TOB - JEREMIÁS KÖNYVE

Bevezetés

1.  A szó emberének magányossága

Jeremiás könyvének olvasója előtt a próféta mint nagy magányos jelenik meg. "Egyedül ültem": ezek az általa használt szavak, amikkel a társadalommal való kapcsolatát jellemzi (15,17). Nem értették meg,  üldözték, nem nagyon kedvelték még családja tagjai sem, akiknek pedig mellette kellett volna állniok és bátorítaniok kellett volna, (12,6; 20,10), nem tartott velük akkor sem, amikor ifjú házasokat ünnepeltek, sem amikor halottat sirattak (16,5-9). Soha nem ismerte meg a házasélet vigaszát és felelősségeit és soha nem lett apa (16,1-4). Bebörtönözték, vad kegyetlenséggel bántak vele, elhurcolták - akarata ellenére - Egyiptomba, napjait távoli földön fejezte be és senki sem emlékezett meg sírja helyéről.

Pedig elég jól vagyunk értesülve belső életéről. Tudjuk, hogy ez a magányosság nem természetes adottságából eredt. Egy külső erő kényszerítette rá, aki erőszakot követett el rajta, aki megtámadta, eltöltötte, meggyötörte, teljes hozzáidomulását követelt meg akaratához, akinek szüksége volt magányosságára, mint eszközre a cselekvésre Juda népén belül. Ez a könyörtelen erő Isten Szava volt. Semelyik próféta sem említi Isten Szavát és cselekedetének módját olyan fájdalmas pontossággal, mint Jeremiás. " Így szólt hozzám az Úr" - ez nála általános szólásmód, ez adja meg beszédének jellegét (lásd 1,2 c jegyzetét). "Ha szavaid elém kerültek, csak úgy nyeltem őket" (15,16); bár öröme telt bennük (15,16), eredményük gyakran pusztító: "Olyan vagyok, mint a részeg, mint a bortól mámoros ember" (23,9). Ez a Szó megpróbáltatást hoz "Nem olyan-e szavam, mint a tűz és mint a sziklát szétzúzó pöröly?" (23,29; lásd 20,9), nem csak a megvilágosodás villámszerű pillanataiban éri őt a Szó, hanem belevésődik egy magában véve banális tapasztalásba is (lásd 1,11-14). Hallja a mennyei Úr tanácsának termében is (23,18.22; lásd 5,1 és az e jegyzetet), ahová prófétai minőségében joga van belépni. Egyébként az Úr ajkára adja Szavát (1,9) hogy őrizze azt (1,12) és így szól: "tűzzé változtatom szádban a szavaimat, ezt a népet meg fává, hogy megeméssze őket a tűz." (5,14). Néha úgy tűnik a Szó elhagyja őt: ritkává válik és hosszú várakozás napjaival sújtja, mielőtt újra érintkezne vele (42,7). Ennek a férfinak életében a Szó vált kulcstényezővé, a terhes középpont, az ünneprontó is, de ugyanakkor a létezés oka, egyfajta szeszélyes zsarnok, aki láthatólag elidegeníti saját magától és környezetétől, hogy a valóság kellős közepébe helyezze.

Megérthetjük tehát, hogy Jeremiásnak állandó erőfeszítést jelentett ezt a Szót magára vállalni és hogy elfogadja saját magát vele szemben. Számtalan nyomát találhatjuk a számtalan párbeszédben, amelyek végighúzódnak a könyvön, amelyek során a próféta keserűen vitatkozik Istennel prófétai létének értelmén. A leghíresebbek kétségkívül azok, amiket a modern szentíráskutatók "Jeremiás vallomásainak" neveznek (11,18-23; 12,1-6; 15,10.15-20; 17,14-18; 18,18-23; 20,7-13.14-18). Ezekben a próféta keservesen panaszkodik magányosságáról, "elidegenedéséről", állapotának hiábavalóságáról, de egyszerűen kimondja saját magának, hogy ez az állapot elkerülhetetlen és hogy az prófétai küldetésének része. A "vallomások" azonban nem az egyetlen párbeszédek Jeremiás és Istene között. Találhatunk belőlük a könyv elején: a meghívás jelenetét, ahol a fiatal ember hiába próbálja kivonni magát a Szó hatalma alól (1,4-10) és a kezdeti látomásokat, amelyek megalapítják hivatását (1,11-14), valamint azt a részt, ahol a próféta rádöbben az isteni döntés megalapozottságára a judeai társadalom állapotára vonatkozóan (5,1-6) és azt, amikor hiábavalóan próbálja megszüntetni a szárazságot, ami az országot pusztítja (14,1-15,9). Ezekben a párbeszédekben az emberi szó viaskodik az Isten Szavával és mindig az utóbbi győozedelmeskedik. Bármi is a párbeszédek lefolyásának történelmi következménye, ezek minden esetre azt bizonyítják, hogy Isten Szava Jeremiásnak állandó gondot okozott - nem könnyű azonban a prófétai tapasztalások pszichológiájába behatolni.

2.  A prófétai hivatás autentikussága

Mindazon problémák közül, amik az ilyen egzisztenciát megráztak a prófétasággal kapcsolatos meggyőződés pluralizmusa volt egyike a legfájdalmasabbaknak. Valóban, Jeremiás nem az egyetlen volt, aki az Úr nevében szólt. Jeremiás könyve maga hírt ad más férfiak tevékenységéről, akik ugyanazon a címen, mint Jeremiás és mellette, maguknak követelik a prófétai helyzetet és annak kiváltságait: Urija, Semaja fia (26,20. 24) Hananja (28 fejezet), Acháb, Kolaja fia és Cidkija, Maazeja fia (29,21) és még mások, névtelen próféták, akiket több helyen említ (2,8.26.30; 5,13,31; 6,13-14; 26,7-16; 27,16-18), szavát intézi hozzájuk (23,9.40) vagy idézi őket (14,13), talán még elismeréssel is (lásd 4,10 v jegyzetet); ugyancsak voltak a Babilonba hurcoltak között is (29,1).   

A szövegekből megtudjuk, hogy Jeremiás kezdetben nem kívánta magát elkülöníteni próféta kollégáitól (lásd 14,13-16;28,6-9; valamint 29,1), semmi okát nem látja, hogy eleve "hamis prófétáknak" minősítse őket. Itt Jeremiás magányosságának különlegesen kényes aspektusával állunk szemben. A nehezen megítélhető erkölcsi kritériumokon kívül (23,14.17.22; 29,23), nem álltak rendelkezésére objektív kritériumok, amik lehetővé tették volna megkülönböztetni a valódit a hamistól, amik saját küldetését előbbre helyeztették volna vele sok másénál, akik sajátjukat ugyanannyi meggyoződéssel védelmezték, mint ő maga a sajátját (lásd azonban 28,8). Végül is, ő is tévedhetett, amint ellenfele Hananja (28,6-9), annál is inkább, mivel utóbbi véleménye egybevágott  a politikai és katonai felelősök nagy többségének véleményével (lásd lentebb § 4b).

Az autentitás kérdése és rendkívüli hivatásának értelme ettől kezdve Istennel folytatott párbeszédeinek középpontjában áll. Ha Isten az üzenetek ihletője, miért nem egyértelműek az üzenetek? Ha Isten küldte Jeremiást, miért ő egyedül hangoztat egy olyan igazságot, amit egyedül ő fogadott el annak (egy olyan férfinak sorsa, mint Semaja prófétáé, Urija fiáé, lásd 26,20-24, akit Jojakim meggyilkoltatott, nem volt olyan természetű tény, ami megvigasztalta volna Jeremiást)? Ha Isten küldte prófétáját, miért kell elszenvednie kegyetlenségeket olyan emberek részéről, akik boldogok lehetnek egyrészt, hogy benne felebarátjukat üdvözölhetik, másrészt pedig a kitüntetett választottját annak, akit Mesterükként tiszteltek? A kinyilatkoztatás identitása és megfelelősége válik kérdésessé.  

Jeremiás nem titkolja zavarát. Ami saját küldetését illeti, nincs tudatában annak, hogy hibákat követett volna el. Nemde hűségesen magáévá tette a Szót, nem "nyelte" azt (lásd 15,16)? Nem volt mindig teljesen őszinte (17,16 b)? Nem járt-e közbe felebarátaiért, még ellenfeleiért is, ahogyan ezt minden valóságos próféta teszi (18,20; lásd 14,13; 17,16)? Miért jut akkor neki a szomorú magányos osztályrésze, a beilleszkedni képtelen, állandóan lázadó sorsa?

Isten ellentmondást nem tűrő válasza nem nyújt semmiféle magyarázatot, semmilyen igazolást. Minden baját Isten előre látta, azok még súlyosbodni fognak (12,5); a megtagadott küldött dolga csak az, hogy összeszedje újból magát és kövesse útját (15,19-21), egyszerűen személyes erőfeszítést kell véghezvinnie, hogy beszédét még mélyrehatóbbá tegye (15,19). Ami a többi prófétát illeti, az Úr, aki nem bízta meg őket (14,14-16),  felfedi csalásaikat (23,16). Hogy eloszlassa azokat a kétségeket, amik a próféta lelkét pusztítják, nem marad más, mint az a képtelen bizonyosság, hogy valóban az élő Isten szól hozzá.

Jeremiás nem fog addig élni, hogy megtudja hogy az a katasztrófa, amit bejelentett bekövetkezett, a judeaiak elgondolkodnak sorsukról: néhány beavatott teológus összegyűjti nem csupán jövendöléseit, hanem hivatásával kapcsolatos hagyományokat is és végül az Úr hiteles prófétájának fogják tekinteni (lásd, tovább § 5).

3.  Néhány biográfiai adat

Evvel az alapvető konfliktussal szemben a próféta életének külső körülményei csak másodlagosan érdekesek. Ezeket egyébként igen kevéssé ismerjük és az egyes adatokból levonható következtetések többnyire feltételezések.

Az 1,1 bekezdés szerint a próféta Anatotból származott, kisebb mezővárosból nem messze Jeruzsálemtől, ahol családja ingatlan tulajdonnal rendelkezett (32. fejezet; lásd 37,12) és papi család tagja volt. Arra következtettek, hogy Jeremiás távoli leszármazottja lehetett Ebjatár papnak, akit annak idején Salamon Anatotba száműzött (1Kir 2,26-27). Az apai családjában nyert vallásos nevelés, valamint az ősök emléke és az elmúlt Északi Királyság határainak közelsége formázták volna küldetésének stílusát és tartalmát. De semmi sem bizonyos.

Jeremiás 1,2 szerint prófétai meghívása 626-ban következett be, amikor "még ifjú" volt (1,6).  Ez a két biográfiai adat sugallta azt a következtetést, hogy a 650-645 évek körül születhetett. Másrészt, igen jó okai vannak annak, hogy az 1,2 információjának pontosságát kétségbe vonjuk, nincs kizárva, hogy Jeremiás meghívását a 609-608 évek környékére tegyük. Azt kell mondani, hogy prófétai hivatásának első éveire vonatkozó feltevések ingatag alapokon nyugszanak: Jeremiás örömmel üdvözölte Jozija reformjait 622-ben; odáig ment, hogy aktívan együttmuködött beszédeivel ebben a vállalkozásban (11,1-14). Ez abban állt, hogy le kellett rombolni minden szentélyt, kivéve a jeruzsálemit, ami avval a kockázattal járt, hogy hátrányosan érintette az szentélyeket kiszolgáló papok megélhetését, ez magyarázatul szolgál a próféta családjának ellenségességére (lásd 11,18-22). Később, amikor észlelte Jozija reformjainak csekély eredményeit, amiknek ténylegesen nem volt jövője, a próféta félelmetes buzgalommal ostorozta a judeaiak hűtlenségét. Mindezek a feltevések kevéssé meggyőzőek, nem csupán azért, mert a kronológiai alapjuk ingatag (vagyis Jeremiás prófétai meghívása 626-ban), hanem azért is, mert a könyv semmiféle említést nem tesz Jozija híres reformjáról (őt más erényeiért dicséri, lásd 22,15-16). Továbbá a MTörv-i szóhasználat és gondolkodás hatása, amit felfedezhetünk a 11,1-14-ben és ami bizonyos mértékig jellemzi a könyv egészét, alkalmasak egy eltérő értelmezés feltételezésére (lásd lent § 5); Végül és főként, mivel az ellenállást Jeremiás üzenetével szemben - magának Jeremiásnak tanúságtétele szerint - nem a Jozija saját maga által hirdetett reformjának esetlegesen anyagi természetű hatása indokolta, hanem a Jeremiás közvetítése által rájuk törő zavarba ejtő, sőt lázító Isten Szava (lásd 11,21 és Jeremiás többi "vallomását").

Kénytelenek vagyunk beismerni, hogy sokkal kisebb mértékben vagyunk tájékozottak Jeremiás hivatásának kezdetéről, mint amennyire azt szeretnénk. Ezzel szemben későbbi életének néhány eseményét igen részletesen elmondja a könyv második része. 608-ban a Templom bejáratánál egy beszédet mond, ami igen kedvezőtlen helyzetbe hozza (26. fejezet; lásd 7,1-8.3.). 605-604-ben megvalósítja jövendöléseinek első kiadását, amelyeket eddig csak emlékezetében őrzött meg - és talán egyes hallgatói is (36. fejezet). 594-ben nézeteltérése van más prófétákkal (27-28 fejezet) és rövidesen ezután a Babilonba száműzötteknek levelet küld, ami meghatározó lesz a zsidó diaszpóra szellemi fejlődésében (29. fejezet). Végül viszályai Cidkija királlyal és hivatalnokaival Jeruzsálem ostroma folyamán 588-587-ben és tevékenysége a megmenekültek között a város eleste után képezik a 32-35 és 37-44 fejezetek tartalmát.
Hangsúlyoznunk kell, hogy ezek az információk, bármilyen részletesek is, nem képezik a próféta tényleges biográfiáját - még elrendezésük a szövegben is kétségessé teszi a kronológiai pontosságot -; csupán úgy jelentkeznek, mint egy sor példa a Szó tevékenységére a próféta életében egy nép körében, aki történetének legnehezebb szakaszát éli át.

4.  A Szó szolgálata az évek során

A magányosság, ami Jeremiás szolgálatát jellemzi kezdettől fogva nem csupán egy másoktól elkülönítő vallási tapasztalat eredménye: hanem a rábízott üzenet tartalmából következik. Ez az üzenet a judeaiakat állandóan a közösség megsemmisülésével, a nem-létezésének szakadékával állítja szembe, valamint a teremtéssel (lásd 4,23-26). Jeremiás magányossága politikai mértékű volt, mivel mindnyájuk léte vagy nemléte üzenetének elfogadásától, vagy visszautasításától függött. Ha magányossága elhúzódik és a judeaiak megmakacsolják magukat és nem hallgatnak rá, a próféta ténylegesen egyedül fogja túlélni az általános pusztulást; ha viszont egy bizonyos mértékű meghallgatásra talál, a szerencsétlenséget el lehet kerülni, vagy legalábbis enyhíteni lehet és egy bizonyos újfajta jólét felé lehet elindulni. Jeremiás kettős üzenete parancsolóan követeli a határozott döntéseket. Nála, mint a legtöbb prófétánál, a Szó természetszerűleg totális szó, ami felöleli az emberi élet minden szempontját, a személyeseket és közösségieket egyaránt.

Meg lehet különböztetni három szakaszt Jeremiás hivatásában.

a)  Az első szakasz a meghívástól (bizonytalan dátum) a 605 évek körüli időig terjed, a  Karkemisch-i döntő csata évéig. Jozija alatt, aki 609-ben halt meg, Juda először nyugodt időszakot élvez, amit bizonyos fellendülés jellemez. Asszíria megszunt zsarnokság alatt tartani a világot és Juda nagyfokú önállóságot élvez, amit Joziás felhasznál a terület kiterjesztésére és mindenféle reform bevetésére. Halála után az ország néhány évig az egyiptomiak hatáskörébe kerül, anélkül azonban, hogy ezt az igát különösen nehéznek érezték volna. Juda számára ezek viszonylag békés évek, kivéve a meggidoni csetepatét - ha egyáltalán az volt -, ami végül is csak Joziás számára volt végzetes (lásd 2Kir 23,29). Pontosan ezeknek az éveknek során volt kénytelen Jeremiás egy egészen különös üzenetet bejelenteni: rendkívül megelevenítő erejű költeményekben leírja egy ellenállhatatlan hadsereg érkezését, amely északról felkelve elözönli Judát és Jeruzsálemet (lásd főként 4-6 fejezeteket), egy könyörtelen hadsereg, amelyik semmi reményt nem hagy a legyőzöttek számára - hacsak azok nem térnek meg Istenhez mielőtt még késő lenne. Jeremiás tudja, hogy a valószínűtlen figyelmeztetés, aminek átadásával meg van bízva, honfitársai körében a meghallgatás semmiféle kilátásával nem találkozik. A nép és vezetői túlságosan biztosak magukban és meg vannak győződve, hogy intézményeik megingathatatlanok, örökre szólnak (lásd 18,18; 8,8). Végszükség esetén még mindig ott van a Templom menedéknek és annak évszázados sérthetetlensége (lásd 7,4.10). Egyéként, a nép legkülönbözőbb osztályainak lelkiismeretes vizsgálata után, Jeremiás meg kell állapítsa: a teljes nép, vezetők és vezetettek, kizsákmányolók és kizsákmányoltak, mind romlottak (lásd 5,1-6), visszavonhatatlanul elveszettek - egy szerecsen cserélhet-e bort? és a judeaiak, aki megszokták hogy a rosszat cselekedjék, képesek volnának jót cselekedni? (13,23) - Ezt a kemény üzenetet, minden árnyalat nélkül (minden vagy semmi) nem veszik komolyan; a próféta gondolkodásmódja túlságosan elvont, nem kapcsolódik a valósághoz, ami sohasem teljesen fekete vagy fehér, hanem mindig kicsit fekete, kicsit fehér. Túlságosan fent jár az Isten ismeretének ködös szféráiban, ami nyilvánvaló ellentétben áll a hagyomány tanításával - hiszen az Isten közeli, jól ismert Isten (lásd 23,23), aki nem hagyja el övéit. Jojakim király ékesszóló tette, aki rendületlenül darabonként pusztítja el a hihetetlen szövegeket tartalmazó tekercset, igen jól mutatja Jeremiás prédikációjának hiábavalóságát hivatalának egész első szakaszában (lásd 36).

b)  A második szakasz 6005-tol 587-ig tart, Nebukadnezár bevonulásától Jeruzsálem elpusztításáig, ez sok tekintetben a legjelentősebb időszak Jeremiás hivatásában. Jövendölése a katonai invázióról hirtelen teljesednek be. Babilon királya több alkalommal elárasztja Szíriát és Palesztinát győztes csapataival, elhatározta, hogy hatalma alá veti az összes kis államot, ami útjába kerül. Vége Juda önállóságának. Mégis, a judeai politikai felelősök nem képesek egyetérteni a követendő eljárásokban. Egy többség határozottan az önállóság visszanyerésére szavaz; a gondolatuk, szövetkezni Egyiptommal, aki mindig előnyösnek tartotta a babiloniakat megfelelő távolságban tartani, valamint szomszédos kis államokkal, amiket szintén fenyeget a babiloni eloretörés. Ezt a kemény politikát szemmel láthatóan kedvezően fogadja az állam feje, a Dávid házából való király. Egy kisebbség azonban hajlandó beletörődni a babiloni gyámságba, abban a reményben, hogy megmaradhat bizonyos autonómiájuk Nebukadnezár birodalmán belül. A babilon-párti főemberek neveinek jó része megmaradt számunkra, Jeremiás könyvének köszönhetően: Ahikám, Safan fia, Jeremiás nagyhatalmú megvédője (26,24), fia Gedalja, akit Jeruzsálem bukása után a tartomány kormányzójának neveznek ki és Baruch ben Nériya, aki segített Jeremiásnak jövendöléseinek kiadásában. Tévednénk, ha Baruchot egyszerű "írnoknak" tekintenénk, aki háttérbe vonuló személynek Jeremiás szolgálatában, egyfajta gyors- és gépírónak a próféta rendelkezésére, feladatának megkönnyítésére. A valóságban egy sofér volt, vagyis állam-titkár, funkcionárius, majdnem kancellár, ennek következtében művelt ember, mint egyéként fivére Szeraja, aki szállásmester volt a babiloni uralkodáskor (lásd 51,59). Baruch tekintélye egyéként olyan mértékű volt, hogy ot tekintették a babilon-párt egyik vezető emberének és Jeremiás jövendölései kiadásának tényleges megszervezőjének (43,3).

A politikai alternatíva rendkívül világosan fejezhető ki: vagy a szabadságra teszik fel a tétet - ami látszólagos szabadság csak, mert Egyiptom nem lesz hajlandó visszavonulni, amikor megsegítette Judát - és fennáll a kockázat, hogy balsiker esetén minden elvész, vagy pedig elfogadják, hogy beiktatásra kerüljenek a babiloni politikai rendszerbe.

Akarata ellenére Jeremiás belekeveredik ezekbe a vitákba. Álláspontja mentes minden kétértelmuségtől: el kell fogadni a babiloni fennhatóságot. Nem célszerűségi okok vezetik, mert Jeremiás nem politikus, hanem mert ez Isten akarata. Amit Isten kíván az nem egy önálló és erős judaeai állam, amit kettős hierarchia kormányoz, egy világi és egy egyházi, hanem olyan népet kíván, aki hűséges hozzá, aki felel atyai hívására (lásd 3,22-4,4) és akinek szívügye megvédeni a jogot és egyetértésben élni (lásd 22,13; 23,5-6; már 5,1-3). Szerinte a függetlenség pártját az Úrnak kedves összes érték semmibevevése jellemzi, a király pedig a főbűnös (22, 13-17). Ezért határozta el Isten az állam eltűnését. Teljesen új tervet hoz létre: a babiloni uralmon belül Isten meg szándékszik teremteni, mindazokkal akik alávetik magukat ítéletének, egy megváltozott közösséget. Ezek nem keresik majd a maguk dicsőségét, hanem mindannyiuk jólétét kívánják kifejleszteni, mivel a mások jóléte a sajátjuknak alapfeltétele (29,5-7). Ez a közösség végül, az ősök földjére való boldog visszatérés után, megéli majd az Úrral hajdan kötött szerződések csodálatosan bensőséges megújulását, olyan mértékben, hogy semmiféle közvetítő hierarchia nem lesz szükséges Isten és az emberek között (31,31-34). Ez az üzenet távolabbra lát, mint a 3,15 és 23,6 fejezetben olvashatók, ami szerint Isten népét olyan személyek segítségével irányítja, akik teljesen neki szenteltek. A Szövetség teljes megvalósulását a mennyei Jeruzsálemben látja meg.


c)  Jeremiás hivatásának harmadik szakasza 587 után kezdődik, vagyis Jeruzsálem pusztulása után. Ennek a szakasznak gyakran alábecsülik jelentőségét, mert elfelejtik, hogy a babiloniak által végbevitt elhurcolások ellenére (amik a népnek csak bizonyos rétegeit érintették), a lakosság nagy része az országban maradt. Ennek a megzavarodott tömegben körében három irányzat mutatkozott. Az egyik a régi babilon-párti vezetők által, főként Gedalja által pártolt elgondolás tervbe vette az ország újraépítését a babiloniak égisze alatt. Jeremiás ezeknek pártján volt. Egy másik csoport, akit Izmael vezetett, egy minden aggály nélküli férfi, aki az ammonita király támogatására számíthatott, folytatni akarta a harcot és terrorista cselekedetekre ragadtatta magát (lásd 41,1-10). Végül egy harmadik csoport, akik egy bizonyos Jochanan, Kárea fia vezetésével Egyiptomba akartak kivándorolni, Jeremiás egy jóslata ellenére, ami ellenezte ezt az eljárást, a csoport véghezvitte tervét és elhurcolta magával a prófétát, akinek nyoma veszett a távoli Egyiptomban.

5.  A könyv megjelenési formája

Jeremiás könyvének nagy szakaszainak felismerése elég egyszerű:

1,1-25,14:   Jeremiás Juda ellen irányuló jóslatai és szimbolikus cselekedetei;
26,1-45,5:   Izrael-Juda üdvösségére vonatkozó jóslatok, Jeremiás hivatására vonatkozó elbeszélések;
46,1-51,64   (bevezetéssel 25,15-38-ig):  jóslatok az idegen népek ellen;
52,1-34:     történelmi függelék a 2Kir 24,18-25,30 (beleépülve néhány új információ) Jeruzsálem eleste.

A görög verzióban az idegen nemzetek elleni jóslatok közvetlenül 25,13 után vannak beszúrva. Ez az elrendezés valószínűleg a tekercs egy régebbi állapotát mutatja be, mivel meg lehet állapítani, hogy több más prófétai könyvek (Iz; Hab; Szof) háromrészes séma szerint vannak felépítve, ahol a nemzetek elleni jóslatok az Izraelt érintő csapások jóslatai és az Izraelre vonatkozó üdvösségi jóslatok között helyezkednek el.

 A könyv mindegyik nagy felosztásán belül kisebb egységet lehet megkülönböztetni, összefüggő kompozíciókat, jóslatok együttesét, amik önálló füzetek, vagy kisebb könyvek formájában létezhettek mielőtt beiktatták azokat a nagy gyűjteménybe. Megemlíthetünk például olyan gyűjteményeket, mint 22,11-23,8, amik "Dávid házára" vonatkozó jóslatokat egyesítenek; 23,9-40: "A prófétákra vonatkozóan"; 30,1-31,40: a "könyv" (30,2), ami bejelenti a megújult Izrael helyreállítását. Ezen felül kompozíciók, mint 2. fejezet; 4-6 fejezet; 14, 1-15,4, stb., Jeremiás olyan írásaihoz számíthatók, amelyek megelőzték a végleges összeállítás kialakulását.

Ami a könyv első felének összeállítását illeti (1-25 fejezet), a Báruk által írt tekercs epizódja, amit Jojachin elégetett és kibővített formában újraírták ("Sőt még sok hasonló tartalmú szózatot is hozzáfűzött", 36,32), fontos szerepet tölt be a szentíráskutatók vizsgálatainál. Ez a tekercs fenyegető jóslatokat tartalmaz, amik 605 előtt hangzottak el és könnyen lehetséges, hogy tartalma bekerült a jelenleg Jeremiás könyvének 1-15 fejezetekbe csoportosított anyagokba. A szentíráskutatók sokat törték a fejüket ezeknek a szövegeknek azonosításán, de kutatásaik ellentmondásos eredményekre vezettek és még semmiféle megegyezésre sincsen kilátás. Pillanatnyilag jobb felhagyni ennek az "őseredeti tekercsnek" rekonstruálásával.

A problémát bonyolítja, hogy az 1-25 fejezetek a költői jóslatokon kívül, amiknek eredetisége kétségen kívüli, tartalmaznak nagyszámú hosszabb-rövidebb részt, néha teljes fejezeteket, amik olyan prózában vannak megfogalmazva, ami szóhasználat és teológiai gondolkodás tekintetében a MTörv-i szerzők munkáira emlékeztetnek, akik a Száműzetés alatt megfogalmazták azt a nagy történelmi festményt, ami jelenleg fel van osztva azokban a könyvekben, amiket "korábbi próféták"-nak nevezünk (lásd Bevezetés a próféták könyveihez). Bármint is van, ezeket a részeket nem lehet Jeremiás személyes műveinek tekinteni és legföljebb azt lehet megállapítani, hogy Jeremiás jóslatait tartalmazzák, amiket későbbi kiadók átdolgoztak.

A könyv második részében Jeremiás hivatására vonatkozó elbeszéléseket általában Báruknak tulajdonítják. Azért gondolják őt szerzőnek, mert az írásaiban foglalt információk pontosak, kétség kívül az események szemtanújának feljegyzései és azért is, mert egy Báruknak szóló személyes jóslattal fejeződnek be. Ez az elgondolás nem biztos, de nagyon lehetséges. A szerző valószínűleg elkísérte Jeremiást Egyiptomba (lásd a 43-44 fejezeteket) és 43,6-ból megtudjuk, hogy Bárukot, aki régebben vezetője volt a babilon-párti csoportnak, erőszakkal hurcolták el Bbilonba, Jeremiással egyidőben.

A Száműzetés kezdetén létezett tehát sok füzet, kis könyv és  szórványos gyűjtemény és ezen kívül néhány Jeremiásra vonatkozó szóbeli hagyomány. Egy névtelen kiadó fogja majd összesíteni ezeket az anyagokat egyetlen kötetbe. Nem ismerjük ennek a kiadónak személyét; minden esetben elárulja magát a számtalan hozzátoldásban, összefüggő kompozicióban (beszédek, egy vagy két elbeszélés) MTörv-i stílusú glosszákban, amikről előbb szóltunk és amelyek a könyvnek majdnem minden fejezetén végighúzódnak. Jeremiás könyvének végső kiadója minden bizonnyal a MTörv-i iskolához tartozott. Való igaz, hogy igen élénk irodalmi és teológiai tevékenység folyt Palesztinában a VI. század második felének táján, elmélkedő, kutató és kiadói munka, ami a dokumentumok összegyűjtéséből, értelmezéséből és teljes kötetekbe való egyesítéséből állt, valamint a mutatkozó tanulságok levonásából, Izrael hivatásának jobb megértésének céljából.

Vissza a ÓSz menühöz