TOB - HABAKUK KÖNYVE

Bevezetés

A szöveg

A könyv három fejezetének héber szövege számtalan nehézséget rejt, amelyek még távolról sincsenek megoldva. A régi verziók gyakran változatos olvasmányokat nyújtanak, amelyek mindig érdekesek. A qumrani közösség kéziratai között, amelyeket Juda sivatagának barlangjában fedeztek fel (a Holttengeri tekercsek) szerepel egy Kommentár Habakuk könyvéhez, amely szolgáltatja - és bizonyítja - majdnem hiánytalanul az első két fejezet szövegét. Ez távolról a legrégebbi tanúja a héber szövegnek, mivel az a vélemény, hogy a mi időszámításunk kezdete előtt másolták. A néhány különbséget a Kommentár szövege és a héber szöveg között a jegyzetek megemlítik.

Ma olvasva Habakuk próféta jövendölését egy többhangú szöveg tárul elénk: halljuk magának a prófétának hangját, amit talán többféleképen hallgattak, majd egy sor variációt észlelhetünk a verziókon keresztül és hallhatjuk azokat a visszhangokat, amiket ez a kis könyv keltett.

Szerkezete

Egy Címzés után (1,1) a prófétai beszéd két Megszólítással folytatódik, amiket a próféta Istenéhez intéz (1,2-4 és 12-17). Ezekhez a megszólításokhoz kapcsolódik két válasz: az első (1,5-11) egy látomás (1,5-11) a káldeusok hódító hadseregének ellenállhatatlan előrenyomulása. A második válasz, amit szintén "látomásnak" neveznek (2,2) egy jövendöléssel kezdődik (2,2-4), ez a könyv magja, mert az Úr azt mondja "vésd fel táblára" (2,2). Öt versszakban folytatódik, amelyek mind "Jaj annak!" kezdetűek és egy ellenség ellen irányulnak (2,6b-19). Két átmeneti szöveg közül az egyik a prófétát mint őrtállót mutatja be (2,1), a második az ellenséget, akit a próféta öt alkalommal fog megszólítani (2,5-6a). Egy másik átmeneti vers (2,20) bejelenti a 3. fejezet zsoltárát, amelyik leírja Isten közbelépését és dicsőítéssel végződik.

A prófétai jövendölés körülményei

Történelem.  
A Kaldeusok említése (1,6) arra vezet, hogy Habakuk prófétai beszédét az Új-Babiloniak idejére helyezzük, akik az Asszír birodalmat feloszlatták és sikerrel terjesztették ki uralmukat a Közel-Keletre, vagyis a VII. századra Kr.e. A próféta leírja és tolmácsolja ezt a történelmi eseményt, amely súlyos következményekkel járt Juda királyságára: katonai hadműveletek 610-600-ig, Juda elfoglalása, Jeruzsálem ostroma és elhurcolások (2Kir 23-25).

Ami a könyv szerkesztésének és összeállításának pontos körülményeit illeti, a kommentátorok többféle nézetet vallanak:

-  A könyv minden része a káldeus hódítás egy-egy szakaszához illeszkedik, így a könyv szerkesztése időben elhúzódott volna; a szerzők szerint ez az elhúzódás több-kevésbé lényeges lenne.

-  Az 1. és 2. fejezetek párbeszédes  és a 3. fejezet himnusz alakja  ezeknek a verseknek liturgikus természetére mutatna. A kultikus ünneplés részei lehettek. Nem lehetett megállapítani, hogy jövendölésről van-e szó, amelyik később liturgikus formát vett fel, vagy egy eredeti liturgikus költeményről, amit jövendölésként mutattak be. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az olvasó, aki figyelemmel van a könyvnek erre a szempontjára, követve annak tartalmát, felfedezheti az intenzív közös buzgóság érzését, ami az 1-2 fejezetek párbeszédét és a 3. fejezet himnuszát áthatja azoknak az eseményeknek idején és az azokat követő nyugtalan években, amiket a szöveg mögött felfedezhetünk.

A próféta személye

Habakuk próféta személyére vonatkozó kutatások értékelhető eredmény nélkül maradtak. Nevét gyakran értelmezik úgy, hogy az egy kerti növény neve. Könyve, ugyanúgy, mint a héber Biblia más könyvei, semmi közelebbit nem közöl életéről és személyéről. Ezzel szemben Habakuk híre elterjed nevét viselő könyvének közzététele után és Dániel könyvében 14,33-39 versekben szerepet kap Dánielnek az oroszlánok barlangjából való megmenekülésének történetében.

Az elbizakodott ember (2.5).  
Lehetséges végül, hogy Habakuk prófétai igehirdetése a körülményeket szem előtt tartva kettős szálon fut. Természetes, hogy a próféta a Kaldeusokat, a külső ellenséget gyűlöli, elsősorban hódításai során kegyetlen és kielégíthetetlen uralkodójukat. Evvel párhuzamosan észlelhető a 2. fejezet néhány kirohanásában egy másik személyre irányuló bírálat: Juda királyára vonatkoztatva, valószínűleg Jojákimra, aki a királyságon belül oka volt olyan nagymértékű igaztalanságnak - a próféta szemszögéből nézve - ami legalább olyan mértékű, mint ami a káldeus ellenség bűne. Hasonlítsuk egyébként össze 2,6-12 verseket Jer 22,13-19 versekkel.

Üzenet és értelmezés

Dráma játszódik le a hívok közösségében, amikor a nemzeten belüli és nemzetközi körülmények alapjaiban megrendítik a viszonyt Isten és népe között. Habakuk tanúságtétele először a hűségesé, aki annak ellenére - vagy épen azért - mert teljesen kifosztott, Istent hívja ki maga az Isten ellen, mivel a történelmen belüli cselekvése érthetetlenné vált számára. A válasz megérkezik: a hűséget adja jelszónak (2,4). A hűség, ami a hívő életének alapja és bizonyítéka jutalmul elnyeri Isten hűségének megtapasztalását, ami tényleges valóság, a látszat ellenére. Amint azt ennek a kiadásnak jegyzetei aláhúzzák, a 3. fejezet himnusza olyan kifejezésekből szövődik össze, ami emlékeztet arra, ha lehet így mondani, hogy Izrael Istene bizonyítékokkal szolgált a múltban. Ez az Isten jön majd (3,3), ebből adódik a befejezés határozottsága: "Az én erőm az Úr, az Isten".

A történelem során mindig Habakuk könyvéhez folyamodtak, hogy rátaláljanak erre a szemléletre a nehéz időszakokban. A Qumrani Közösség a próféta által megélt zavaros események határozott megvilágítójának ismeri el. Az első keresztény közösség szintén hozzá folyamodik, amikor meg akarják határozni a hívő helyzetét Jézus Krisztus Istenével kapcsolatban. Az Újszövetségben a levelekben szereplő Hab 2,4 idézet (Róm 1,17; Gal 3,11; Zsid 10,38) a hűség központi fogalmának jelentését kitágítja oly mértékben, hogy az a hit kifejezésévé váljék, amint azt a keresztény írók megfogalmazzák (lásd Róm 10,9 z jegyzetet). Ezt a felfogást megtaláljuk a legtöbb Egyházatyánál, akik hivatkoznak Habakuk e versére. Azt is tudjuk, hogy ezt a témát mintegy jelmondatként tűzi ki Luther a "Kommentár a Rómaikhoz írt levélhez" c. első művében.

Ez az értelmezés valószínűleg a kereszténységgel terjedt el; így időszámításunk II. századától kezdve a zsidó kommentátorok lecsökkentik a kulcsfontosságú megállapítás jelentőségét: Az igaz hűsége által él, akár így olvassák: ... lelke nem egyenes benne és az igaz nem él hűsége által (egyedül hite által), kiterjesztve az első mondat részének tagadását a második részre, vagy egy végső engedmény elismerésének tekintik, amit szinte kelletlenül hagynak jóvá a nem túlságosan lelkes hívőknek, akiknek a Tóra igája túl súlyos, akik nem képesek annak 613 előírását megtartani. Ezeknek engedélyezik, hogy csak egyetlen egynek vessék alá magukat, a legkönnyebbnek, az egyisten-hit elismerésének, a minimumnak.

Vissza a ÓSz menühöz