a "csapások" vagy a "tengeren
való átkelés") a modern olvasót megtévessze és azt
gondolja, hogy naiv teológiával került szembe, vagyis olyan
teológiával, amelyik Isten beavatkozását úgy értelmezi,
mint egy szükségszerűen nagyszerű és kényszerítő eseményt.
Figyelmesen olvasva észlelhetjük, hogy a könyvet egy sor lényeges
kérdés szövi át, vitás például: fognak-e hinni (4,1; 6,9;
14,31)? az Úr közöttünk van-e, vagy sem (17,7)?; mi a neve
(3,13-15)?; lehet-e Őt látni (33,18-23)?; mire való az a veszélyes
és halálos kaland, amibe Mózes vitt minket (14,11; 16,3; 17,3;
32,1)? Ezekre a kérdésekre és kétségekre a könyv válasza
Izrael hitében áll. A századok során, egészen a Kivonulás könyvének
végső kidolgozásának idejéig (lásd a Pentateuchus Bevezetését),
ez a hit folyamatosan érett. Attól a naptól kezdve, amikor Mózes
megismertette népével azt az Istent, akit egyedül kell
tisztelni, a szövetség Istenét, Izrael hosszasan elmélkedett
nemzeti létének első eseményén - épen a kivonuláson és e
szövetségen. Megértette, hogy Isten beavatkozott a történelembe
(lásd a kis "hitvallásokat" 13,9.16-ban). Megértette
ki volt az az Isten, aki előidézte és irányította a nép vándorlását
és mi volt az Ő neve. Az Úr, Mózes és Izrael Istene, Ő az,
aki hű maradt egy reményhez, amelyet őmaga keltett, válaszolt
az elégedetlen és szolgaságra vetett emberek kiáltására
(2,23-25); Ő volt az, aki végül képes volt legyőzni az összes
ellenállást (lásd 7-11), hogy övéit a szabadság felé
vezesse (olyan mértékig, hogy az a kifejezés "Ő az, aki
minket Egyiptomból kivezetett" egyike a legfőbb címeivé
lett, majdnem a neve); Ő az, aki hasonlóvá akart válni az
emberekhez egy népben, amelyik az övé legyen, szövetséget ajánlott
nekik és arra kérte őket, hogy ennek megfelelően
cselekedjenek (19-24); Ő az, aki megismertette türelmét és
irgalmát a bűnös néppel (32-34); végül Ő az, aki megjelent
népének Mózes és a próféták közvetítésével (33,7-11;
34,29-35) és az Áron főpap által végzett istentisztelet által
a törvényes szentélyben (25,8; 40,34-35).
3. Így az Egyiptomból való kivonulás nemcsak egy valahai esemény,
hanem mindig élő valóság. A 114. zsoltár, valamint Józs
4,22-24 ugyanolyan dicsőítésben egyesítik a tengeren való átkelést
Mózessel és a Jordánon Józsuéval. A 81. zsoltár meghívja
az összegyűlt közösséget "ünnepünk napjára",
hogy jobban hallják, mint atyáik a hangot, amelyik hangzott a
kivonulás eseményekor és a 95. zsoltár kifejezi, hogy ez a
hang ma is szól. Valóban, a 111,4 zsoltár szerint "Csodáit
örökre emlékezetbe véste, az Úr kegyes és irgalmas" (lásd
Kiv 34,6); Izraelnek tehát, liturgikus ünnepei által (2),
alkalma van teljesen részt venni a húsvéti megszabadulásban
és szüntelenül részt venni a Sinai hegyen kötött szövetségben.
A liturgia így lehetőséget adott mindenkinek, hogy időszakonként
újra átélje az Egyiptomból való szabadulást. Sőt, ezen felül
a nagy krízisek idején, amelyek a közösséget megrázták, még
sokkal intenzívebben fordultak a múlt felé. Említsük meg például
a zarándoklatot, amit Illés próféta tett a Hóreb hegyéhez,
az izraelita hit forrásaihoz, (1Kir 19), a kánaáni krízis
idején, Acháb idejében, majdnem aposztáziába sodorta az Északi
birodalmat. Ugyanígy, a babiloni számkivetés idején, a Második-Izajás
- aki Jeremiás után jött (Jer 31,31-34) és Ezekiel ((Ez
16,59-63; 37,20-28) akik új szövetséget jelentettek be -
hirdették, hogy az idő eljött egy új kivonulásra (Iz
43,16-21): csodás megszabadítás a fogság földjéből (Iz
48,20-22; 49) együtt fog járni valóban, még sokkal csodálatos
módon, a bűnöktől való megszabadulással (Iz 40,2; 44,21-22)
és felhívással az összes nép felé, hogy forduljanak afelé,
aki megmentette Izraelt és így képes mindenkit megmenteni (Iz
45,4-25). Tehát, a Kivonulás könyvének olvasásakor gondolni
kell arra, hogy a szöveg folyamatos feldolgozása során Izraelt
hite vezérelte. "Minden nemzedékben, mindenkinek úgy kell
tekintenie önmagát, mint aki maga vonult ki Egyiptomból",
mondja majd később a zsidó húsvéti liturgia (lásd 13,8, a
jegyzetet).
Lábjegyzet (2) Vö. Kiv 12,14, ahol azt mondja, hogy a Húsvét
egy "megemlékezés"
4. A Kivonulás könyve egy úton lévő nép könyve,
befejezetlen könyv. Tanúságtétel Isten üdvözítő közbelépésről
az emberek életébe, alapvetőbb és véglegesebb szabadság reményét
táplálja. Ebben a perspektívában az Újszövetség írói a Jézus
Krisztus által hozott üdvösségben Izrael kivonulásának
betejesedését látták. És gyakran a Kivonulás könyvének
nyelvét, úgy, amint azt egyébként újra alkalmazták a zsidóságban
a keresztény időszak környékén (3), használták a keresztény
reménység megújulásának kifejezésére. Krisztus utolsó
vacsoráját, halálát és megdicsőülését az Ő Húsvétjaként
értelmezték (Lk 22,14-20; Jn 13, 1-3; 19,36). Más szövegek
(Jn 6; 1Kor 5,7; 10,2-4) használták a manna, felhő, tengeren
való átkelés, sziklából fakasztott víz, húsvét, kovásztalan
kenyér kifejezéseket, hogy a keresztségről és az eucharisztiáról
szóljanak. Az Apokalipszis Krisztust, mint a Húsvéti bárányt
ünnepli (Jel 5,6); ugyanebben a könyvben, azok a csapások,
amik a vadállat imádóit sújtják ismétlődnek az egyiptomi
csapásoknál (Jel 15,5-21); és azok, akik részesei Krisztus
diadalának a vadállat felett újból Mózes énekét éneklik
(Jel 15,3); végül, az új föld megjelenésének leírásánál
a tenger eltűnéséről szól (Jel 21,1). Mindezeket a Kivonulás
könyvének keresztény olvasásakor bőségesen kimerítették
az Egyházatyák, kevésbé az állandó kommentárokban, mint
inkább a húsvéti beszédekben és a hitoktatásban. Mindez
magyarázza a Kivonulás témáinak elszórtan mutatkozó jelenlétét
a keresztény liturgiában. Anélkül, hogy teljes számbavételre
törekednénk, csupán megemlítjük a tengeren való átkelésnek
és Mózes himnuszának éneklésének olvasását a húsvét éjszakai
liturgiában (Kiv 14-15) a bizánci és a római liturgiában
(4); - vagy pedig a tízparancsolat helyét az Egyházak szertartásaiban
és hitoktatásában.
Lábjegyzet (3) Például a Bölcsesség könyvében és a
targumokban --
Lábjegyzet (4) A római szertartásban ezt az olvasmányt egy következőképen
megszövegezett ima követi: Urunk, újra látjuk felragyogni régebbi
dicsőségedet; A régi időben megmutattad hatalmadat azzal,
hogy egyetlen népet megszabadítottál az Egyiptomiak üldöztetésétől,
ezentúl biztosítod az üdvösséget minden népnek amikor a
keresztvíz által ujjá engeded őket születni; Tedd, hogy az
egész világ lakói Ábrahám fiai lehessenek és Izrael
gyermekeinek méltóságára emelkedhessenek. --
5. Az, hogy a Kivonulás könyvét azért írták hogy kifejezze
Izrael hitét, nem jelenti azt, hogy képzelt tényeken alapul.
Szembeállítva a bibliai hagyomány adatait a Közel-Kelet történelmének
most már jobban ismert adataival, a történelmi tanulmányok
nem maradtak tétlenségben. Mózesre vonatkozó időpontok
tekintetében eltértek a vélemények a XV. század (a 18.
dinasztia, III. Thoutmes uralma nagyrészt) és a XIII. század között
(19. dinasztia; I. Széthi, II. Ramszesz, vagy Merneptah).
Megjegyzendő, hogy a 18. egyiptomi dinasztia uralkodása Palesztína
felett nyomokat hagyhatott a "jahvista" elbeszélésben,
a történészek általában a "rövid"-nek nevezett
kronológiát fogadják el (kivonulás a XIII. században). A
tartomány és az időszak politikai összefüggéseiben a tényeket
a következő módon lehet elképzelni:
A XVI. században az egyiptomi Új Birodalom elkergeti az Ázsiából
százötven évvel korábban jött hyksos megszállókat; III.
Thoutmesel elsősorban a XV. században szilárdan megalapozza
uralmát a kánaáni ország felett. A XIV. századot Egyiptom
gyengülése jellemzi, keresztülmegy az El Amarna-nak nevezett
vallási krízisen, (IV. Amenophis, Thoutankhamon), kánaáni
vazallusait a Hittiták növekvő hatalma fenyegeti és egy az ősi
szövegekben habirounak nevezett gyökértelen, kavargó népesség
által keltett nyugtalanság. (5) A helyzet rendezésére egy tábornok,
Horemheb megalapítja a 19. dinasztiát (XIII. század), amelyik
fővárosát a Nílus deltájába teszi át, hozzákezd a
mediterrán part megerősítéséhez és II. Ramszesszel
szembekerül a hittita hatalommal. Akkor, gondolják, alkalmazták
az egyiptomiak a helyben található zsidó munkaerőt, akiknek
szándékai egyébként is nyugtalanították a vezetőséget. De
Mózesnek (akit talán, mint más zsidókat is, a fáraó ázsiai
politikájának szolgálatára képeztek ki) sikerült fajtestvéreit
magával ragadni a pusztaság felé és megszervezni vallási életüket,
addig is, amíg ezek az emberek, akik főként "József házához"
taroztak (Efraim és Manassze törzséhez) és Lévi törzséhez
bejutottak Kánaánba Józsuével. Ott más törzsek is egyesülnek
majd velük és
"Istenhez, aki kivezette népét a szolgaság házából".
Lábjegyzet (5): Ez a szó szociális állapotot tükröz-e
(menekültek, idegenek, csapatba verődött gyökértelenek) vagy
egy népet? Milyen kapcsolat volt ezek a habirouk és a héberek
között? A fenti kérdésekre javasolt megoldások még nem találtak
teljes egyetértésre a szakembereknél. ---
Ez volt az az emberi keret, amelyen belül Isten közbelépett,
hogy kinyilvánítsa egy gyökerét vesztett népnek, hogy különleges
tulajdonává kívánja tenni őket, papi királysággá és
szent népévé (19, 5-6). Végül itt kezdődött minden ember
összegyűjtése az Úrral való szövetségben.