TOB - JEREMIÁS LEVELE
Bevezetés
Jeremiás levele a hozzánk jutott verziók szerint vagy a Siralmak, vagy
Báruk könyve után került elhelyezésre. Bár semmiféle kapcsolatban nem
áll utóbbival, annak hatodik fejezetét képezi a Vulgátában. Origenesz
számára "Jeremiás a Siralmakkal és a Levéllel" egyike a héber kánon
huszonkét könyvének (lásd Özséb, Egyháztörténet, VI.25). Jeromos
viszont a levelet "pseudoepigráf"-nak tekinti és megelégszik avval,
hogy átvegye a Vetus Latina szövegét.
Az írás egy levél másolataként jelenik meg, aminek Jeremiás lenne a
szerzője és a címzettek éppen indulóban lennének a babiloni fogságba.
Az általános tartalom, ami a prédikáció, valamint a levélírás
jellegéből merít, a bálványimádás veszélyére figyelmeztet, ami
Jeremiásra vall, valamint a Második Izajásra (főként Jer 1-16; Iz
44,9-20; lásd még Iz 40,19-20; 41,6-7; 46,1-9) és előkészíti a
Bölcsesség könyve későbbi kifejlődését (Bölcs 13-15) és Pál (Róm
1,18-32).
A szöveget buzdítások szakítják meg, amik refrénként térnek vissza
(lásd 4,14.22.28.39.44.51.56.64.68). Mégis nehéz az egész szerkezetét
tisztán látni. A bevezetés után (1-6 vers) egy első szakasz elítéli a
bálványokat, amik csinálmányok, lélektelenek és romlandók (7,26 vers),
megvetendő kultusz tárgyát képezik (27-32 versek) és nincsen hatalmuk
(33-39 versek). Majd egy következő sorozat ugyanezeket az érveket hozza
fel, más sorrendben (40-44; a bálványok tisztelete; 45-51: azok
természete; 52-57: hatalmuk hiánya). Végül miután kiemeli
alsóbbrendűségüket a használati tárgyakkal, a természeti jelenségekkel
és a vadállatokkal szemben (58-68) a szöveg megállapítja a bálványok
feleslegességét, tehetetlenségét és romolandóságát, madárijesztőhöz,
tüskebokorhoz és holttesthez hasonlítja azokat (58-71 versek).
Az eltérés Jeremiás könyvének egyes információitól és a Levél egyes
adatai (pl. 2 vers), az olyan művek nyilvánvaló felhasználása, amik a
nagy próféta utániak, a tény, hogy a levél nem képezi a héber Biblia
részét, mind érvek a Jeremiásnak való tulajdonítás hitelessége ellen.
Főként az eredeti nyelv kritériumára alapozva és a bálványok
azonosítására, egyesek a levélben görög írást láttak, a hellenisztikus
zsidóság köréből, míg mások egy szemita eredeti fordítását ismertek fel
benne, amit a babiloni közösségeknek szántak és ami összefüggésben van
a szeleucida kor babiloni kultuszaival.
A görög szöveg egyes nehézségeit néhány, az elveszett szemita
szöveg fordítójának tulajdonítható félreértelmezéssel és téves
olvasással igyekeztek magyarázni, de ezek az érvek nem döntőek (lásd
11,30 és 71 versek jegyzeteit). A megállapítás, hogy a Levél 69 verse
Jeremiás 10,5 héber szövegével van összefüggésben és nem a megfelelő
görög verziókkal, szintén jel ennek a feltevésnek javára. Azt kellene
akkor megállapítani, hogy a feltételezett szemita eredeti szöveg görög
fordítása időszámításunk első százada előtti. Ténylegesen egy kis
görög töredéket felfedeztek a qumráni hetedik barlangban egy papiruszon
(lásd 43-44), ez a Levélnek legrégibb tanúja: ennek dátuma körülbelül
Kr.e. 100-bol való.
A bálványok régészeti leírása, a szertartásokra és a papságra történő
utalások (amik közül több Jeremiásból vagy Izajásból lett átvéve),
olyan valakire vall, aki kívülről látja a dolgokat és következetesen
ellenségesen. Néhány vonás azonban életszerűnek látszik: viszonylagos
pontosságuk különleges kulturális környezetre vall. Egyesek a babiloni
kultuszokra gondolnak, amik megújulási időszakban voltak a szeluicida
korban. Ha megfosztjuk vitatkozó előadásmódjuktól, fel lehet ismerni
leírásaikból az istenek öltözetére vonatkozóan (lásd 12) a célzást a
"száj kiöblítésének" szertartására, vagy az áldozati állatokkal történő
üzérkedésben, amire a papok vetemednek, (27) rosszindulatú utalást a
papságnak az áldozatok részeinek egymás közötti felosztására, miután a
nemes részeket feláldozták az istenségnek. Bél pedig, aki Babilonban a
legfőbb úr, és Marduk: a "szövetkező" papok maguk panaszkodnak rá, mert
nem űzik ki a gonosz szellemeket a betegekből (36). Marduk, a gyógyító
isten, egyben az igazságosság istene is (13), a harcé (14), a vagyoné
(34), az esőé (52) is. Végül a 30-31 versek a körmenetei kocsik és a
siránkozási szertartások említése célzást tesznek a Új Év
szertartásának első részére: Marduknak és az őt kísérő isteneknek
szobrait kocsikra helyezték s kivitték a templom körülzárt területéről,
majd körmenetben a városon kívülre vitték. Az isten eltűnése fájdalmas
jelenetekre adott alkalmat, ami megszűnt diadalmas visszatérésekor. Más
vonások, különösen a női papsággal kapcsolatosak (28-29), vagy a szent
prostitúcióval (10 és 42-43) valószínűleg Isztár kultuszára utalnak,
aki a harc és a szerelem Úrnője, amiből itt csak a másodikat emelik itt
ki. Az első feltétezésnél a Levél első, szemita eredetijét a babiloni
zsidó diaszpórának szánták, hogy felvértezzék őket a veszélyre, amit
minden fajta engedmény jelent az nemrég megújított babiloni vallással
szemben.
Nem lehet azonban biztosan támaszkodni Babilon, Nebukadnezár
megemlítésére, (1-3), vagy a Káldeusokra (40) a bálványimádók
azonosításánál. Ugyanúgy, mint a Levél Jeremiásnak való fiktív
tulajdonítása, lehetséges, hogy ezeknek az említéseknek célja a levél
fiktív történelmi és földrajzi keretbe való elhelyezése: a Babiloni
fogságba. Egy másik feltételezés érdemli meg a figyelembe vételt: a
Levél vitatkozó hangja a szír vagy föníciai szertartások ellen
irányulhat. Gondolni lehet Hadadra és Asztartéra. A körmeneti kocsikat
gyakran bizonyítják, főként a szír érmék. Lucien de Samosate (La déesse
syrienne, 6) későbbi tanúsága szerint, Adonisz, a meghaló és
újjászülető tiszteletére rendezett szertartásokat a Bybloszi Afrodite
templomban ünnepelték, ezek gyászszertartások megtartására adtak
alkalmat, a részvevők feje le volt borotválva, a prostitúció rítusa sem
volt ritka. Ezek a nézetek feltevések maradnak, de legalább az az
előnyük az előbbiekkel szemben, hogy jobban indokolja a Levélben
található jellegzetes érveket a bálványok ellen, ahogyan ez
megfogalmazásra kerül a hellenizálódott zsidóságon belül, különösen
Salamon Bölcsességeiben, vagy Alexandriai Philonnál (lásd
17.45-47.59-67 jegyzeteit). E második feltevésnél, ami nem ragaszkodik
feltétlenül a szemita eredeti létezéséhez, a Levél néhány Szíriában,
vagy Föníciában élő zsidó közösségnek lenne címezve a görög korszakban.
A Makkabeusok második könyve (2,1-2) említést tesz dokumentumokról,
amik szerint Jeremiás az elhurcoltaknak lelkére köti, hogy meg ne
tévelyedjenek arany és ezüst, díszekkel borított szobrok láttára. Ha ez
célzás Jeremiás Levelére, ez bizonyítaná, hogy az korábbi Kr.e. II.
század második felénél. Viszont egyesek az eltérésben a Levél 2 verse
és Jr 29.10 között egy aktualizálási jelent látnak: hét generáció,
negyven évvel számítva, kettőszáznyolcvan évet tesz ki; ha az 597-es
Száműzetéstől, vagy az 586-ostól számítjuk, akkor körülbelül a IV.
század végére jutunk. Bármilyen gyenge ez a két érv önmagában, mégis
ellehet helyezni a levél megfogalmazását a IV. század vége és a II.
század első fele közé.
Mint elődei, a Levél a gúny fegyverét alkalmazza: hogy vitatkozó
hangjának élt adjon, úgy tesz, mintha hinné, hogy az istenek képmásai
azonosak magával az istenséggel, úgy tesz, mint aki elfeledi, hogy
imádóik szemében is ezek a jelképek csupán élettelen tárgyak maradnak,
ha nincsenek felszentelve. A valóságban a bálványimádás ez éles
kritikája eszköze a teológiának, ami mögötte áll, itt ez csupán
burkoltan van meg, de könnyű annak nagy vonalait felépítenünk. Valóban,
minden tevékenység és tulajdonság, amit negatív formában alkalmaz a
bálványokra, ki nem fejezett módon Izrael Istenére vonatkozik (lásd
33-37 és 52-52 ). A készített bálványokkal ellentétben (7,45-46), amik
romlandók (19.23.54.71), a zsidók Istene nem teremtett és örök; az
emberi kéz által készített bálványokkal, vagyis teremtmények
teremtményeivel, szemben áll a teremtő Isten; a bálványok számosak,
Isten egyedülálló; ők lélektelenek, Ő Élő; azok be vannak zárva a
templomukba, mint egy börtönben, Ő határtalan és mindenhol jelenlévő;
ők minden hatalom nélküliek, az emberi dolgokkal szemben ugyanúgy, mint
ami őket közvetlenül érinti, Isten viszont gondviselő és önmagának
teljesen elegendő. Így az idegen istenségek szoborszerű ábrázolása
elleni vita egyidejűleg újabb bizonyítása Izrael Istenének
transzcendens létéről, teremtő és gondviselő tevékenységéről.
Vissza a ÓSz menühöz