TOB - IZAIÁS KÖNYVE

Bevezetés

I.  A könyv felépítése

Izajás neve alatt egyesítve van egy 66 fejezetes együttes, ami világos jelek szerint nem egy időszak írásaiból áll. Hogy egy könyvnek több írója legyen, magában még nem különleges: az Ószövetség jónéhány könyve összetett jellegű, de azok rendszerint ismeretlen szerzők művei, Izajás könyve viszont egy olyan személy neve alatt mutatkozik, aki Izrael történetének igen pontosan meghatározható időszakában élt (1,1). " voltak és most is vannak akik az egyetlen szerző elméletét vallják. A hagyományos zsidó és keresztény véleményt a Sirák fia könyve fejezi ki (Kr.e. II. század), aki miután szólt a próféta Hiszkija uralkodása alatti tevékenységéről azt mondja "Nagy lelkével látta a végső dolgokat és vigasztalta a Sionban sírókat. Megmutatta örök időkre, hogy mi lesz, s a rejtett dolgokat létrejöttük előtt". A szerzők többes száma ellenére a könyv egységességéről beszélhetünk, de az egységet a folyamatosságban találjuk meg, ami több századon nyúlik át és bizonyos témák állandóságában.

A több szerzőre vonatkozó leginkább kézenfekvő bizonyíték a 40. fejezet elején mutatkozik meg, ahol elkezdődik az úgynevezett Deutero-Izajás. Minden átmenet nélkül a VIII. századba helyeződünk át, a Száműzetés időszakába (VI. század). Nem történik már említés Izajásról és Asszíriát Babilon helyettesíti, aminek nevét gyakran említik, valamint a médek és perzsák királyáét, Ciruszét, Babilon meghódítójáét, akinek műve a zsidók visszatérése országukba (41,2; 44,28; 45,1).  A 40 fejezettel egy új könyv kezdődik, aminek e bevezetés külön paragrafusokat szentel.

Bármilyen fontosak is, a 40-46-ig terjedő fejezetek nem az egyetlen része a könyvnek, ami biztosan későbbi Izajás idejénél. Közelebbről tekintve a 36-39-ig terjedő fejezetek egy történelmi szöveg újra feldolgozásai - igaz, lényeges változtatásokkal -, amely szöveget a Királyok könyveiben is megtalálhatunk (2Kir 18,13-20). A 34-35 fejezetek magukon viselik a száműzetés jelét és rokonságban vannak a Deutero-Izaijás művel. Végül a 24-27. fejezetek együttese, amit általában "Izaijás Apokalipszise" néven emlegetnek, igen távol áll a VIII. század embereinek mentalitásától és elképzeléseitől. Az általában magának a prófétának tulajdonított együttesen belül (1-12; 13-23; 28-33), van még bizonyos számú töredék, amiket a kommentátorok későbbi korból származónak datálnak.

A megfelelő tehát megállapítani a könyvnek ezt az összetett jellegét és nem igyekezni mesterségesen bizonyítani egy szerzői egységet. Azonban a könyv kialakulásának bemutatása olyan vállalkozás, ami nagyrészt feltételezéseken alapul. A könyv végleges befejezésének idopőntja a Száműzetés, sőt a hazatérés utáni, amit az 56-66. fejezetek előre feltételeznek. A szerkesztőknek nem csupán elszórt részletek álltak rendelkezésükre, hanem tényleges gyűjtemények. El lehet fogadni, hogy Izajás könyvének magvát túlnyomóan önéletrajzi elemek képezték, nevezetesen a próféta saját elbeszélése prófétai hivatására való meghívásáról (6. fejezet).

Hogy a próféta maga végezte az írást, azt különböző szövegek bizonyítják, mint 8,1.16 és 30,8, de valószínű, hogy a jóslatok jó részének írásba foglalását nem ő végezte, hanem tanítványai. Ők a próféta utasítására tették ezt, vagy valamivel később, amikor be kellett bizonyítani az egybevágást az események és az elhangzott jóslatok között. Izajás tanítványainak köre először saját tanítványainak csoportjából állt, fiaiból, akiket hivatalához társított szimbolikus neveket adva nekik és feleségéből, akit a "prófétaasszonynak" neveznek 8,3-ban. Későbbiekben kiszélesült a tanítványoknak ez a köre - egyesek valóságos Izajás-i iskoláról beszélnek - és irodalmi tevékenységet folytathattak mesterük jóslatai alapján. Ez kellet hogy képezze, vagy legalábbis előzetes kialakulása lehetett annak a hívő maradéknak, aki a katasztrófa után Isten népének új csírája lett.

Világos, hogy az Izajás könyvébe bekerült gyűjtemények számáról és terjedelméről csupán feltevéseink lehetnek. A jóslatok és történetek együttesét egy szokványos sémába iktatták be, amint azt a többi prófétai könyveknél megtalálhatjuk, különösen Jeremiásnál és Ezekielnél és ami három részből áll:

a)  jóslatok és ítéletek Izraellel kapcsolatban,
b)  szerencsétlenségek megjóslása az idegen népekre vonatkozóan,
c)  megmenekülés ígérete, főként Izrael számára.

Azonban, mivel a különböző gyűjtemények, amik a könyv összességébe bekerültek, néha már eszerint a séma szerint voltak felépítve, a  végleges szerkesztés alkalmából részben nem tudtak illeszkedni az általános kerethez. Az 1-39 fejezeteken belül a következő alcsoportokra való felosztást találhatjuk:

1     -   Bevezetés a könyv együtteséhez, ami különböző korokból származó jóslatok gyűjteményébol áll, célja mintegy összegezést adni a próféta jövendöléseiről.
2-12   -  Jövendölések Izraelről és Judáról, amik többségükben a legrégebbiek Izajás jövendölései között.
13-23  -  Jóslatok az idegen népekre vonatkozóan.
24-27  -  Túlnyomóan apokaliptikus jellegű gyűjtemény.
28-33  -  Különböző ígéretekre és fenyegetésekre vonatkozó jóslatok Izrael és Juda részére (lásd 2-12).
34-35  -  Egyéb apokaliptikus töredékek.
36-39  -  Izajás tevékenységének elbeszélései  Jeruzsálem elleni Szancherib hadjárata alkalmából.

II.  Izajás próféta

A próféta tevékenysége

Izajás könyve nyitott, amit állandóan gyarapítottak, könyvtárhoz lehetne hasonlítani, talán a tényleges prófétai könyvtárhoz. De ez az antológiai szempont pontosan megvilágítja az Izajás próféta által életében, és halála után, a nép emlékezetében betöltött lényeges szerepét. Ez a rendkívüli személyiség viszonylag fiatal korban lett meghíva prófétálásra, 740-ben és tevékenysége legalább 40 évre kiterjedő időszakban folyt le. A történelem színén való fellépése egybeesik a virágzás korával, amit Juda Uzija uralkodása alatt megélt (lásd 2Kir 14,7.22), aminek azonban hátrányaként kifejlődött a fényűzés, egy birtokos osztály felkerülése, akik megkaparintották az összes földeket, a szegények elnyomása. A próféta nem tehetett mást, mint megbélyegezte amit az Isten által szándékolt igazságossággal ellenétesnek ítélt és bejelentette haragját. Néhány évvel korábban Ámosz Szamaria népéhez ugyanilyen szózatot intézett.

Acház uralmának kezdetén jelenik meg Izajás a politikai aktualitás előterében: amikor Arám, aminek fővárosa Damaszkusz volt és Izrael, aminek fővárosa Szamaria, megkísérelték, hogy Assziria mind fenyegetőbbé váló hatalma ellen felkeljenek, Acház, Juda királya, ellenkezőleg a legjobb megoldásnak vélte, hogy Asszíria királyának védelme alá helyezkedjenek. Ez büntető hadjáratot eredményezett két szomszédja részéről, akik rá akarták bírni, hogy belépjen szövetségükbe. Ez a hadjárat nem jár sikerrel, de Acház folytatja asszírbarát politikáját. Ezen események után, amik 734 körül zajlottak, a próféta - önként, vagy kényszer hatására - egy évtizedre visszavonulni látszik a politikai élettől. Tehetetlenül kell szemlélnie az asszír hatalom folyamatos erősödését, ami Izrael királyságának több tartományában érezteti hatását és végül pusztulására vezet 722-ben.

Amikor Hiszkija követi Acházt 716-ban Izajás újra megjelenik a politika előterében. Bár az új király hűségesnek mutatkozik az Úrhoz, nem fogadja el a próféta tanácsait ügyeinek intézésében. Izajás " szembeszegült - vallási okokból - Juda és Egyiptom  vagy más szomszédos népek szövetségével, még Asszíriával való szembeszegülés céljából sem, bármilyen okok lennének is, amik ilyen szövetséget javasolnának. A politikai megalkuvással Izajás " szembeállította az Úrhoz való hűség igényét, aminek alapján Asszíriában fokonként felfedezhette Isten haragjának eszközét a lázadó nép megbüntetésére és az ellenség-típust, akinek gőgje nem maradhatott büntetlen.

Szancherib csapatainak elvonulását Jeruzsálem elől, 701-ben, a próféta előre bejelentette. Ez megerősíthette tekintélyét a politika vezetőivel szemben, az elmúlt események okai és következményei miatt támadt súlyos véleménykülönbségeik ellenére.

Feltételezhető, hogy Izajás rokonságban lehetett a királyi családdal, de hatalma elsősorban prófétai küldetéséből eredt. Tanácsaiért felkeresték, azonban csak egy kisebbség követte azokat. A vallás hivatalos képviselői, a papok és próféták, nem hallgattak rá, hanem gúnyolódásaikkal halmozták el. A hagyomány, ami Izajást mártírként tünteti fel nem hiteles (pseudoepigráfia, aminek címe "Izajás felemelkedése" és He 11,37). Úgy tűnik, a könyv címe alapján (1,1), hogy az nem létezett az üldöző Manassze király idejében, de észlelhetjük ebben a legendában a gyakran valós vélemény tükröződését, miszerint a próféta léte - emberileg szólva - a bukás megtapasztalása.

Izajás fő tulajdonságai a tekintély, nemesség, Istenben való hit és népével való együttérzés, megnyilvánulnak nyelvezetében. Az egyezik néhány, a prófétai jóslatoknál hagyományos szabállyal, de azokat mindeddig nem tapasztalt mesteri nyelvbeli képességgel alkalmazza: a gyakran humorral teli szójátékok, az alliterációk, az asszonanciák, a metaforák bősége tapasztalható. Ugyanúgy, mint a bölcseknél, akik mellett nevelődött, a valóság jelentőséggel teljesnek tűnik előtte. A természet elemei, a tűz, a föld, a víz és a szél számára kettős arcukat mutatják: hatalommal élet és halál felett és kifejezik Isten kettős arculatát, ami elől nem menekülhetünk, ugyanúgy, mint a minket körülvevő valóság elől sem. Mindezt bámulatos tömörséggel mondja el: nincsen egy felesleges szó sem, ami segít abban, hogy kiemeljünk néhány lapos és dagályos mondatot a próféta autentikus szövegének könyvéből. Ha a nyelvezetnek nem csupán kifejező képessége, hanem teremtő ereje is van, bizonyára Izajás az, akinél ennek legjobb bibliai illusztrációját találhatjuk meg.   

A próféta üzenete

A próféta üzenete szorosan kapcsolódik személyiségéhez és azokhoz a körülményekhez, amelyek között aktivitását gyakorolnia kellett: Izajás " pontos helyzetekben és azok érdekében szól és magatartása attól függ, amit népével együtt megél. Lehetetlen tehát ezt az üzenetet sematikus tartalomra leértékelni, anélkül hogy annak eredetisége áldozatul ne essen. Mivel ez a próféta, aki mindig a trónusán ülő örök Isten előtt járt, egyidejűleg jelen van a világban, történetével és korlátozásaival, üzenetében bizonyos állhatatosságot fedezhetünk fel.

Isten az ő számára a Szent, ami a transzcendencia kifejezése is lehet, de ez a Szent Isten Izrael Szentje, vagyis népéhez kíván kötődni. Az Izrael Szentje kifejezés csak igen ritkán jelenik meg könyvünk együttesén kívül, így Izajás iskolájának teológiájára jellegzetesnek tekinthetjük. Isten szentsége féltékeny, nem tűri meg az osztozást a bálványokkal, sem vallási, sem pedig politikai téren. Az ember számára - Izajásnál a népével való szoros kapcsolat soha nem zárja ki a teljes emberiség vízióját - fontos szem előtt tartani ezt az igazságot, aminek nyilvánvalóságát csak az esztelen tagadhatná, és ennek alapján kell élnie. Mindig el kell tehát ítélni, bármik legyenek a körülmények, a gőgöt, a bálványimádás minden alakját, a fegyverekbe és titkos műveletekbe vetett bizalmat, amik által - ahogyan képzelik - kivonhatják magukat Isten szeme elől.

A transzcendens Istennek története nem megy végbe függetlenül a világétól, de ami nem vág mindig egybe avval: Isten terve vagy tanácsa, amiről Izajás szívesen beszél, egy rejtett Istené, aki gyakran megzavaró és érthetetlen, de mindig bölcsebb, mint az okok hírében álló tanácsadóké. Bár mélységesen meg van győződve Isten tervének szuverenitásáról, a próféta nagy fontosságot tulajdonít az emberek tevékenységének és tétlenségének is, akik sohasem menekülnek meg, vagy kerülnek elítélésre anélkül hogy rá ne szolgálnának. Mindez benne van a hit fogalmában, ami állandó tevékenységet jelöl, erre hívta fel Izajás állandóan a népet. Tevékeny hitről van szó, kockáztatva, hogy lehetetlennek tűnjön az fel és ellenkezzék a közvéleménnyel, mint a sziriai-efraimi háború idejében. Ha nem hisztek, vagyis nem maradtok szilárdak, nem maradhattok fenn, azaz nem lesztek megerősítve (7,9). De ez az erőteljes hit nyugalommal és alázatos bizalommal teljes (30,15).

Ez a szilárdság megkívánja az embertől, hogy támaszkodjék azokra a jelekre, amiket Isten adott szentségéről és akaratáról, hogy uralmát tökéletesen megalapozza (lásd az Isten ismeretével tele földről szóló témát, 11,9).  A mennyei trónusnak mása Dávid Jeruzsálemben elhelyezkedő trónusában mutatkozik meg. Izajást erős gyökerek kötik a dávidi hagyományhoz, még akkor is, ha felmerül benne annak lehetősége, hogy a dinasztikus folyamatosság megszakadhat, a jövendő ideális király számára mindig Dávid leszármazottja lesz: messianizmusa királyi messianizmus. Dávid dinasztiája Jeruzsálemben telepedett le, ami nemcsak Juda, Izrael és az ősi dávidi birodalom központja, hanem egy régi hagyomány szerint is, amire Izajás visszatér és felújít, a világ közepe, ami felé özönlenek mind a nemzetek (2,1-6). Dávid és Jeruzsálem, ez üzenetének két fő témája, amikre nem szűnt meg hallgatóit emlékeztetni és amiket tanítványai bőségesen átvettek és az új körülményekhez alkalmazták: a messianizmus, mint Jeruzsálem központi és univerzális szerepe lesznek a könyv 2. (40-55) és 3. (56-66) részének központjában.

III.  A második Izajás

A próféta korszaka és hivatása

A 40-55 fejezetek üzenete megjelöli korát avval a ténnyel, hogy bejelenti a perzsák diadalát, a babiloniak bukását és a Mezopotámiába hurcolt izraeliták egészen közeli megszabadulását. Az tehát 550 és 539 között hangzott el, vagyis II Nagy Cirusz első győzelmei után (41,2-3) Asztiág (550) valamint Crésus (546) felett és Babilon elleni hadjárata előtt (Iz 45-48), ahová 539-ben hatol be, harc nélkül, szabadítóként üdvözölve. Az utolsó babiloni uralkodó Nabonide ugyanis balsikereivel alattvalóinak többségét maga ellen hangolta.

Nabonide köztudott ellenfelei, a káldeus papok, a perzsa király sikerét fo istenüknek, Merodáknak tulajdonítják (Jer 5 ,2) és azok akolitusainak Belnek és Nebonak (Iz 46,1). Még az izraelita kolóniában is hajlandók voltak egyesek az eseményekben ezeknek a hamis isteneknek közbelépését látni, de névtelen prófétánk, a Második Izajás, éber marad száműzött testvérei között: emlékezetükbe idézi, hogy a világ egyetlen ura, az Úr. Biztos lévén abban, hogy az Úr nevében szól (Iz 48,16), bejelenti nekik az üdvösséget, vagyis a babiloni iga alól való felszabadulást, a Szent Földre való visszatérést és Jeruzsálem újraépülését.

A felszabadulás véget vet a "hétszer hét éves" (587-538) számkivetésnek; zavarba ejtő módon egy pogány "messiás", Cirusz által (Iz 45,1), és átvezeti az izraelitákat a megaláztatásból a megdicsőülésbe. Visszatérésük a Szent Földre úgy tűnik, mint egy új exodus, de még szebb annál: emlékeztetve az Egyiptomból való kivonulásra aláhúzza Isten hűségét szándékához; felülmúlva az Egyiptomból való kivonulást látni engedi ennek a szándéknak végleges megvalósulását, az egyetemes Isten Uralmát (Iz 52,7-10). Mivel ennek az Uralomnak Jeruzsálembol kell kiindulnia, a Szent Város káprázatos megújulást ér meg; általa nyilvánul meg kivétel nélkül minden ember számára az Isten által véghezvitt üdvösség.

Ennek az üdvösségnek második eleme, az új exodus, az egész könyvön át megtalálható, a 40. fejezettől az 55. fejezetig, (Babilon eleste, Cirusz általi megszabadítás). Az elsőt (Babilon bukása, Cirusz általi megszabadítás) főként a 40.-tol a 48. fejezet tartalmazza és a harmadik (Sion újraépülése, az üdvösség általánosságának hangsúlyozása) főként a 49.-tol 55. fejezetben foglaltatik. Valószínűleg két fázisa van a Második Izajás működésének.

A)  Az első fázis (40-48 fejezetek)

A próféta hirdeti az üdvösséget, de helyreigazít négy eltévelyedést:

-  az elcsüggedteknek, akik szemére vetik az Úrnak, hogy elhagyta őket (40,27), emlékezetébe idézi a remény két okát: egyrészről az Úr teremtette a világot és hatalma felragyog a világmindenségben; másrészről kiválasztotta Izraelt és hűsége felragyog történelmében;
-  az arcátlan embereknek, akik szemére vetik az Úrnak, hogy hálátlannak mutatkozott (43,22-24), a próféta avval vág vissza, hogy a hűtlenek ők maguk, mivel halmozták a bűnöket, szerencsétlenségeik forrását (43,24-28);
-  a megbotránkozott embereknek, akik szemére vetik az Úrnak, hogy pogány szabadítót választott (45,8-10), a Második Izajás rámutat elbizakodott teremtmény voltukra, szemben a Teremtővel (45,11-13);
-  A Babilon isteneinek behódolt embereknek, akik eltékozolják boldogságukat a próféta rámutat ezeknek a bálványoknak ingatag voltára, mind azokban az ügyekben, ahol az igaz Isten, szemben a hamisakkal, egyedül mutatkozik képesnek kinyilatkoztatni és megvalósítani a jövőt, mind pedig a gúnyos beszédekben ezek ellen a vélt istenségek ellen, akik ugyanolyan tehetetlenek, mint az ingatag bálványaik (41,24; 42,17; 44,21; 46,8; 48,5).


Ez ennek az első fázisnak szándéka. A 48. fejezet végével a mű fordulópontjához érkezünk és érezhetővé válik egy fordulat a próféta életében is: egyes témák elmaradnak, mások jelennek meg és beszédei ezentúl, úgy tűnik, főként Izrael elitjéhez szólnak (lásd a 48,22 jegyzetét).

B)  A második fázis (49-55 fejezetek)

Az üzenet, amit a próféta a hűségesebbeknek szán, három határozott szempontot tartalmaz:

1.  Helyzetük látványos visszafordulást fog megérni:
    -  üldözték őket (51,7-8), mint a prófétát (50,4-11), vigasztalásban fognak részesülni (51,1-8);
    -  el voltak nyomva, megmenekülnek.
 2.  Sion felvirágzását megünneplik Ozeás próféta és követői szerint, mint az egymásra talált házasulandók, Isten a vőlegény és a közösség, a menyasszony: az özvegy Jeruzsálem újra megtalálja férjét; meddő volt, most újra szülni fog; hűtlen volt, de Ura újra felkarolja, akinek szövetsége felbonthatatlan (49,14-26; 51,9 ... 52,12; 54).
3.  A nemzetek megtérése az igaz Istenhez, mindenek Istenéhez, egyre nagyobb hangsúlyt kap; ezek a nemzetek sorra megjelennek:
    -  csodálják az Isten által művelt üdvözítést (49,7; 52,10; és már 40,5)
    -  leborulnak Isten előtt és ismerni kívánják (49,23; 55,5; és már 45,14-15.23.25);
    -  Isten hiteles szolgája megvilágosítja és átalakítja őket, aki a világmindenséggel szemben tanúja a valóságos hitnek (49,2.6; 53,11).


A szolgák és Isten Szolgája

Az általunk összefoglalt üzenet során a Második Izajás huszonegy alkalommal használta a "szolga" szót, egyetlen alkalommal többesszámban (54,17), egy alkalommal pejorativ értelemben, rabszolgaként (49,7) és tizenkilencszer dicséretes értelemben, mint Isten szolgája. Tizennégy alkalommal ez a szolga megnevezésre kerül: ez "Izrael" vagy "Jákob", vagyis Izrael népének együttese. Öt esetben névtelen marad és a szövegkörnyezet alapján felmerül a kérdés, kit ért alatta 42,1; 44,26; 50,10; 52,13; és 53,11 helyeken. Szintén Izraelt? Vagy egy kisseb csoport megszemélyesítve? Vagy egy személy? Vajon az alábbi öt bekezdés egyetlen és azonos megszemélyesítésre vonatkoznak, vagy többre? Egy és azonos személyre, vagy többre? Mindezeket a feltételezések fennállhatnak és ténylegesen támogatták is azokat.

Ha első időben a szövegek közvetlen értelméhez tartjuk magunkat azok környezetében a "szolga" kifejezés sorjában jelölheti Izraelt egészében, Izrael elitjét, a Második Izajást magát, végül Cirusz perzsa királyt.

1.  A szolga, Izrael, egészében. A 41 és 48 fejezetekben Izrael népét ténylegesen az Úr szolgájának nevezi. Az Ószövetség egészével összehasonlítva ez újdonság, mivel csak néhány szöveget találunk, ritkán és későbben, ahol ilyen elnevezés ráillene Izraelre (Jer 30,10; Zsolt 136,22). Amikor evvel a címmel illeti, a próféta hangsúlyozza, hogy a választott nép az egyiptomi szolgaságból való felszabadítás után az isteni szolgálatba lépett át, nem csupán az Úrtól való függőség tekintetében, hanem bensőséges viszony kialakulásában is, olyan mértékben, hogy kinyilatkoztatásokban részesülnek Tőle terveiről és erőt nyernek az együttműködésre ezek megvalósítására. A 41,8-16 és 44,1-5 fejezetekben láthatjuk Isten milyen szeretettel hajlik szolgája, Izrael fölé.

2.  A szolga, Izrael elitje képében. Isten népén belül szelekció jön létre; a 49. fejezettől a prófétát hallgatóinak egy része elutasítja (50,6.11), ahhoz a csoporthoz fordul tehát, akik hajlanak Isten szavára (50,10). Ez a csoport, amelyet soha nem jelöl másként, mint a párhuzamba helyezett Izrael-Jákob szavakkal, mégis továbbra is Izrael, de lecsökkentett Izrael, egy elit, egy maradék (46,3). Ha alkalmazzuk rá 49,5-6-ot, elsődleges feladata  lenne felemelni Izrael túlélőit, nagyobb méretű feladata pedig, hogy világosságot vigyen a nemzeteknek. Egyes kommentátorok szerint az 52,13-53 költemény szintén Izrael elitjére alkalmazható.

3.  A Második Izajás, maga is szolga. Prófétánk is ehhez az elithez tartozott. Elhurcolták, sőt üldözték, kénytelen volt ahhoz, hogy megvigasztalja honfitársait először megerősítést keresni Istennél. Mint figyelmes tanítvány lelkébe gyűjti Urának szavait, majd továbbadja azokat. Ekkor szkepticizmussal és ellenségességgel találta magát szemben, de még a szidalmak ellenére is erős maradt, mert biztos volt abban, hogyha hu marad Istenhez elhallgattatja üldözőit és megerősíti a vele egyetértőket (50,4-11).

4.  A szolga, Cirusz. Akik a próféta üzeneteit magukévá teszik elfogadják, a tények alapján, kijelentéseit Cirusz küldetéséről - ami sokak számára megbotránkoztató. A perzsa király, bármilyen különös, szintén Isten szolgája. Az Úr a Mester, aki Cirusz tervét sikerre segíti, amikor kijelenti: Jeruzsálem legyen lakottá! És Cirusz, a szolga, aki sikerre viszi az Úr tervét, amikor így szól: Jeruzsálem épüljön ujjá! (44,26-287).

És ellentétben a hamis isteneknek szentelt haszonnélküli szobrokkal (41,24.29), nem Cirusz-e Isten kiválasztottja, akit lehellete éleszt (42,1)? Csendes módján, amit a történet elismer, Cirusz az, aki az összes nemzetekkel elfogadtatja az Úr által elrendelt ítéletet; azáltal hogy kiválasztotta őt nem nyomta el Babilon áldozatait, a szolgaság alatt megtört nádszálat, a fogság által pislákoló mécsbelet. Nem gyengül el, elvégzi egészében küldetését; a szolga Izrael szolgája, Izrael visszatelepítésével Isten tervének kiteljesedését segíti elő, ami abban áll, hogy megvilágosítsa az embereket világosságával és egyesítse őket szövetségében (42,1-7).

Ez néhány azokból az értelmezésekből, amit javasolni lehet; többé-kevésbé megfelelnek a szövegeknek; ezek azonban nem az egyedül lehetségesek.

Például, a hellénizált zsidók, akik a hébert görögre fordították (a Septuaginta verziója), nem haboztak nevet adni a 42,1 névtelen szolgájának és így írtak: Íme szolgám, Jákob, akit támogatok, Izrael, választottam... Ekkor Izrael az, aki felkínálja a népeknek a jogot, amit az Isten magának tartott fenn és a "Törvényt", amit Isten rábízott, hogy továbbítsa a világnak.

A Targum, arámi nyelvű kommentár, ami a héber szöveg szóbeli magyarázatából eredt, különböző szövegmagyarázatokat kínál az Isten "szolgájára" vonatkozó jövendölésekre. A dátumok bizonytalanok, és sok későbbi szerkesztésű fejezetnél, a keresztény időszak eljövetele után, megmutatkozott a tendencia a fájdalmas fejezetekből Izrael megpróbáltatásait kiolvasni és a dicsőséges részletekből az eljövendő messiás diadalmait. Anélkül, hogy mindenáron felfedezzük ezekben az értelmezésekben a kereszténység előtti zsidó hagyomány bizonyítását, egyszerűen megállapíthatjuk, hogy ez a targumi irodalom Iz 50,10-ben a "szolga" személyében felismeri azt a prófétát, akit mi a Második Izajásnak nevezünk és 52,13-ban, valamint 42,1 és 43,10-ben nem habozik így írni: "Szolgám: a Messiás".

A Második Izajás jövendölései teljesek mély értelemmel és nyitottak a jövő felé; a teljesített eredmények, amiket valamelyik, a névtelen "szolga" cím alatt rejtőző egyén, vagy csoport vitt véghez, csupán részlegesek és korlátozottak maradnak: egyik sem állíthatja, hogy kimerítette azt a küldetést a világ viszonylatában, amit a Második Izajás jelentett be.

Az Újszövetségben a Második Izajás több szövege közvetlenül vonatkozik Jézus, az igaz szolga személyére és művére, (50,9; 53,9), akinek halála elfogadott volt engesztelő áldozatként (53,10: egészen új és egyedüli állítás az Ószövetségben) és akinek megígértetett a síron túl egy intenzív és termékeny élet (53,9-12).

Isten arca

Prófétánk Isten arcáról megkapó vázlatot ad, aminek főbb vonásai az alábbiak:

Isten, ismétli, egyedülálló és teljességgel összehasonlíthatatlan, semmiféle istenség nem létezhet mellette. Semmiféle teremtmény sem létezhetne előtte vagy utána, mivel örök (43,10; 44,6). Korábbi mindennél, mindennek az eredeténél is ott van; o egyedül teremtett mindent (44,24). A teremteni ige, az isteni cselekvésnek fenntartva a Második Izajásnál mind gyakrabban fordul elő: az Ószövetségben negyvennégy alkalommal találjuk meg, amiből tizenhat nála szerepel. Egyébként a próféta újít, amikor teremtésnek minősíti az izraelita nép megszabadítását (43,1; 7,15). Túltesz Jeremiás 31,22 versén, amikor teremtésről beszél az új Kivonulás kapcsán (41,20; 48,7). Valóban Isten teremtő hatalmát üdvösségtervének szolgálatába állítja: mivel kiemelte az elemeket az őskáoszból és gyermekeit az egyiptomi iga alól (51,9-10), kiemelheti  elhurcolt híveit a babiloni fogságból és szabadító cselekedet a teremtő erő új kirobbanásának tűnhet (41,17-20).

Annál is inkább, mivel ez az üdvösség nem csupán Izrael népének szól, hanem a föld minden népének. Mielőtt megteremtette Izraelt a mindenek Istene az egyetemes Isten megteremtette az emberiséget (45,12); mielőtt szövetséget kötött Ábrahámmal, szövetséget kötött Noéval (54,9). Soha nem feledkezik meg az emberek összességéről, akiket itt egy sor szinonimával jelöl: az emberiség vagy Ádám fiai, teljesen test, a sokaság, aki az idők éjszakájából származnak (44,7); a népek; a nemzetek; a városok; a törzsek; a távoli szigetek; a végek vagy a föld szélső határai. Mindezek a népek, kivétel nélkül, Isten hatalmában maradnak; a Mindenható kezében vannak, könnyűek és törékenyek, gőgjük ellenére (40,6-7.15.17; 51,6); Bírói szeme előtt vannak, aki emlékezteti őket, hogy a rossz hozza létre a szerencsétlenséget (47); hallgatniok kell Megmentőjük hívásaira, aki mindnyájukat az üdvösség örömére hívja meg (45,22-24; 55,3-5).

A széleskörűen általános nézetek sem érvénytelenítik Izrael kiváltságait; ellenkezőleg feltételezik azokat. Az, aki abszolút módon Szent (40,25) Izrael Szentje is (tizenkétszer szerepel ez az elnevezés). Ha a valóságos Istent valóban mindenki elismeri, elsődlegesen elismert a tanúságtevő népen belül (43,10-12; 44,8), amelyet kifejezetten kiválasztott, hívott és küldött a világhoz. Ez a hívő közösség hivatkozik Ábrahámra (41,8; 51,2), Jákobra (43,27), Júdára (48,1), Dávidra (55,3) és még ha nem is nevezi meg itt Mózest, szüntelenül emlékeztet művére. A Kivonulás, az eljövendő üdvösség záloga és az ígéret a nép számára, kicsiben felmutatja nem csupán az utódlás fenntartását, hanem annak állandó kiszélesítését. Az Úr valóban soha nem szűnt meg segíteni övéit,  megtartani, felemelni, eltűrni, tanítani, vezetni őket, részesíteni őket az üdvösség tervében, amit - szemben a hamis istenekkel - egyedül ő képes bejelenteni és véghezvinni.

Az állhatatosság, amit az Úr mutat tervének véghezvitele terén a Második Izajásnál egészen egyéni megjelölést kap: ez az igazságossága. Huszonnyolcszor említi azt meg és majdnem mindig jóval többet jelent az, mint a jó értelmű jogi igazságosságot vagy az osztó igazságosság által biztosított méltányos elosztást. Ez az igazságosság sokkal inkább könyörületes hűségként mutatkozik meg, ami szerint Isten megtartja az üdvösségre vonatkozó ígéreteit, olyan mértékben, hogy az igazságosság és az üdvösség gyakorlatilag egyértelművé lesznek (45. 8,21; 46,13; 51,5.6.8).

Az a tény, hogy Isten megment - huszonkétszer ismétli ezt meg - hűséges szeretetének tanúságtétele, valamint állandó gondoskodásáról, ami nem csupán a pásztor, vagy a király sajátja (40,11; 41,21; 43,15; 44,6; 52,7), hanem és főként az apáé fiai irányában (43,6; 45,10-11),  az anyáé gyermekei felé (49,15-16), a férjé felesége felé (54). Szeretete olyan mértékű, hogy felülmúlja az emberi bűnt, ami ugyan ismétlődő és súlyos, és odáig megy el, hogy eltörölje azt (43,25; 44,22), végül egészen a teljes megbocsátásig (55,7).

Az Isten által adott üdvösség két arculatú: egyrészt Isten felszabadít, megszabadít, mentesít és főként bocsánatot ad (lásd 41,14 és tizenhat másik szakaszt); másrészt Isten átrendezi az eseményeket és megerősít, vagy még inkább, vígasztal. Ez az ige a gyűjtemény első szava és kilencszer ismétlődik, ez adja meg a mű hangvételét, amit ezért gyakran a "Vigasztalás könyvének" neveznek. Az ilyen megerősítés többet nyújt, mint a balsorstól és a rossztól való megszabadulást, többet mint egy közösség újbóli összegyűjtését, a békés és jó élet újraindítását, hanem magában hordja az abban részesülők számára visszfényét annak a világosságnak, ami magából az Istenből árad. Ezt az isteni "ragyogást" a dicsőség szóval fejezi ki (hétszer), ami a héber nyelvben elsősorban "súlyt" jelent: Isten, akinek "súlya van" megadja Izraelnek, hogy "súlya legyen", Isten jóvoltából, a világ sorsában (43,4), hogy végül kinyilvánítsa dicsőségét minden ember előtt (40,5). Ugyanezt az isteni ragyogást a fényesség szóval fejezi ki, amit ötször megismétel, amikor a próféta így szól "és dicsősége felragyogott Izraelben" (44,23) és "A szolgám vagy Izrael, benned fogok megdicsőülni" (49,3). Az Egész könyvön végigvonul az ellentét a nyomorúságos erőfeszítéssel bálványokat faragó szoborkészítők munkájával szemben, akik hiába kísérlik meg, hogy emberi "dicsőséget" adjanak azoknak (44,13) és a Teremtő csodálatos működését, aki győzedelmesen formál hívőket, akiknek ténylegesen kinyilvánítja "isteni dicsőségét".

Ilyen az Isten arca, akit a Második Izajás megmutat nekünk. Evvel az emberek irányában olyan nagylelkű Istennel szemben azok a kegyelmek befogadására és gyakorlására vannak meghíva. Hogy a befogadást felélessze a próféta meghívja testvéreit, hogy térjenek vissza az Úrhoz (44,22; 55,7; stb.), keressék őt (55,6), hallgassák (48 fejezet, stb.), örvendjenek megnyilatkozásában, ami táplálóbb mint a kenyér (55,2). Hogy a kegyelmi cselekedetekre buzdítson a Második Izajás megsokasítja buzgó meghívásait, felszólítva hallgatóit, hogy énekeljenek az Istennek, dicsőítsék a rajongásig (41,16 és hat másik alkalommal), ujjongva köszöntsék (42,11 és tizenegy más helyen), imádják (41,16; 49,13), ujjongjanak kitörően (54,1), tanúsítsanak örvendezést és lelkesedést (51,3. 11). Ez az összhang nem csupán a száműzötteket egyesítse, hanem Izrael minden fiát, nem csak az Izraelitákat, hanem minden népet, nem csak a föld minden népét, hanem a földet magát és a világmindenség minden elemét, az eget és az égitesteket, a tengert és annak mélységeit, hogy felhangozzék a világmindenség öröm-himnusza, egy lélekkel ünnepelve az Istent, aki a világ összetartozását és az emberiség egyesülését akarja.   

IV.  A Harmadik Izajás

Ha áttérünk Izajás 40-55-tol Izajás 56-66-ra felfedezhetünk gondolati és szóhasználati hasonlóságokat, de hangvételbeli különbséget is, valamint új kifejezéseket és nagyobb eltéréseket az utolsó fejezeteket képező különböző részek között. Ezért van, hogy a kommentátorok három különböző álláspontra helyezkedtek ezekkel kapcsolatban:

-  egyesek egybehalmozott gyűjteménynek, igen különböző darabok mesterséges egyesítésének tekintik azokat, mind szerzőikre, mind pedig dátumukra vonatkozóan. Ez a magyarázat feltételezi, hogy van könyvünk egyes versei között bizonyos különbözőség: valóban nehéz azokat mind egy író művének tekinteni. Nem szabadna azonban túl gyorsan feladni a relatív egység meglátását sem;
-  mások úgy vélik, hogy az 55-66 fejezetek még a Második Izajástól származnak, aki a számkivetésből hazatérve szembesül Jeruzsálemben a Szent Föld helyreállításának problémáival. De, egyrészt nem valószínű, hogy a próféta saját magát plagizálta volna, deformálva saját felfedezéseit (lásd 40,3 és 57,14; 52,12 és 58,8; 49,23 és 60,16, stb.). Másrészt a különbségek a két gyűjtemény között sokkal nagyobbak, mint a hasonlóságok;
-  más biblikusok végül azt gondolják, hogy Izajás könyvének tizenegy utolsó fejezete nagyrészt, hacsak nem teljesen, egyetlen és azonos próféta műve, akit a Második Izajás ihletett és aki Jeruzsálemben gyakorolja hivatását a számkivetést végét követő két első évtizedben.

Ennek a Harmadik Izajásnak lehet tulajdonítani a 60-62 fejezeteket, amik igen egységesek. Nincs döntő ok arra, hogy ne neki tulajdonítsák az 56,9-57,21, az 58, az 59 a 65 fejezeteket, sem a 66 fejezet nagy részét, még akkor is, ha ezt a két utóbbi fejezetet, amik szoros rokonságot mutatnak, időnként különálló együttesnek tekintik. A két vers, ami szintén eltér a 63,1-6 és 63,7-64,11; ha ezek nem is származnak prófétánktól, mégis gondosan beiktatta őket művébe és a második kapcsolódik törekvéseihez. Végül, lehetséges, hogy 66,18-24 egy a kiadók általi hozzátoldás volna és hogy 56,1-8 talán a Templom újjáépítése után keletkezhetett (520-515), vagyis egy későbbi darab, mint a többi, amit a könyvrész elejére helyeztek, mivel irodalmi összefüggésben van a Második Izajással (56,5 emlékeztet 55,13; 56,1 ismétli 46,13 és 51,5.6.8).

A próféta és hivatása

A meg-nem-nevezett próféta az 537 és 520 évek között látszik feltűnni. Egy első csoport számkivetett jött vissza Sesbaccár, Juda fejedelme irányításával (Ezd 1,8-11; 5,14; 1Krón 3,18 a görög szerint). Elhelyezték a Templom alapjait (Esd 5,16), de nagyon hamar, belső és külső nehézségek következtében megszakadtak a munkák; meg kellett elégedni az oltár helyreállításával, hogy az előírt áldozatokat bemutathassák (Ezd 3). Apránként a száműzöttek további csoportjai érkeztek, egyik közülük Jesuaval a főpappal és Zerubabel, Jojakin unokája, aki követi Sesbaccar főbiztost, a perzsa hatalom küldöttét.

Ezeknek az embereknek uralma alatt egy összetett közösség keletkezett Jeruzsálemben és a szent város körül, akik megkísérelek újra megszerveződni; négy elemet lehet közöttük megkülönböztetni:

1.  A száműzetésből visszajött zsidókat (Ezd 2; Neh 7); ezek között sok a pap, nagyrészt Juda, Simeon és Benjamin törzséhez tartoznak; bizonyos gondot okozhatott nekik visszatelepedni elhagyott vagy kifosztott területekre.
2.  Az országban visszamaradt zsidókat: közöttük bizonyára voltak hűségesek, de bálványimádók is, akik igen nehezen értették meg a visszatérők vallási buzgóságát. Többen közülük a száműzöttek kárára rendezkedtek be és nem hajlandók visszaadni a birtok tulajdonokat, amiket azok visszakövetelnek. Ez a kettős megoszlás (vallási és szociális) számtalan részben fellelhető.
3.  Az idegeneket: többen meg tudtak telepedni Judeában a számkivetés alatt; mások kézművesként jöttek (60,10; 61,5); megint mások elkísérik az izraelitákat Sionba való visszatérésükkor (lásd 60,9; 66,20). Milyen mértékben lesznek képesek ezek mind nagyobb számú idegenek beépülni az Isten népébe?
4.  A szétszóródásban maradt zsidókat: aki távol vannak (57,19), de akik számára nyitva kell hagyni a visszatérés útját (57,14; 62,10), ezeket az Úr még össze akarja gyűjteni a kiválasztottak közé, akiket már egyesített (56,8). Ezekből a különböző elemekből akar a próféta újra egységes és szent népet szervezni.
De négy nagyobb nehézségbe ütközik:
-  a reménység krízisébe, amit az üdvösség késése kelt;
-  egy tartós romlottságba: a bálványok kultuszába;
-  a felfokozott megoszlásba, amit körülmények keltettek: a testvérek közötti gyűlöletbe;
-  a körülmények okozta fokozódó kockázatba: az idegenek lenézésébe.

A remény krízise az illúziók elvesztéséből keletkezett, ami a visszatelepülteket elfogja: Jeruzsálem falai lerombolva maradnak egyelőre ... Nehemiás (445-433); a Templom megkezdve marad és csak 520 és 515 között kerül újraépítésre, nem olyan szép alakban, mint korábban, az életkörülmények nehezek a külső akadályoztatások miatt (a szamaritánusok részéről) és belső bajok miatt (az országban maradt lakósok részéről). A reménytelenséghez közel a megpróbáltatott hívek az Úrhoz egy sor végtelenszer ismételt tiltakozást intéznek az üdvösség késedelmére és az Úr látszólagos tétlenségére vonatkozóan. Hogy elhallgattassa ezeket a panaszokat a Harmadik Izajás egyrészt rámutat a bűnre, mint az üdvösség eljövetelének akadályára, másrészt újra hangsúlyozza Isten hűségét, az üdvösség csalhatatlan forrását.
A próféta ezenkívül meg akarja téríteni a bálványimádókat, akik támaszt keresnek hamis isteneikben és romlott gyakorlatoknak adják át magukat, mint emberáldozatok,  kultikus prostitúció, tisztátalan állatok kultikus felhasználása (65,4), Melech-Moloch tisztelete (57,9), vagy más állítólagos istenségek tisztelete, mint Gád és Meni (65,11). Hogy eltérítse őket eltévelyedésüktől a Harmadik Izajás két fenyegetést hoz fel: a hamis istenek tehetetlenségét, akik képtelenek megmenteni őket és az igaz Isten hatalmát, akinek ítélete elkerülhetetlen.
Azok, akik megszegik a szövetséget Istenükkel egyidejűleg megszegik azt testvéreikkel is: mennyi megoszlás van máris ezen a judeai népen belül! Láthatunk kormányzókat, akik tehetségtelenek és túlzott adóbehajtást végeznek (56,8-57,1); embereket, akik kizsákmányolják felebarátaikat, brutalitásokat, a kölcsönös segítség visszautasítását, az igazságosság megtagadását, önkényes kizárásokat, stb. A próféta hevesen elítéli ezeket a bűnöket és rámutat azok összeférhetetlenségére az olyan kultusszal, ami hiteles akarna lenni (58 fejezet, stb.).

Ha mind gyakrabban bánnak így az izraelita testvérrel, hogyan fognak viselkedni az idegen vendéggel? Az idegen népekből származókkal kapcsolatban az Izajás könyvének 56-66 fejezetei különböző álláspontokra helyezkednek:

-  egyes részletek a gonoszságban megátalkodott népek megsemmisítésére hívnak fel (lásd 63,3-6; 64,1 és 66,15-16.24; ehhez kapcsolódik 59,18c és 60,12, amik valószínűleg glosszák);
-  más oldalak a Jeruzsálem szolgálatában álló népeket mutatják be (60,3-11.13-17; 61,5-9; 62,2-8; 66,12);
-  minden esetre a legfontosabb problémák az idegenek Isten népébenek körébe való esetleges befogadásával kapcsolatosak. Ezek a nem-zsidók attól tartanak, hogy kirekesztik őket (56,3), de Izajás 56-66 jövendölései igen szép perspektívát nyitnak meg számukra: Izrael fiai nemcsak fel kell karoljanak bármilyen bajba jutott vándort (58,7), hanem be kell bocsátaniok a Templomba a megtért idegeneket (56,3-7) és még avval is szembe kell nézniök, hogy elfogadják őket a papság körébe (66,21).

Isten arculata

Amikor mindezeket az isteni igényeket megfogalmazva halljuk már kirajzolódik előttünk a Harmadik Izajás által bemutatott Isten arculata.

Futólag említi meg, hogy az Úr senkihez sem hasonlítható (64,3)  és örökkévaló (57,15)(míg viszont  Második Izajás hosszasan hangsúlyozta ezt). Hogy ő a teremtőnk, azt prófétánk is megemlíti, de ritkábban, mint elődje: tudja, hogy Isten alkotta az összes teremtményt (66,2), de hozzáteszi, és ez lényeges, hogy az Úr új eget és új földet fog teremteni (65,17; lásd 66,22); máshol pontosítja, hogy Isten teremti meg a megtért szívek hálaadását (57,19) és az új Jeruzsálemet (65,18).

Mindennek teremtője lévén az Úr mindenkinek Istene. Olvashattuk feljebb, milyen általános befogadó magatartást ír elő övéinek az idegenekkel szemben. Prófétájának sugallja az általánosság hangsúlyozását, aláhúzva a személyes felelősséget: Izraelnek nem minden fia kivétel nélkül számíthat biztonsággal a megmenekülésre, csupán a kiválasztott néphez való tartozásuk miatt; közöttük vannak hívok, de vannak istentelenek is. Az a tény, hogy valaki izraelita nem biztos záloga az üdvösségnek, azonban az a tény, hogy valaki nem-zsidó szintén nem zárja ki ugyanannak az üdvösségnek elérését. Ellenkezőleg, az Úr magához hívja az összes népeket (56,7; 66,18).

A népek összegyűjtése Izrael segítségével kell történjen, akinek kiváltságai fennállnak. Aki abszolút módon Szent (57,15) Izrael Szentje marad (kétszer megnevezve 60,9.14.-ben). Ténylegesen, Izrtael-Jákob, mint nép az 56-66 fejezetekben nem kerül megnevezésre, mikor pedig 17-szer szerepelt így a Második Izajásnál. Bár a kiválasztott kifejezés mindig többes számban szerepel a hívok megjelölésére, szemben a hitehagyottakkal. Egyes számban a Második Izajásnál a választott népet jelöli; de más kifejezések emlékeztetnek az különleges isteni szeretetre Jákob és Juda utóda iránt (65,9), a Mózes által vezetett nép iránt (63,11-12), aki mindörökre Isten népe marad, örököse, Jeruzsálemmel, fővárosával, ami hivatott az egész világ vallásos fővárosa lenni.

Így felkészítve népét univerzális küldetésére, Isten tökéletesen hűséges szeretetről tesz tanúságot (65,16), az egyetlen és valóságos Apáéról (63,8.16); 64,7), teljes anyai gondoskodásról (66,13). Szeretettől eltelve (63,9) egészen a megbocsátásig megy el, elfeledve és meggyógyítva az elkövetett rosszat (57,16-18; 64,8). Hogy megmentse népét újra megszerzi, megerősíti és megvigasztalja és újraszervezi barátait megajándékozva dicsőségével és fényével. Mikor ezt cselekszi igazságosságát nyilvánítja ki, vagyis tökéletes hűségét ígéreteihez, amiket rendületlenül megtartott, az emberek bűne ellenére. Ezekhez a fordulatokhoz, amikkel már a Második Izajásnál is találkoztunk, a Harmadik kitartóan hozzáfűzi az Isten ítéletét, ami elkerülhetetlenül bekövetkezik a gonoszok kárára (idegenek, vagy akár izraeliták) és a jók javára (izraeliták vagy akár idegenek). Az Úr valóban nem csupán Izrael javára száll perbe, hanem Izraellel is és a világ összes népeivel is és általános ítélete döntő és végleges lesz (66,16.24).

Evvel a hűségesen szerető, megmentő hatalmú, tévedhetetlenül ítélő Istennel szemben az emberek állást kell foglaljanak, vesztükre szolgál, ha visszautasítják, boldogságukra, ha elfogadják. Elfogadásuk megtérést tételez fel, vidám dicsőítést, de készséges engedelmességet is: míg a Második Izajás csak egy alkalommal beszél az Úrtól való félelemről, a Harmadik négy alkalommal említi. Másik eredeti vonása, amit csak Ezdrás könyvében találunk meg, a próféta felszólítja hallgatóit, hogy reszkessenek (a buzgalomtól) Isten szavára (66,2-5). Az Úrnak ez a szolgálata megfelelő erkölcsi magatartást von maga után és megköveteli a hűséges vallásgyakorlást: a Harmadik Izajásnál a Templomot tizenkétszer említi meg, a szent hegyet ötször és a kifejezések a szertartások gyakorlására igen gyakoriak (a szombat háromszor említi, a papság, az oltár, az áldozatok, a böjtök). Ugyanis prófétánk szerint az erkölcs és a vallás elválaszthatatlanok: ugyanolyan hiábavaló lenne állítani a felebarát szeretetét anélkül hogy Istent szeretné, miként amilyen hiábavaló lenne állítani Isten szeretetét és nem szeretni felebarátját.

V.  Izajás könyve a bibliai hagyományban

Végül Izajás könyve, mindazokkal a részekkel, amik képezik, bekerült a prófétai könyvek kánonába, mind egyedülálló mű. Ettől kezdve új története támadt. A Qumránban talált, Izajás könyvéből származó több töredék és egy teljes tekercs felfedezésétől kezdve (amit a fő qumrani kéziratnak nevezünk), arra a következtetésre lehet jutni, hogy az esszénus közösség tagjai számára, akik magukat a valóságos Izraelnek tekintették, a hívő maradéknak, Izajás egy teljes program volt. A qumrani fő kézirat szövegével a legrégibb bibliai kézirat került birtokunkba, több mint ezer évvel korábbi, mint a maszoréta szöveg: az előzohöz viszonyítva meglehetősen sok variáns mutat fel, amik közül azokat, amelyek nem tisztán helyesírásiak és amik megvilágítást adhatnak az értelmezés szempontjából, megjelöljük a jegyzetekben. Az érdeklődés, amit Izajás könyve zsidó körökben keltett megmutatkozik még a görög fordításban is, amit Septuagintának nevezünk: ez gyakran olyan mértékben eltérő szöveget mutat a héber szövegtől, hogy inkább adaptációnak kell tekintenünk, mint fordításnak. Hasznos azonban olyan mértékben, amikor a héber szöveg megközelítéséhez hozzásegít, amiből kiindult és érdekesség abból a szempontból is, hogy tanúságot ad Izajásnak az alexandriai zsidó közösség általi újraolvasásáról.

Izajás könyve, a Zsoltárok könyvével együtt az, amiből az Újszövetség a legtöbb idézetet kölcsönzött, amikből egyesek kifejezett idézetek, mások igen világosan felismerhető reminiszcenciák. Tudjuk, hogy Emmanuel születésének bejelentése 7,14-ben újra szerepel Mt 1,22-23-ban. Az evangélisták szerint a példabeszédekben való tanítás érzéketlenné teszi a hallgatókat (Mt 13,14; Mk 4,12; lásd Iz 6,10). Az olyan lényeges képek, mint a szőlőé, a szegletkőé gyakoriak az Újszövetségben. Az ajkakkal való tisztelet szembeállítva a szív engedelmességével (Mt 15,8 és Iz 29,13), az égitestek elsötétedése az utolsó időket lefestő képekben (Mt 24,29 és Iz 13,10), a szálka és a gerenda témája és főként a szolgáról szóló, hozzásegítették a keresztény olvasókat megérteni Krisztust Izajás könyvén keresztül és megérteni önmagukat mint Isten népét, aki előtt mindig ott vannak az ígéretek a megújulásra és az ítélet fenyegetése. Lehetne szólni Izajás helyéről az ikonográfiában és a hymnológiában: a katedrálisok kapuzatai, a szent könyvek illusztrátorai, az Egyház himnuszai a maguk módján megjelenítik Izajás könyvét, és igaz, hogy a történelem folyamán a kinyilatkoztatást ritkán fejezték ki jobban és a hitet nem vallotta meg jobban senki, mint Istennek ez a rendkívüli tanúja.   

Vissza a ÓSz menühöz