TOB - IZAIÁS KÖNYVE
Bevezetés
I. A könyv
felépítése
Izajás neve alatt egyesítve van egy 66 fejezetes együttes, ami világos
jelek szerint nem egy időszak írásaiból áll. Hogy egy könyvnek több
írója legyen, magában még nem különleges: az Ószövetség jónéhány könyve
összetett jellegű, de azok rendszerint ismeretlen szerzők művei, Izajás
könyve viszont egy olyan személy neve alatt mutatkozik, aki Izrael
történetének igen pontosan meghatározható időszakában élt (1,1). "
voltak és most is vannak akik az egyetlen szerző elméletét vallják. A
hagyományos zsidó és keresztény véleményt a Sirák fia könyve fejezi ki
(Kr.e. II. század), aki miután szólt a próféta Hiszkija uralkodása
alatti tevékenységéről azt mondja "Nagy lelkével látta a végső dolgokat
és vigasztalta a Sionban sírókat. Megmutatta örök időkre, hogy mi lesz,
s a rejtett dolgokat létrejöttük előtt". A szerzők többes száma
ellenére a könyv egységességéről beszélhetünk, de az egységet a
folyamatosságban találjuk meg, ami több századon nyúlik át és bizonyos
témák állandóságában.
A több szerzőre vonatkozó leginkább kézenfekvő bizonyíték a 40. fejezet
elején mutatkozik meg, ahol elkezdődik az úgynevezett Deutero-Izajás.
Minden átmenet nélkül a VIII. századba helyeződünk át, a Száműzetés
időszakába (VI. század). Nem történik már említés Izajásról és
Asszíriát Babilon helyettesíti, aminek nevét gyakran említik, valamint
a médek és perzsák királyáét, Ciruszét, Babilon meghódítójáét, akinek
műve a zsidók visszatérése országukba (41,2; 44,28; 45,1). A 40
fejezettel egy új könyv kezdődik, aminek e bevezetés külön
paragrafusokat szentel.
Bármilyen fontosak is, a 40-46-ig terjedő fejezetek nem az egyetlen
része a könyvnek, ami biztosan későbbi Izajás idejénél. Közelebbről
tekintve a 36-39-ig terjedő fejezetek egy történelmi szöveg újra
feldolgozásai - igaz, lényeges változtatásokkal -, amely szöveget a
Királyok könyveiben is megtalálhatunk (2Kir 18,13-20). A 34-35
fejezetek magukon viselik a száműzetés jelét és rokonságban vannak a
Deutero-Izaijás művel. Végül a 24-27. fejezetek együttese, amit
általában "Izaijás Apokalipszise" néven emlegetnek, igen távol áll a
VIII. század embereinek mentalitásától és elképzeléseitől. Az általában
magának a prófétának tulajdonított együttesen belül (1-12; 13-23;
28-33), van még bizonyos számú töredék, amiket a kommentátorok későbbi
korból származónak datálnak.
A megfelelő tehát megállapítani a könyvnek ezt az összetett jellegét és
nem igyekezni mesterségesen bizonyítani egy szerzői egységet. Azonban a
könyv kialakulásának bemutatása olyan vállalkozás, ami nagyrészt
feltételezéseken alapul. A könyv végleges befejezésének idopőntja a
Száműzetés, sőt a hazatérés utáni, amit az 56-66. fejezetek előre
feltételeznek. A szerkesztőknek nem csupán elszórt részletek álltak
rendelkezésükre, hanem tényleges gyűjtemények. El lehet fogadni, hogy
Izajás könyvének magvát túlnyomóan önéletrajzi elemek képezték,
nevezetesen a próféta saját elbeszélése prófétai hivatására való
meghívásáról (6. fejezet).
Hogy a próféta maga végezte az írást, azt különböző szövegek
bizonyítják, mint 8,1.16 és 30,8, de valószínű, hogy a jóslatok jó
részének írásba foglalását nem ő végezte, hanem tanítványai. Ők a
próféta utasítására tették ezt, vagy valamivel később, amikor be
kellett bizonyítani az egybevágást az események és az elhangzott
jóslatok között. Izajás tanítványainak köre először saját
tanítványainak csoportjából állt, fiaiból, akiket hivatalához társított
szimbolikus neveket adva nekik és feleségéből, akit a
"prófétaasszonynak" neveznek 8,3-ban. Későbbiekben kiszélesült a
tanítványoknak ez a köre - egyesek valóságos Izajás-i iskoláról
beszélnek - és irodalmi tevékenységet folytathattak mesterük jóslatai
alapján. Ez kellet hogy képezze, vagy legalábbis előzetes kialakulása
lehetett annak a hívő maradéknak, aki a katasztrófa után Isten népének
új csírája lett.
Világos, hogy az Izajás könyvébe bekerült gyűjtemények számáról és
terjedelméről csupán feltevéseink lehetnek. A jóslatok és történetek
együttesét egy szokványos sémába iktatták be, amint azt a többi
prófétai könyveknél megtalálhatjuk, különösen Jeremiásnál és Ezekielnél
és ami három részből áll:
a) jóslatok és ítéletek Izraellel kapcsolatban,
b) szerencsétlenségek megjóslása az idegen népekre vonatkozóan,
c) megmenekülés ígérete, főként Izrael számára.
Azonban, mivel a különböző gyűjtemények, amik a könyv összességébe
bekerültek, néha már eszerint a séma szerint voltak felépítve, a
végleges szerkesztés alkalmából részben nem tudtak illeszkedni az
általános kerethez. Az 1-39 fejezeteken belül a következő alcsoportokra
való felosztást találhatjuk:
1 - Bevezetés a könyv együtteséhez,
ami különböző korokból származó jóslatok gyűjteményébol áll, célja
mintegy összegezést adni a próféta jövendöléseiről.
2-12 - Jövendölések Izraelről és Judáról, amik
többségükben a legrégebbiek Izajás jövendölései között.
13-23 - Jóslatok az idegen népekre vonatkozóan.
24-27 - Túlnyomóan apokaliptikus jellegű gyűjtemény.
28-33 - Különböző ígéretekre és fenyegetésekre vonatkozó
jóslatok Izrael és Juda részére (lásd 2-12).
34-35 - Egyéb apokaliptikus töredékek.
36-39 - Izajás tevékenységének elbeszélései
Jeruzsálem elleni Szancherib hadjárata alkalmából.
II. Izajás
próféta
A próféta tevékenysége
Izajás könyve nyitott, amit állandóan gyarapítottak, könyvtárhoz
lehetne hasonlítani, talán a tényleges prófétai könyvtárhoz. De ez az
antológiai szempont pontosan megvilágítja az Izajás próféta által
életében, és halála után, a nép emlékezetében betöltött lényeges
szerepét. Ez a rendkívüli személyiség viszonylag fiatal korban lett
meghíva prófétálásra, 740-ben és tevékenysége legalább 40 évre
kiterjedő időszakban folyt le. A történelem színén való fellépése
egybeesik a virágzás korával, amit Juda Uzija uralkodása alatt megélt
(lásd 2Kir 14,7.22), aminek azonban hátrányaként kifejlődött a
fényűzés, egy birtokos osztály felkerülése, akik megkaparintották az
összes földeket, a szegények elnyomása. A próféta nem tehetett mást,
mint megbélyegezte amit az Isten által szándékolt igazságossággal
ellenétesnek ítélt és bejelentette haragját. Néhány évvel korábban
Ámosz Szamaria népéhez ugyanilyen szózatot intézett.
Acház uralmának kezdetén jelenik meg Izajás a politikai aktualitás
előterében: amikor Arám, aminek fővárosa Damaszkusz volt és Izrael,
aminek fővárosa Szamaria, megkísérelték, hogy Assziria mind
fenyegetőbbé váló hatalma ellen felkeljenek, Acház, Juda királya,
ellenkezőleg a legjobb megoldásnak vélte, hogy Asszíria királyának
védelme alá helyezkedjenek. Ez büntető hadjáratot eredményezett két
szomszédja részéről, akik rá akarták bírni, hogy belépjen
szövetségükbe. Ez a hadjárat nem jár sikerrel, de Acház folytatja
asszírbarát politikáját. Ezen események után, amik 734 körül zajlottak,
a próféta - önként, vagy kényszer hatására - egy évtizedre
visszavonulni látszik a politikai élettől. Tehetetlenül kell szemlélnie
az asszír hatalom folyamatos erősödését, ami Izrael királyságának több
tartományában érezteti hatását és végül pusztulására vezet 722-ben.
Amikor Hiszkija követi Acházt 716-ban Izajás újra megjelenik a politika
előterében. Bár az új király hűségesnek mutatkozik az Úrhoz, nem
fogadja el a próféta tanácsait ügyeinek intézésében. Izajás "
szembeszegült - vallási okokból - Juda és Egyiptom vagy más
szomszédos népek szövetségével, még Asszíriával való szembeszegülés
céljából sem, bármilyen okok lennének is, amik ilyen szövetséget
javasolnának. A politikai megalkuvással Izajás " szembeállította az
Úrhoz való hűség igényét, aminek alapján Asszíriában fokonként
felfedezhette Isten haragjának eszközét a lázadó nép megbüntetésére és
az ellenség-típust, akinek gőgje nem maradhatott büntetlen.
Szancherib csapatainak elvonulását Jeruzsálem elől, 701-ben, a próféta
előre bejelentette. Ez megerősíthette tekintélyét a politika vezetőivel
szemben, az elmúlt események okai és következményei miatt támadt súlyos
véleménykülönbségeik ellenére.
Feltételezhető, hogy Izajás rokonságban lehetett a királyi családdal,
de hatalma elsősorban prófétai küldetéséből eredt. Tanácsaiért
felkeresték, azonban csak egy kisebbség követte azokat. A vallás
hivatalos képviselői, a papok és próféták, nem hallgattak rá, hanem
gúnyolódásaikkal halmozták el. A hagyomány, ami Izajást mártírként
tünteti fel nem hiteles (pseudoepigráfia, aminek címe "Izajás
felemelkedése" és He 11,37). Úgy tűnik, a könyv címe alapján (1,1),
hogy az nem létezett az üldöző Manassze király idejében, de
észlelhetjük ebben a legendában a gyakran valós vélemény tükröződését,
miszerint a próféta léte - emberileg szólva - a bukás megtapasztalása.
Izajás fő tulajdonságai a tekintély, nemesség, Istenben való hit és
népével való együttérzés, megnyilvánulnak nyelvezetében. Az egyezik
néhány, a prófétai jóslatoknál hagyományos szabállyal, de azokat
mindeddig nem tapasztalt mesteri nyelvbeli képességgel alkalmazza: a
gyakran humorral teli szójátékok, az alliterációk, az asszonanciák, a
metaforák bősége tapasztalható. Ugyanúgy, mint a bölcseknél, akik
mellett nevelődött, a valóság jelentőséggel teljesnek tűnik előtte. A
természet elemei, a tűz, a föld, a víz és a szél számára kettős arcukat
mutatják: hatalommal élet és halál felett és kifejezik Isten kettős
arculatát, ami elől nem menekülhetünk, ugyanúgy, mint a minket
körülvevő valóság elől sem. Mindezt bámulatos tömörséggel mondja el:
nincsen egy felesleges szó sem, ami segít abban, hogy kiemeljünk néhány
lapos és dagályos mondatot a próféta autentikus szövegének könyvéből.
Ha a nyelvezetnek nem csupán kifejező képessége, hanem teremtő ereje is
van, bizonyára Izajás az, akinél ennek legjobb bibliai illusztrációját
találhatjuk meg.
A próféta üzenete
A próféta üzenete szorosan kapcsolódik személyiségéhez és azokhoz a
körülményekhez, amelyek között aktivitását gyakorolnia kellett: Izajás
" pontos helyzetekben és azok érdekében szól és magatartása attól függ,
amit népével együtt megél. Lehetetlen tehát ezt az üzenetet sematikus
tartalomra leértékelni, anélkül hogy annak eredetisége áldozatul ne
essen. Mivel ez a próféta, aki mindig a trónusán ülő örök Isten előtt
járt, egyidejűleg jelen van a világban, történetével és
korlátozásaival, üzenetében bizonyos állhatatosságot fedezhetünk fel.
Isten az ő számára a Szent, ami a transzcendencia kifejezése is lehet,
de ez a Szent Isten Izrael Szentje, vagyis népéhez kíván kötődni. Az
Izrael Szentje kifejezés csak igen ritkán jelenik meg könyvünk
együttesén kívül, így Izajás iskolájának teológiájára jellegzetesnek
tekinthetjük. Isten szentsége féltékeny, nem tűri meg az osztozást a
bálványokkal, sem vallási, sem pedig politikai téren. Az ember számára
- Izajásnál a népével való szoros kapcsolat soha nem zárja ki a teljes
emberiség vízióját - fontos szem előtt tartani ezt az igazságot, aminek
nyilvánvalóságát csak az esztelen tagadhatná, és ennek alapján kell
élnie. Mindig el kell tehát ítélni, bármik legyenek a körülmények, a
gőgöt, a bálványimádás minden alakját, a fegyverekbe és titkos
műveletekbe vetett bizalmat, amik által - ahogyan képzelik -
kivonhatják magukat Isten szeme elől.
A transzcendens Istennek története nem megy végbe függetlenül a
világétól, de ami nem vág mindig egybe avval: Isten terve vagy tanácsa,
amiről Izajás szívesen beszél, egy rejtett Istené, aki gyakran
megzavaró és érthetetlen, de mindig bölcsebb, mint az okok hírében álló
tanácsadóké. Bár mélységesen meg van győződve Isten tervének
szuverenitásáról, a próféta nagy fontosságot tulajdonít az emberek
tevékenységének és tétlenségének is, akik sohasem menekülnek meg, vagy
kerülnek elítélésre anélkül hogy rá ne szolgálnának. Mindez benne van a
hit fogalmában, ami állandó tevékenységet jelöl, erre hívta fel Izajás
állandóan a népet. Tevékeny hitről van szó, kockáztatva, hogy
lehetetlennek tűnjön az fel és ellenkezzék a közvéleménnyel, mint a
sziriai-efraimi háború idejében. Ha nem hisztek, vagyis nem maradtok
szilárdak, nem maradhattok fenn, azaz nem lesztek megerősítve (7,9). De
ez az erőteljes hit nyugalommal és alázatos bizalommal teljes (30,15).
Ez a szilárdság megkívánja az embertől, hogy támaszkodjék azokra a
jelekre, amiket Isten adott szentségéről és akaratáról, hogy uralmát
tökéletesen megalapozza (lásd az Isten ismeretével tele földről szóló
témát, 11,9). A mennyei trónusnak mása Dávid Jeruzsálemben
elhelyezkedő trónusában mutatkozik meg. Izajást erős gyökerek kötik a
dávidi hagyományhoz, még akkor is, ha felmerül benne annak lehetősége,
hogy a dinasztikus folyamatosság megszakadhat, a jövendő ideális király
számára mindig Dávid leszármazottja lesz: messianizmusa királyi
messianizmus. Dávid dinasztiája Jeruzsálemben telepedett le, ami
nemcsak Juda, Izrael és az ősi dávidi birodalom központja, hanem egy
régi hagyomány szerint is, amire Izajás visszatér és felújít, a világ
közepe, ami felé özönlenek mind a nemzetek (2,1-6). Dávid és
Jeruzsálem, ez üzenetének két fő témája, amikre nem szűnt meg
hallgatóit emlékeztetni és amiket tanítványai bőségesen átvettek és az
új körülményekhez alkalmazták: a messianizmus, mint Jeruzsálem központi
és univerzális szerepe lesznek a könyv 2. (40-55) és 3. (56-66)
részének központjában.
III. A
második Izajás
A próféta korszaka és hivatása
A 40-55 fejezetek üzenete megjelöli korát avval a ténnyel, hogy
bejelenti a perzsák diadalát, a babiloniak bukását és a Mezopotámiába
hurcolt izraeliták egészen közeli megszabadulását. Az tehát 550 és 539
között hangzott el, vagyis II Nagy Cirusz első győzelmei után (41,2-3)
Asztiág (550) valamint Crésus (546) felett és Babilon elleni hadjárata
előtt (Iz 45-48), ahová 539-ben hatol be, harc nélkül, szabadítóként
üdvözölve. Az utolsó babiloni uralkodó Nabonide ugyanis balsikereivel
alattvalóinak többségét maga ellen hangolta.
Nabonide köztudott ellenfelei, a káldeus papok, a perzsa király sikerét
fo istenüknek, Merodáknak tulajdonítják (Jer 5 ,2) és azok
akolitusainak Belnek és Nebonak (Iz 46,1). Még az izraelita kolóniában
is hajlandók voltak egyesek az eseményekben ezeknek a hamis isteneknek
közbelépését látni, de névtelen prófétánk, a Második Izajás, éber marad
száműzött testvérei között: emlékezetükbe idézi, hogy a világ egyetlen
ura, az Úr. Biztos lévén abban, hogy az Úr nevében szól (Iz 48,16),
bejelenti nekik az üdvösséget, vagyis a babiloni iga alól való
felszabadulást, a Szent Földre való visszatérést és Jeruzsálem
újraépülését.
A felszabadulás véget vet a "hétszer hét éves" (587-538)
számkivetésnek; zavarba ejtő módon egy pogány "messiás", Cirusz által
(Iz 45,1), és átvezeti az izraelitákat a megaláztatásból a
megdicsőülésbe. Visszatérésük a Szent Földre úgy tűnik, mint egy új
exodus, de még szebb annál: emlékeztetve az Egyiptomból való
kivonulásra aláhúzza Isten hűségét szándékához; felülmúlva az
Egyiptomból való kivonulást látni engedi ennek a szándéknak végleges
megvalósulását, az egyetemes Isten Uralmát (Iz 52,7-10). Mivel ennek az
Uralomnak Jeruzsálembol kell kiindulnia, a Szent Város káprázatos
megújulást ér meg; általa nyilvánul meg kivétel nélkül minden ember
számára az Isten által véghezvitt üdvösség.
Ennek az üdvösségnek második eleme, az új exodus, az egész könyvön át
megtalálható, a 40. fejezettől az 55. fejezetig, (Babilon eleste,
Cirusz általi megszabadítás). Az elsőt (Babilon bukása, Cirusz általi
megszabadítás) főként a 40.-tol a 48. fejezet tartalmazza és a harmadik
(Sion újraépülése, az üdvösség általánosságának hangsúlyozása) főként a
49.-tol 55. fejezetben foglaltatik. Valószínűleg két fázisa van a
Második Izajás működésének.
A) Az első fázis (40-48 fejezetek)
A próféta hirdeti az üdvösséget, de helyreigazít négy eltévelyedést:
- az elcsüggedteknek, akik szemére vetik az Úrnak, hogy elhagyta
őket (40,27), emlékezetébe idézi a remény két okát: egyrészről az Úr
teremtette a világot és hatalma felragyog a világmindenségben;
másrészről kiválasztotta Izraelt és hűsége felragyog történelmében;
- az arcátlan embereknek, akik szemére vetik az Úrnak, hogy
hálátlannak mutatkozott (43,22-24), a próféta avval vág vissza, hogy a
hűtlenek ők maguk, mivel halmozták a bűnöket, szerencsétlenségeik
forrását (43,24-28);
- a megbotránkozott embereknek, akik szemére vetik az Úrnak, hogy
pogány szabadítót választott (45,8-10), a Második Izajás rámutat
elbizakodott teremtmény voltukra, szemben a Teremtővel (45,11-13);
- A Babilon isteneinek behódolt embereknek, akik eltékozolják
boldogságukat a próféta rámutat ezeknek a bálványoknak ingatag voltára,
mind azokban az ügyekben, ahol az igaz Isten, szemben a hamisakkal,
egyedül mutatkozik képesnek kinyilatkoztatni és megvalósítani a jövőt,
mind pedig a gúnyos beszédekben ezek ellen a vélt istenségek ellen,
akik ugyanolyan tehetetlenek, mint az ingatag bálványaik (41,24; 42,17;
44,21; 46,8; 48,5).
Ez ennek az első fázisnak szándéka. A 48. fejezet végével a mű
fordulópontjához érkezünk és érezhetővé válik egy fordulat a próféta
életében is: egyes témák elmaradnak, mások jelennek meg és beszédei
ezentúl, úgy tűnik, főként Izrael elitjéhez szólnak (lásd a 48,22
jegyzetét).
B) A második fázis (49-55 fejezetek)
Az üzenet, amit a próféta a hűségesebbeknek szán, három határozott
szempontot tartalmaz:
1. Helyzetük látványos visszafordulást fog megérni:
- üldözték őket (51,7-8), mint a prófétát
(50,4-11), vigasztalásban fognak részesülni (51,1-8);
- el voltak nyomva, megmenekülnek.
2. Sion felvirágzását megünneplik Ozeás próféta és követői
szerint, mint az egymásra talált házasulandók, Isten a vőlegény és a
közösség, a menyasszony: az özvegy Jeruzsálem újra megtalálja férjét;
meddő volt, most újra szülni fog; hűtlen volt, de Ura újra felkarolja,
akinek szövetsége felbonthatatlan (49,14-26; 51,9 ... 52,12; 54).
3. A nemzetek megtérése az igaz Istenhez, mindenek Istenéhez,
egyre nagyobb hangsúlyt kap; ezek a nemzetek sorra megjelennek:
- csodálják az Isten által művelt üdvözítést
(49,7; 52,10; és már 40,5)
- leborulnak Isten előtt és ismerni kívánják
(49,23; 55,5; és már 45,14-15.23.25);
- Isten hiteles szolgája megvilágosítja és
átalakítja őket, aki a világmindenséggel szemben tanúja a valóságos
hitnek (49,2.6; 53,11).
A szolgák és Isten Szolgája
Az általunk összefoglalt üzenet során a Második Izajás huszonegy
alkalommal használta a "szolga" szót, egyetlen alkalommal többesszámban
(54,17), egy alkalommal pejorativ értelemben, rabszolgaként (49,7) és
tizenkilencszer dicséretes értelemben, mint Isten szolgája. Tizennégy
alkalommal ez a szolga megnevezésre kerül: ez "Izrael" vagy "Jákob",
vagyis Izrael népének együttese. Öt esetben névtelen marad és a
szövegkörnyezet alapján felmerül a kérdés, kit ért alatta 42,1; 44,26;
50,10; 52,13; és 53,11 helyeken. Szintén Izraelt? Vagy egy kisseb
csoport megszemélyesítve? Vagy egy személy? Vajon az alábbi öt bekezdés
egyetlen és azonos megszemélyesítésre vonatkoznak, vagy többre? Egy és
azonos személyre, vagy többre? Mindezeket a feltételezések
fennállhatnak és ténylegesen támogatták is azokat.
Ha első időben a szövegek közvetlen értelméhez tartjuk magunkat azok
környezetében a "szolga" kifejezés sorjában jelölheti Izraelt
egészében, Izrael elitjét, a Második Izajást magát, végül Cirusz perzsa
királyt.
1. A szolga, Izrael, egészében. A 41 és 48 fejezetekben Izrael
népét ténylegesen az Úr szolgájának nevezi. Az Ószövetség egészével
összehasonlítva ez újdonság, mivel csak néhány szöveget találunk,
ritkán és későbben, ahol ilyen elnevezés ráillene Izraelre (Jer 30,10;
Zsolt 136,22). Amikor evvel a címmel illeti, a próféta hangsúlyozza,
hogy a választott nép az egyiptomi szolgaságból való felszabadítás után
az isteni szolgálatba lépett át, nem csupán az Úrtól való függőség
tekintetében, hanem bensőséges viszony kialakulásában is, olyan
mértékben, hogy kinyilatkoztatásokban részesülnek Tőle terveiről és
erőt nyernek az együttműködésre ezek megvalósítására. A 41,8-16 és
44,1-5 fejezetekben láthatjuk Isten milyen szeretettel hajlik szolgája,
Izrael fölé.
2. A szolga, Izrael elitje képében. Isten népén belül szelekció
jön létre; a 49. fejezettől a prófétát hallgatóinak egy része
elutasítja (50,6.11), ahhoz a csoporthoz fordul tehát, akik hajlanak
Isten szavára (50,10). Ez a csoport, amelyet soha nem jelöl másként,
mint a párhuzamba helyezett Izrael-Jákob szavakkal, mégis továbbra is
Izrael, de lecsökkentett Izrael, egy elit, egy maradék (46,3). Ha
alkalmazzuk rá 49,5-6-ot, elsődleges feladata lenne felemelni
Izrael túlélőit, nagyobb méretű feladata pedig, hogy világosságot
vigyen a nemzeteknek. Egyes kommentátorok szerint az 52,13-53 költemény
szintén Izrael elitjére alkalmazható.
3. A Második Izajás, maga is szolga. Prófétánk is ehhez az
elithez tartozott. Elhurcolták, sőt üldözték, kénytelen volt ahhoz,
hogy megvigasztalja honfitársait először megerősítést keresni Istennél.
Mint figyelmes tanítvány lelkébe gyűjti Urának szavait, majd továbbadja
azokat. Ekkor szkepticizmussal és ellenségességgel találta magát
szemben, de még a szidalmak ellenére is erős maradt, mert biztos volt
abban, hogyha hu marad Istenhez elhallgattatja üldözőit és megerősíti a
vele egyetértőket (50,4-11).
4. A szolga, Cirusz. Akik a próféta üzeneteit magukévá teszik
elfogadják, a tények alapján, kijelentéseit Cirusz küldetéséről - ami
sokak számára megbotránkoztató. A perzsa király, bármilyen különös,
szintén Isten szolgája. Az Úr a Mester, aki Cirusz tervét sikerre
segíti, amikor kijelenti: Jeruzsálem legyen lakottá! És Cirusz, a
szolga, aki sikerre viszi az Úr tervét, amikor így szól: Jeruzsálem
épüljön ujjá! (44,26-287).
És ellentétben a hamis isteneknek szentelt haszonnélküli szobrokkal
(41,24.29), nem Cirusz-e Isten kiválasztottja, akit lehellete éleszt
(42,1)? Csendes módján, amit a történet elismer, Cirusz az, aki az
összes nemzetekkel elfogadtatja az Úr által elrendelt ítéletet; azáltal
hogy kiválasztotta őt nem nyomta el Babilon áldozatait, a szolgaság
alatt megtört nádszálat, a fogság által pislákoló mécsbelet. Nem
gyengül el, elvégzi egészében küldetését; a szolga Izrael szolgája,
Izrael visszatelepítésével Isten tervének kiteljesedését segíti elő,
ami abban áll, hogy megvilágosítsa az embereket világosságával és
egyesítse őket szövetségében (42,1-7).
Ez néhány azokból az értelmezésekből, amit javasolni lehet;
többé-kevésbé megfelelnek a szövegeknek; ezek azonban nem az egyedül
lehetségesek.
Például, a hellénizált zsidók, akik a hébert görögre fordították (a
Septuaginta verziója), nem haboztak nevet adni a 42,1 névtelen
szolgájának és így írtak: Íme szolgám, Jákob, akit támogatok, Izrael,
választottam... Ekkor Izrael az, aki felkínálja a népeknek a jogot,
amit az Isten magának tartott fenn és a "Törvényt", amit Isten
rábízott, hogy továbbítsa a világnak.
A Targum, arámi nyelvű kommentár, ami a héber szöveg szóbeli
magyarázatából eredt, különböző szövegmagyarázatokat kínál az Isten
"szolgájára" vonatkozó jövendölésekre. A dátumok bizonytalanok, és sok
későbbi szerkesztésű fejezetnél, a keresztény időszak eljövetele után,
megmutatkozott a tendencia a fájdalmas fejezetekből Izrael
megpróbáltatásait kiolvasni és a dicsőséges részletekből az eljövendő
messiás diadalmait. Anélkül, hogy mindenáron felfedezzük ezekben az
értelmezésekben a kereszténység előtti zsidó hagyomány bizonyítását,
egyszerűen megállapíthatjuk, hogy ez a targumi irodalom Iz 50,10-ben a
"szolga" személyében felismeri azt a prófétát, akit mi a Második
Izajásnak nevezünk és 52,13-ban, valamint 42,1 és 43,10-ben nem habozik
így írni: "Szolgám: a Messiás".
A Második Izajás jövendölései teljesek mély értelemmel és nyitottak a
jövő felé; a teljesített eredmények, amiket valamelyik, a névtelen
"szolga" cím alatt rejtőző egyén, vagy csoport vitt véghez, csupán
részlegesek és korlátozottak maradnak: egyik sem állíthatja, hogy
kimerítette azt a küldetést a világ viszonylatában, amit a Második
Izajás jelentett be.
Az Újszövetségben a Második Izajás több szövege közvetlenül vonatkozik
Jézus, az igaz szolga személyére és művére, (50,9; 53,9), akinek halála
elfogadott volt engesztelő áldozatként (53,10: egészen új és egyedüli
állítás az Ószövetségben) és akinek megígértetett a síron túl egy
intenzív és termékeny élet (53,9-12).
Isten arca
Prófétánk Isten arcáról megkapó vázlatot ad, aminek főbb vonásai az
alábbiak:
Isten, ismétli, egyedülálló és teljességgel összehasonlíthatatlan,
semmiféle istenség nem létezhet mellette. Semmiféle teremtmény sem
létezhetne előtte vagy utána, mivel örök (43,10; 44,6). Korábbi
mindennél, mindennek az eredeténél is ott van; o egyedül teremtett
mindent (44,24). A teremteni ige, az isteni cselekvésnek fenntartva a
Második Izajásnál mind gyakrabban fordul elő: az Ószövetségben
negyvennégy alkalommal találjuk meg, amiből tizenhat nála szerepel.
Egyébként a próféta újít, amikor teremtésnek minősíti az izraelita nép
megszabadítását (43,1; 7,15). Túltesz Jeremiás 31,22 versén, amikor
teremtésről beszél az új Kivonulás kapcsán (41,20; 48,7). Valóban Isten
teremtő hatalmát üdvösségtervének szolgálatába állítja: mivel kiemelte
az elemeket az őskáoszból és gyermekeit az egyiptomi iga alól
(51,9-10), kiemelheti elhurcolt híveit a babiloni fogságból és
szabadító cselekedet a teremtő erő új kirobbanásának tűnhet (41,17-20).
Annál is inkább, mivel ez az üdvösség nem csupán Izrael népének szól,
hanem a föld minden népének. Mielőtt megteremtette Izraelt a mindenek
Istene az egyetemes Isten megteremtette az emberiséget (45,12); mielőtt
szövetséget kötött Ábrahámmal, szövetséget kötött Noéval (54,9). Soha
nem feledkezik meg az emberek összességéről, akiket itt egy sor
szinonimával jelöl: az emberiség vagy Ádám fiai, teljesen test, a
sokaság, aki az idők éjszakájából származnak (44,7); a népek; a
nemzetek; a városok; a törzsek; a távoli szigetek; a végek vagy a föld
szélső határai. Mindezek a népek, kivétel nélkül, Isten hatalmában
maradnak; a Mindenható kezében vannak, könnyűek és törékenyek, gőgjük
ellenére (40,6-7.15.17; 51,6); Bírói szeme előtt vannak, aki
emlékezteti őket, hogy a rossz hozza létre a szerencsétlenséget (47);
hallgatniok kell Megmentőjük hívásaira, aki mindnyájukat az üdvösség
örömére hívja meg (45,22-24; 55,3-5).
A széleskörűen általános nézetek sem érvénytelenítik Izrael
kiváltságait; ellenkezőleg feltételezik azokat. Az, aki abszolút módon
Szent (40,25) Izrael Szentje is (tizenkétszer szerepel ez az
elnevezés). Ha a valóságos Istent valóban mindenki elismeri,
elsődlegesen elismert a tanúságtevő népen belül (43,10-12; 44,8),
amelyet kifejezetten kiválasztott, hívott és küldött a világhoz. Ez a
hívő közösség hivatkozik Ábrahámra (41,8; 51,2), Jákobra (43,27),
Júdára (48,1), Dávidra (55,3) és még ha nem is nevezi meg itt Mózest,
szüntelenül emlékeztet művére. A Kivonulás, az eljövendő üdvösség
záloga és az ígéret a nép számára, kicsiben felmutatja nem csupán az
utódlás fenntartását, hanem annak állandó kiszélesítését. Az Úr valóban
soha nem szűnt meg segíteni övéit, megtartani, felemelni,
eltűrni, tanítani, vezetni őket, részesíteni őket az üdvösség tervében,
amit - szemben a hamis istenekkel - egyedül ő képes bejelenteni és
véghezvinni.
Az állhatatosság, amit az Úr mutat tervének véghezvitele terén a
Második Izajásnál egészen egyéni megjelölést kap: ez az igazságossága.
Huszonnyolcszor említi azt meg és majdnem mindig jóval többet jelent
az, mint a jó értelmű jogi igazságosságot vagy az osztó igazságosság
által biztosított méltányos elosztást. Ez az igazságosság sokkal inkább
könyörületes hűségként mutatkozik meg, ami szerint Isten megtartja az
üdvösségre vonatkozó ígéreteit, olyan mértékben, hogy az igazságosság
és az üdvösség gyakorlatilag egyértelművé lesznek (45. 8,21; 46,13;
51,5.6.8).
Az a tény, hogy Isten megment - huszonkétszer ismétli ezt meg - hűséges
szeretetének tanúságtétele, valamint állandó gondoskodásáról, ami nem
csupán a pásztor, vagy a király sajátja (40,11; 41,21; 43,15; 44,6;
52,7), hanem és főként az apáé fiai irányában (43,6; 45,10-11),
az anyáé gyermekei felé (49,15-16), a férjé felesége felé (54).
Szeretete olyan mértékű, hogy felülmúlja az emberi bűnt, ami ugyan
ismétlődő és súlyos, és odáig megy el, hogy eltörölje azt (43,25;
44,22), végül egészen a teljes megbocsátásig (55,7).
Az Isten által adott üdvösség két arculatú: egyrészt Isten felszabadít,
megszabadít, mentesít és főként bocsánatot ad (lásd 41,14 és tizenhat
másik szakaszt); másrészt Isten átrendezi az eseményeket és megerősít,
vagy még inkább, vígasztal. Ez az ige a gyűjtemény első szava és
kilencszer ismétlődik, ez adja meg a mű hangvételét, amit ezért gyakran
a "Vigasztalás könyvének" neveznek. Az ilyen megerősítés többet nyújt,
mint a balsorstól és a rossztól való megszabadulást, többet mint egy
közösség újbóli összegyűjtését, a békés és jó élet újraindítását, hanem
magában hordja az abban részesülők számára visszfényét annak a
világosságnak, ami magából az Istenből árad. Ezt az isteni "ragyogást"
a dicsőség szóval fejezi ki (hétszer), ami a héber nyelvben elsősorban
"súlyt" jelent: Isten, akinek "súlya van" megadja Izraelnek, hogy
"súlya legyen", Isten jóvoltából, a világ sorsában (43,4), hogy végül
kinyilvánítsa dicsőségét minden ember előtt (40,5). Ugyanezt az isteni
ragyogást a fényesség szóval fejezi ki, amit ötször megismétel, amikor
a próféta így szól "és dicsősége felragyogott Izraelben" (44,23) és "A
szolgám vagy Izrael, benned fogok megdicsőülni" (49,3). Az Egész
könyvön végigvonul az ellentét a nyomorúságos erőfeszítéssel
bálványokat faragó szoborkészítők munkájával szemben, akik hiába
kísérlik meg, hogy emberi "dicsőséget" adjanak azoknak (44,13) és a
Teremtő csodálatos működését, aki győzedelmesen formál hívőket, akiknek
ténylegesen kinyilvánítja "isteni dicsőségét".
Ilyen az Isten arca, akit a Második Izajás megmutat nekünk. Evvel az
emberek irányában olyan nagylelkű Istennel szemben azok a kegyelmek
befogadására és gyakorlására vannak meghíva. Hogy a befogadást
felélessze a próféta meghívja testvéreit, hogy térjenek vissza az Úrhoz
(44,22; 55,7; stb.), keressék őt (55,6), hallgassák (48 fejezet, stb.),
örvendjenek megnyilatkozásában, ami táplálóbb mint a kenyér (55,2).
Hogy a kegyelmi cselekedetekre buzdítson a Második Izajás megsokasítja
buzgó meghívásait, felszólítva hallgatóit, hogy énekeljenek az
Istennek, dicsőítsék a rajongásig (41,16 és hat másik alkalommal),
ujjongva köszöntsék (42,11 és tizenegy más helyen), imádják (41,16;
49,13), ujjongjanak kitörően (54,1), tanúsítsanak örvendezést és
lelkesedést (51,3. 11). Ez az összhang nem csupán a száműzötteket
egyesítse, hanem Izrael minden fiát, nem csak az Izraelitákat, hanem
minden népet, nem csak a föld minden népét, hanem a földet magát és a
világmindenség minden elemét, az eget és az égitesteket, a tengert és
annak mélységeit, hogy felhangozzék a világmindenség öröm-himnusza, egy
lélekkel ünnepelve az Istent, aki a világ összetartozását és az
emberiség egyesülését akarja.
IV. A
Harmadik Izajás
Ha áttérünk Izajás 40-55-tol Izajás 56-66-ra felfedezhetünk gondolati
és szóhasználati hasonlóságokat, de hangvételbeli különbséget is,
valamint új kifejezéseket és nagyobb eltéréseket az utolsó fejezeteket
képező különböző részek között. Ezért van, hogy a kommentátorok három
különböző álláspontra helyezkedtek ezekkel kapcsolatban:
- egyesek egybehalmozott gyűjteménynek, igen különböző darabok
mesterséges egyesítésének tekintik azokat, mind szerzőikre, mind pedig
dátumukra vonatkozóan. Ez a magyarázat feltételezi, hogy van könyvünk
egyes versei között bizonyos különbözőség: valóban nehéz azokat mind
egy író művének tekinteni. Nem szabadna azonban túl gyorsan feladni a
relatív egység meglátását sem;
- mások úgy vélik, hogy az 55-66 fejezetek még a Második
Izajástól származnak, aki a számkivetésből hazatérve szembesül
Jeruzsálemben a Szent Föld helyreállításának problémáival. De, egyrészt
nem valószínű, hogy a próféta saját magát plagizálta volna, deformálva
saját felfedezéseit (lásd 40,3 és 57,14; 52,12 és 58,8; 49,23 és 60,16,
stb.). Másrészt a különbségek a két gyűjtemény között sokkal nagyobbak,
mint a hasonlóságok;
- más biblikusok végül azt gondolják, hogy Izajás könyvének
tizenegy utolsó fejezete nagyrészt, hacsak nem teljesen, egyetlen és
azonos próféta műve, akit a Második Izajás ihletett és aki
Jeruzsálemben gyakorolja hivatását a számkivetést végét követő két első
évtizedben.
Ennek a Harmadik Izajásnak lehet tulajdonítani a 60-62 fejezeteket,
amik igen egységesek. Nincs döntő ok arra, hogy ne neki tulajdonítsák
az 56,9-57,21, az 58, az 59 a 65 fejezeteket, sem a 66 fejezet nagy
részét, még akkor is, ha ezt a két utóbbi fejezetet, amik szoros
rokonságot mutatnak, időnként különálló együttesnek tekintik. A két
vers, ami szintén eltér a 63,1-6 és 63,7-64,11; ha ezek nem is
származnak prófétánktól, mégis gondosan beiktatta őket művébe és a
második kapcsolódik törekvéseihez. Végül, lehetséges, hogy 66,18-24 egy
a kiadók általi hozzátoldás volna és hogy 56,1-8 talán a Templom
újjáépítése után keletkezhetett (520-515), vagyis egy későbbi darab,
mint a többi, amit a könyvrész elejére helyeztek, mivel irodalmi
összefüggésben van a Második Izajással (56,5 emlékeztet 55,13; 56,1
ismétli 46,13 és 51,5.6.8).
A próféta és hivatása
A meg-nem-nevezett próféta az 537 és 520 évek között látszik feltűnni.
Egy első csoport számkivetett jött vissza Sesbaccár, Juda fejedelme
irányításával (Ezd 1,8-11; 5,14; 1Krón 3,18 a görög szerint).
Elhelyezték a Templom alapjait (Esd 5,16), de nagyon hamar, belső és
külső nehézségek következtében megszakadtak a munkák; meg kellett
elégedni az oltár helyreállításával, hogy az előírt áldozatokat
bemutathassák (Ezd 3). Apránként a száműzöttek további csoportjai
érkeztek, egyik közülük Jesuaval a főpappal és Zerubabel, Jojakin
unokája, aki követi Sesbaccar főbiztost, a perzsa hatalom küldöttét.
Ezeknek az embereknek uralma alatt egy összetett közösség keletkezett
Jeruzsálemben és a szent város körül, akik megkísérelek újra
megszerveződni; négy elemet lehet közöttük megkülönböztetni:
1. A száműzetésből visszajött zsidókat (Ezd 2; Neh 7); ezek
között sok a pap, nagyrészt Juda, Simeon és Benjamin törzséhez
tartoznak; bizonyos gondot okozhatott nekik visszatelepedni elhagyott
vagy kifosztott területekre.
2. Az országban visszamaradt zsidókat: közöttük bizonyára voltak
hűségesek, de bálványimádók is, akik igen nehezen értették meg a
visszatérők vallási buzgóságát. Többen közülük a száműzöttek kárára
rendezkedtek be és nem hajlandók visszaadni a birtok tulajdonokat,
amiket azok visszakövetelnek. Ez a kettős megoszlás (vallási és
szociális) számtalan részben fellelhető.
3. Az idegeneket: többen meg tudtak telepedni Judeában a
számkivetés alatt; mások kézművesként jöttek (60,10; 61,5); megint
mások elkísérik az izraelitákat Sionba való visszatérésükkor (lásd
60,9; 66,20). Milyen mértékben lesznek képesek ezek mind nagyobb számú
idegenek beépülni az Isten népébe?
4. A szétszóródásban maradt zsidókat: aki távol vannak (57,19),
de akik számára nyitva kell hagyni a visszatérés útját (57,14; 62,10),
ezeket az Úr még össze akarja gyűjteni a kiválasztottak közé, akiket
már egyesített (56,8). Ezekből a különböző elemekből akar a próféta
újra egységes és szent népet szervezni.
De négy nagyobb nehézségbe ütközik:
- a reménység krízisébe, amit az üdvösség késése kelt;
- egy tartós romlottságba: a bálványok kultuszába;
- a felfokozott megoszlásba, amit körülmények keltettek: a
testvérek közötti gyűlöletbe;
- a körülmények okozta fokozódó kockázatba: az idegenek
lenézésébe.
A remény krízise az illúziók elvesztéséből keletkezett, ami a
visszatelepülteket elfogja: Jeruzsálem falai lerombolva maradnak
egyelőre ... Nehemiás (445-433); a Templom megkezdve marad és csak 520
és 515 között kerül újraépítésre, nem olyan szép alakban, mint
korábban, az életkörülmények nehezek a külső akadályoztatások miatt (a
szamaritánusok részéről) és belső bajok miatt (az országban maradt
lakósok részéről). A reménytelenséghez közel a megpróbáltatott hívek az
Úrhoz egy sor végtelenszer ismételt tiltakozást intéznek az üdvösség
késedelmére és az Úr látszólagos tétlenségére vonatkozóan. Hogy
elhallgattassa ezeket a panaszokat a Harmadik Izajás egyrészt rámutat a
bűnre, mint az üdvösség eljövetelének akadályára, másrészt újra
hangsúlyozza Isten hűségét, az üdvösség csalhatatlan forrását.
A próféta ezenkívül meg akarja téríteni a bálványimádókat, akik támaszt
keresnek hamis isteneikben és romlott gyakorlatoknak adják át magukat,
mint emberáldozatok, kultikus prostitúció, tisztátalan állatok
kultikus felhasználása (65,4), Melech-Moloch tisztelete (57,9), vagy
más állítólagos istenségek tisztelete, mint Gád és Meni (65,11). Hogy
eltérítse őket eltévelyedésüktől a Harmadik Izajás két fenyegetést hoz
fel: a hamis istenek tehetetlenségét, akik képtelenek megmenteni őket
és az igaz Isten hatalmát, akinek ítélete elkerülhetetlen.
Azok, akik megszegik a szövetséget Istenükkel egyidejűleg megszegik azt
testvéreikkel is: mennyi megoszlás van máris ezen a judeai népen belül!
Láthatunk kormányzókat, akik tehetségtelenek és túlzott adóbehajtást
végeznek (56,8-57,1); embereket, akik kizsákmányolják felebarátaikat,
brutalitásokat, a kölcsönös segítség visszautasítását, az igazságosság
megtagadását, önkényes kizárásokat, stb. A próféta hevesen elítéli
ezeket a bűnöket és rámutat azok összeférhetetlenségére az olyan
kultusszal, ami hiteles akarna lenni (58 fejezet, stb.).
Ha mind gyakrabban bánnak így az izraelita testvérrel, hogyan fognak
viselkedni az idegen vendéggel? Az idegen népekből származókkal
kapcsolatban az Izajás könyvének 56-66 fejezetei különböző
álláspontokra helyezkednek:
- egyes részletek a gonoszságban megátalkodott népek
megsemmisítésére hívnak fel (lásd 63,3-6; 64,1 és 66,15-16.24; ehhez
kapcsolódik 59,18c és 60,12, amik valószínűleg glosszák);
- más oldalak a Jeruzsálem szolgálatában álló népeket mutatják be
(60,3-11.13-17; 61,5-9; 62,2-8; 66,12);
- minden esetre a legfontosabb problémák az idegenek Isten
népébenek körébe való esetleges befogadásával kapcsolatosak. Ezek a
nem-zsidók attól tartanak, hogy kirekesztik őket (56,3), de Izajás
56-66 jövendölései igen szép perspektívát nyitnak meg számukra: Izrael
fiai nemcsak fel kell karoljanak bármilyen bajba jutott vándort (58,7),
hanem be kell bocsátaniok a Templomba a megtért idegeneket (56,3-7) és
még avval is szembe kell nézniök, hogy elfogadják őket a papság körébe
(66,21).
Isten arculata
Amikor mindezeket az isteni igényeket megfogalmazva halljuk már
kirajzolódik előttünk a Harmadik Izajás által bemutatott Isten arculata.
Futólag említi meg, hogy az Úr senkihez sem hasonlítható (64,3)
és örökkévaló (57,15)(míg viszont Második Izajás hosszasan
hangsúlyozta ezt). Hogy ő a teremtőnk, azt prófétánk is megemlíti, de
ritkábban, mint elődje: tudja, hogy Isten alkotta az összes teremtményt
(66,2), de hozzáteszi, és ez lényeges, hogy az Úr új eget és új földet
fog teremteni (65,17; lásd 66,22); máshol pontosítja, hogy Isten
teremti meg a megtért szívek hálaadását (57,19) és az új Jeruzsálemet
(65,18).
Mindennek teremtője lévén az Úr mindenkinek Istene. Olvashattuk
feljebb, milyen általános befogadó magatartást ír elő övéinek az
idegenekkel szemben. Prófétájának sugallja az általánosság
hangsúlyozását, aláhúzva a személyes felelősséget: Izraelnek nem minden
fia kivétel nélkül számíthat biztonsággal a megmenekülésre, csupán a
kiválasztott néphez való tartozásuk miatt; közöttük vannak hívok, de
vannak istentelenek is. Az a tény, hogy valaki izraelita nem biztos
záloga az üdvösségnek, azonban az a tény, hogy valaki nem-zsidó szintén
nem zárja ki ugyanannak az üdvösségnek elérését. Ellenkezőleg, az Úr
magához hívja az összes népeket (56,7; 66,18).
A népek összegyűjtése Izrael segítségével kell történjen, akinek
kiváltságai fennállnak. Aki abszolút módon Szent (57,15) Izrael Szentje
marad (kétszer megnevezve 60,9.14.-ben). Ténylegesen, Izrtael-Jákob,
mint nép az 56-66 fejezetekben nem kerül megnevezésre, mikor pedig
17-szer szerepelt így a Második Izajásnál. Bár a kiválasztott kifejezés
mindig többes számban szerepel a hívok megjelölésére, szemben a
hitehagyottakkal. Egyes számban a Második Izajásnál a választott népet
jelöli; de más kifejezések emlékeztetnek az különleges isteni
szeretetre Jákob és Juda utóda iránt (65,9), a Mózes által vezetett nép
iránt (63,11-12), aki mindörökre Isten népe marad, örököse,
Jeruzsálemmel, fővárosával, ami hivatott az egész világ vallásos
fővárosa lenni.
Így felkészítve népét univerzális küldetésére, Isten tökéletesen
hűséges szeretetről tesz tanúságot (65,16), az egyetlen és valóságos
Apáéról (63,8.16); 64,7), teljes anyai gondoskodásról (66,13).
Szeretettől eltelve (63,9) egészen a megbocsátásig megy el, elfeledve
és meggyógyítva az elkövetett rosszat (57,16-18; 64,8). Hogy megmentse
népét újra megszerzi, megerősíti és megvigasztalja és újraszervezi
barátait megajándékozva dicsőségével és fényével. Mikor ezt cselekszi
igazságosságát nyilvánítja ki, vagyis tökéletes hűségét ígéreteihez,
amiket rendületlenül megtartott, az emberek bűne ellenére. Ezekhez a
fordulatokhoz, amikkel már a Második Izajásnál is találkoztunk, a
Harmadik kitartóan hozzáfűzi az Isten ítéletét, ami elkerülhetetlenül
bekövetkezik a gonoszok kárára (idegenek, vagy akár izraeliták) és a
jók javára (izraeliták vagy akár idegenek). Az Úr valóban nem csupán
Izrael javára száll perbe, hanem Izraellel is és a világ összes
népeivel is és általános ítélete döntő és végleges lesz (66,16.24).
Evvel a hűségesen szerető, megmentő hatalmú, tévedhetetlenül ítélő
Istennel szemben az emberek állást kell foglaljanak, vesztükre szolgál,
ha visszautasítják, boldogságukra, ha elfogadják. Elfogadásuk megtérést
tételez fel, vidám dicsőítést, de készséges engedelmességet is: míg a
Második Izajás csak egy alkalommal beszél az Úrtól való félelemről, a
Harmadik négy alkalommal említi. Másik eredeti vonása, amit csak Ezdrás
könyvében találunk meg, a próféta felszólítja hallgatóit, hogy
reszkessenek (a buzgalomtól) Isten szavára (66,2-5). Az Úrnak ez a
szolgálata megfelelő erkölcsi magatartást von maga után és megköveteli
a hűséges vallásgyakorlást: a Harmadik Izajásnál a Templomot
tizenkétszer említi meg, a szent hegyet ötször és a kifejezések a
szertartások gyakorlására igen gyakoriak (a szombat háromszor említi, a
papság, az oltár, az áldozatok, a böjtök). Ugyanis prófétánk szerint az
erkölcs és a vallás elválaszthatatlanok: ugyanolyan hiábavaló lenne
állítani a felebarát szeretetét anélkül hogy Istent szeretné, miként
amilyen hiábavaló lenne állítani Isten szeretetét és nem szeretni
felebarátját.
V. Izajás
könyve a bibliai hagyományban
Végül Izajás könyve, mindazokkal a részekkel, amik képezik, bekerült a
prófétai könyvek kánonába, mind egyedülálló mű. Ettől kezdve új
története támadt. A Qumránban talált, Izajás könyvéből származó több
töredék és egy teljes tekercs felfedezésétől kezdve (amit a fő qumrani
kéziratnak nevezünk), arra a következtetésre lehet jutni, hogy az
esszénus közösség tagjai számára, akik magukat a valóságos Izraelnek
tekintették, a hívő maradéknak, Izajás egy teljes program volt. A
qumrani fő kézirat szövegével a legrégibb bibliai kézirat került
birtokunkba, több mint ezer évvel korábbi, mint a maszoréta szöveg: az
előzohöz viszonyítva meglehetősen sok variáns mutat fel, amik közül
azokat, amelyek nem tisztán helyesírásiak és amik megvilágítást
adhatnak az értelmezés szempontjából, megjelöljük a jegyzetekben. Az
érdeklődés, amit Izajás könyve zsidó körökben keltett megmutatkozik még
a görög fordításban is, amit Septuagintának nevezünk: ez gyakran olyan
mértékben eltérő szöveget mutat a héber szövegtől, hogy inkább
adaptációnak kell tekintenünk, mint fordításnak. Hasznos azonban olyan
mértékben, amikor a héber szöveg megközelítéséhez hozzásegít, amiből
kiindult és érdekesség abból a szempontból is, hogy tanúságot ad
Izajásnak az alexandriai zsidó közösség általi újraolvasásáról.
Izajás könyve, a Zsoltárok könyvével együtt az, amiből az Újszövetség a
legtöbb idézetet kölcsönzött, amikből egyesek kifejezett idézetek,
mások igen világosan felismerhető reminiszcenciák. Tudjuk, hogy
Emmanuel születésének bejelentése 7,14-ben újra szerepel Mt
1,22-23-ban. Az evangélisták szerint a példabeszédekben való tanítás
érzéketlenné teszi a hallgatókat (Mt 13,14; Mk 4,12; lásd Iz 6,10). Az
olyan lényeges képek, mint a szőlőé, a szegletkőé gyakoriak az
Újszövetségben. Az ajkakkal való tisztelet szembeállítva a szív
engedelmességével (Mt 15,8 és Iz 29,13), az égitestek elsötétedése az
utolsó időket lefestő képekben (Mt 24,29 és Iz 13,10), a szálka és a
gerenda témája és főként a szolgáról szóló, hozzásegítették a
keresztény olvasókat megérteni Krisztust Izajás könyvén keresztül és
megérteni önmagukat mint Isten népét, aki előtt mindig ott vannak az
ígéretek a megújulásra és az ítélet fenyegetése. Lehetne szólni Izajás
helyéről az ikonográfiában és a hymnológiában: a katedrálisok
kapuzatai, a szent könyvek illusztrátorai, az Egyház himnuszai a maguk
módján megjelenítik Izajás könyvét, és igaz, hogy a történelem folyamán
a kinyilatkoztatást ritkán fejezték ki jobban és a hitet nem vallotta
meg jobban senki, mint Istennek ez a rendkívüli tanúja.
Vissza a ÓSz menühöz