TOB - HABAKUK KÖNYVE
Bevezetés
A szöveg
A könyv három fejezetének héber szövege számtalan nehézséget rejt,
amelyek még távolról sincsenek megoldva. A régi verziók gyakran
változatos olvasmányokat nyújtanak, amelyek mindig érdekesek. A qumrani
közösség kéziratai között, amelyeket Juda sivatagának barlangjában
fedeztek fel (a Holttengeri tekercsek) szerepel egy Kommentár Habakuk
könyvéhez, amely szolgáltatja - és bizonyítja - majdnem hiánytalanul az
első két fejezet szövegét. Ez távolról a legrégebbi tanúja a héber
szövegnek, mivel az a vélemény, hogy a mi időszámításunk kezdete előtt
másolták. A néhány különbséget a Kommentár szövege és a héber szöveg
között a jegyzetek megemlítik.
Ma olvasva Habakuk próféta jövendölését egy többhangú szöveg tárul
elénk: halljuk magának a prófétának hangját, amit talán többféleképen
hallgattak, majd egy sor variációt észlelhetünk a verziókon keresztül
és hallhatjuk azokat a visszhangokat, amiket ez a kis könyv keltett.
Szerkezete
Egy Címzés után (1,1) a prófétai beszéd két Megszólítással folytatódik,
amiket a próféta Istenéhez intéz (1,2-4 és 12-17). Ezekhez a
megszólításokhoz kapcsolódik két válasz: az első (1,5-11) egy látomás
(1,5-11) a káldeusok hódító hadseregének ellenállhatatlan
előrenyomulása. A második válasz, amit szintén "látomásnak" neveznek
(2,2) egy jövendöléssel kezdődik (2,2-4), ez a könyv magja, mert az Úr
azt mondja "vésd fel táblára" (2,2). Öt versszakban folytatódik,
amelyek mind "Jaj annak!" kezdetűek és egy ellenség ellen irányulnak
(2,6b-19). Két átmeneti szöveg közül az egyik a prófétát mint őrtállót
mutatja be (2,1), a második az ellenséget, akit a próféta öt alkalommal
fog megszólítani (2,5-6a). Egy másik átmeneti vers (2,20) bejelenti a
3. fejezet zsoltárát, amelyik leírja Isten közbelépését és dicsőítéssel
végződik.
A prófétai jövendölés körülményei
Történelem.
A Kaldeusok említése (1,6) arra vezet, hogy Habakuk prófétai beszédét
az Új-Babiloniak idejére helyezzük, akik az Asszír birodalmat
feloszlatták és sikerrel terjesztették ki uralmukat a Közel-Keletre,
vagyis a VII. századra Kr.e. A próféta leírja és tolmácsolja ezt a
történelmi eseményt, amely súlyos következményekkel járt Juda
királyságára: katonai hadműveletek 610-600-ig, Juda elfoglalása,
Jeruzsálem ostroma és elhurcolások (2Kir 23-25).
Ami a könyv szerkesztésének és összeállításának pontos körülményeit
illeti, a kommentátorok többféle nézetet vallanak:
- A könyv minden része a káldeus hódítás egy-egy szakaszához
illeszkedik, így a könyv szerkesztése időben elhúzódott volna; a
szerzők szerint ez az elhúzódás több-kevésbé lényeges lenne.
- Az 1. és 2. fejezetek párbeszédes és a 3. fejezet himnusz
alakja ezeknek a verseknek liturgikus természetére mutatna. A
kultikus ünneplés részei lehettek. Nem lehetett megállapítani, hogy
jövendölésről van-e szó, amelyik később liturgikus formát vett fel,
vagy egy eredeti liturgikus költeményről, amit jövendölésként mutattak
be. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az olvasó, aki figyelemmel van a
könyvnek erre a szempontjára, követve annak tartalmát, felfedezheti az
intenzív közös buzgóság érzését, ami az 1-2 fejezetek párbeszédét és a
3. fejezet himnuszát áthatja azoknak az eseményeknek idején és az
azokat követő nyugtalan években, amiket a szöveg mögött felfedezhetünk.
A próféta személye
Habakuk próféta személyére vonatkozó kutatások értékelhető eredmény
nélkül maradtak. Nevét gyakran értelmezik úgy, hogy az egy kerti növény
neve. Könyve, ugyanúgy, mint a héber Biblia más könyvei, semmi
közelebbit nem közöl életéről és személyéről. Ezzel szemben Habakuk
híre elterjed nevét viselő könyvének közzététele után és Dániel
könyvében 14,33-39 versekben szerepet kap Dánielnek az oroszlánok
barlangjából való megmenekülésének történetében.
Az elbizakodott ember (2.5).
Lehetséges végül, hogy Habakuk prófétai igehirdetése a körülményeket
szem előtt tartva kettős szálon fut. Természetes, hogy a próféta a
Kaldeusokat, a külső ellenséget gyűlöli, elsősorban hódításai során
kegyetlen és kielégíthetetlen uralkodójukat. Evvel párhuzamosan
észlelhető a 2. fejezet néhány kirohanásában egy másik személyre
irányuló bírálat: Juda királyára vonatkoztatva, valószínűleg Jojákimra,
aki a királyságon belül oka volt olyan nagymértékű igaztalanságnak - a
próféta szemszögéből nézve - ami legalább olyan mértékű, mint ami a
káldeus ellenség bűne. Hasonlítsuk egyébként össze 2,6-12 verseket Jer
22,13-19 versekkel.
Üzenet és értelmezés
Dráma játszódik le a hívok közösségében, amikor a nemzeten belüli és
nemzetközi körülmények alapjaiban megrendítik a viszonyt Isten és népe
között. Habakuk tanúságtétele először a hűségesé, aki annak ellenére -
vagy épen azért - mert teljesen kifosztott, Istent hívja ki maga az
Isten ellen, mivel a történelmen belüli cselekvése érthetetlenné vált
számára. A válasz megérkezik: a hűséget adja jelszónak (2,4). A hűség,
ami a hívő életének alapja és bizonyítéka jutalmul elnyeri Isten
hűségének megtapasztalását, ami tényleges valóság, a látszat ellenére.
Amint azt ennek a kiadásnak jegyzetei aláhúzzák, a 3. fejezet himnusza
olyan kifejezésekből szövődik össze, ami emlékeztet arra, ha lehet így
mondani, hogy Izrael Istene bizonyítékokkal szolgált a múltban. Ez az
Isten jön majd (3,3), ebből adódik a befejezés határozottsága: "Az én
erőm az Úr, az Isten".
A történelem során mindig Habakuk könyvéhez folyamodtak, hogy
rátaláljanak erre a szemléletre a nehéz időszakokban. A Qumrani
Közösség a próféta által megélt zavaros események határozott
megvilágítójának ismeri el. Az első keresztény közösség szintén hozzá
folyamodik, amikor meg akarják határozni a hívő helyzetét Jézus
Krisztus Istenével kapcsolatban. Az Újszövetségben a levelekben
szereplő Hab 2,4 idézet (Róm 1,17; Gal 3,11; Zsid 10,38) a hűség
központi fogalmának jelentését kitágítja oly mértékben, hogy az a hit
kifejezésévé váljék, amint azt a keresztény írók megfogalmazzák (lásd
Róm 10,9 z jegyzetet). Ezt a felfogást megtaláljuk a legtöbb
Egyházatyánál, akik hivatkoznak Habakuk e versére. Azt is tudjuk, hogy
ezt a témát mintegy jelmondatként tűzi ki Luther a "Kommentár a
Rómaikhoz írt levélhez" c. első művében.
Ez az értelmezés valószínűleg a kereszténységgel terjedt el; így
időszámításunk II. századától kezdve a zsidó kommentátorok lecsökkentik
a kulcsfontosságú megállapítás jelentőségét: Az igaz hűsége által él,
akár így olvassák: ... lelke nem egyenes benne és az igaz nem él hűsége
által (egyedül hite által), kiterjesztve az első mondat részének
tagadását a második részre, vagy egy végső engedmény elismerésének
tekintik, amit szinte kelletlenül hagynak jóvá a nem túlságosan lelkes
hívőknek, akiknek a Tóra igája túl súlyos, akik nem képesek annak 613
előírását megtartani. Ezeknek engedélyezik, hogy csak egyetlen egynek
vessék alá magukat, a legkönnyebbnek, az egyisten-hit elismerésének, a
minimumnak.
Vissza a ÓSz menühöz