TOB - JOEL KÖNYVE
Bevezetés
Rejtélyes könyv
A bibliai irodalom történetírója, aki a Kinyilatkoztatás emberi keretét
kívánja kideríteni és jobban meg kívánja ismerni a részletes
körülményeket, amelyek során kidolgozásra került, Joel esetében
feltevésekre kell szorítkozzon, amik azonban nem elégítik ki az összes
véleményt. Ezek a feltevések a könyv szerkezetére, annak
beépülésére a választott nép életébe, (másképpen szólva: irodalmi
jellegére), a szerző személyére és keletkezési idejére vonatkoznak.
a) A könyv szerkezete. Többféle terv került felvetésre a könyv
négy fejezetével kapcsolatban. Néhány szövegmagyarázó a könyvet két
részre osztja, a két első fejezetben összefüggő tervet vélnek
felfedezni, ami többé vagy kevésbé egységes irodalmi művet adna ki,
egyfajta liturgiát vagy éneket, csapások leírását, a nép különböző
rétegeihez intézett sürgető felhívást bűnbánati szertartásokra Isten
előtt, végül a kegyelem meghirdetését. A 3. és 4. fejezet későbbi
jóslatokat tartalmazna, egyik független a másiktól, olyan stílusban
szerkesztve, ami előrejelzi a későbbi "apokalipszisok" stílusát.
Ez a feltevés, bár tetszetős, nem elégíti ki az összes
szövegmagyarázót; megállapítják, hogy az első fejezetek belső
összefüggése messze nincsen megállapítva: található bennük három-négy
eltérő leírás az önostorozásra (1,4.5-12.15-20; 2,1-11); a böjtre való
felhívás két ízben olvasható, különböző helyeken (1,13-14 és 2,15-17),
elnyomja a felhívás a valódi bűnbánatra, ami egészen más, mint a
megalázkodás szertartása (2,12-14). Más szövegmagyarázók megállapítják
a különböző logikus vagy liturgikus elemek összekapcsolódásának
hiányát, ők az első két fejezetet a két utolsóhoz hasonlóan primitív
módon megkülönböztetett jóslatok gyűjteményének tekintik. Az olvasó
különben észlelheti a szövegek együttesének általános elrendezését, ami
a prófétai irodalomban szokásos sémát követi: kezdetként egy sor
jóslat, főként a csapásokról, de üdvösségről is Isten népe számára
(1,2-3,5), folytatásként jóslatok az idegen népek ellen (4,1-17), végül
jóslat Juda üdvösségéről (4,18-21).
b) Beépülés a választott nép életébe. Egyesek úgy gondolják, hogy
Joel könyvének első két fejezetében a próféta valóságos eseményt ír le:
sáskák invázióját, amik felhőként sötétítették el az eget, lezúdultak
az országra és elpusztították a növényzetet. Ennek a csapásnak hatására
a próféta felszólította a lakóságot egy napi gyászra, nemzeti méretű
böjt tartására és ezek a fejezetek egyfajta liturgiát tartalmaznak,
amit ezeknek a szertartásoknak során alkalmaztak, vagy nagymértékben
befolyásolta ezeket a liturgia. Ezt a feltevést sem fogadják el
egységesen a szakemberek. Anélkül, hogy ismételnénk a tényt, hogy az
állítólagos szertartás liturgikus lefolyása nem szerepel a szövegben,
meg kell állapítani, hogy a csapás nem áll kizárólag a sáskák
megjelenéséből: szó van szárazságról, heves tűzvészről, katonai
invázióról és főként az "Úr napjáról". Egyébként nem biztos, hogy a
próféta megtörtént tényt ír le, konkrét eseményt, amit személyesen
átélt volna szemtanúként. Inkább az a benyomás, hogy fel szándékszik
idézni a csapásokat, a katasztrófát, a megpróbáltatást és fokozatosan
alkotja meg az eseménysort szavának megelevenítő erejével, amint ez
megmutatkozik a 3. és 4. fejezetben. Pontosabban megfigyelve a két rész
közötti szembeszökő stílusbeli különbség mindjobban eltompul és
megrázó e próféta dinamizmusa, aki szavának hatalmával képes
szemünk előtt a világot lerombolni és újra felépíteni.
c) A próféta személye ismeretlen. Az 1.1-ben, mint "Patuel fia"
kerül bemutatásra, de ez az információ semmit sem segít rajtunk. Azok a
szövegmagyarázók, akik elfogadják, hogy a könyv első része leír, vagy
utánoz egy a Templomban használt liturgiát, azt gondolják, hogy Joel
egyike volt azoknak a prófétáknak, akik a szentélyhez tartoztak, vagyis
"hivatalos", vagy "kultikus" próféta volt, egyfajta ihletett karvezető,
aki a hivatalos szertartás keretén belül liturgikus szerepet töltött
be. Mások, akik előtérbe helyezik a szövegben szerintük felfedezett
összefüggéstelenségeket, felteszik, hogy a "Joel" név nem jelöl
kifejezetten egy személyt, hanem inkább egy próféta csoportot. Vannak
viszont, akik bár elfogadják tényként, hogy semmiféle adatunk nincs,
ami alátámasztaná a könyv két részét különböző írók művének tekinteni,
visszautasítanak minden olyan próbálkozást, ami a próféta személyét
meghatározhatná. Bármi is a helyzet, mindenképpen hangsúlyozottan el
kell ismerni a négy fejezet költői szépségét és a vallásos mélységét.
d) A könyv keletkezési ideje egyikre a legvitatottabb
kérdéseknek. Néhány megjegyzés: semmiféle említés nem történik
Jeruzsálem királyáról, egyes részek "apokaliptikusnak" mondott jellege
több szövegmagyarázót arra vezette, hogy a száműzetés utáni időpontot
javasoljanak a négy fejezet keletkezési időpontjául. De ezek a
megállapítások nem döntő erejűek, az erőteljes, gyakran éles stílus, az
eleven héber nyelvezet, ami még semmit nem veszített vitalitásából
inkább a száműzetés előtti időpont mellett szólnak. Ha a szerző
szóhasználatát és gondolatvilágát elemezzük, erős rokonságot
fedezhetünk fel a VII. és VI. század kezdetén élt teológusokkal: a
Deuteronomium névtelen szerzőivel, Jeremiással, Szofoniással. Az első
két fejezet nem tartalmaz semmiféle pontos és ellenőrizhető történelmi
jelzést. A 3. fejezetben egyes értelmezők a 4 verset teljes
napfogyatkozás leírásának tekintik , de a csillagászok szerint
Palesztínában ilyen esemény 1130-ban, majd 357-ben és 336-ban
Kr.e. zajlott le. Ezeknek a dátumoknak egyikét sem fogadja el az összes
szövegmagyarázó; az elsőt, mert a könyvet Jozsue és a Bírák idejére
helyezné, a többit, mert valószínűtlenek nyelvészeti rendszer okából.
Ezen felül a mondott vers nem szól egyszerű napfogyatkozásról, hanem
globális katasztrófáról, melynek a nap elsötétedése csak egy eleme
lenne (lásd még 4,15-16). Viszont a 4. fejezet pontos történelmi
adatokat tartalmaz, és bár értelmezésük vitatott, úgy tűnik, hogy Kr.e.
VII. vagy esetleg a VI. századba helyezi a könyvet.
Összefoglalva, a történészeknek be kell vallaniuk zavarukat olyan
szöveggel szemben, amit az irodalmi és történelmi módszerek nem tudtak
teljesen kielégítő módon megmagyarázni. Azt kell mondanunk, hogy ez a
szöveg olyan üzenetet fejez ki, amit meg kell kísérelni időn-feletti
dimenziójában megérteni, elvonatkoztatva magunkat attól a különleges
pillanattól, amely létrehozta azt (lásd 1,2-3).
Világos üzenet
Az irodalmi megközelítés nehézségein túl, a próféta üzenete világosan
kitőnik jóslataiból. Két nagy témában bontakozik ki, amelyek szorosan
kapcsolódnak egymáshoz: az ember teljes kifosztottságának témája, ami
üdvösségének feltétele és az "Úr napjának" témája. Ez a két téma
folyamatosan egybefonódik, szoros együttest képeznek, egyik csak a
másik kiegészítője.
Az "Úr napjának" említését mind a négy fejezetben megtalálhatjuk (lásd
1,15; 2,1-2; 3,4; 4,.14). Ez több egyszerű "napnál": egyidejűleg
időbeli és térbeli mérték, valamiképpen megszemélyesítve, rémítő
szörnyeteg, ami megmérhetetlen erő kondenzációja, semmihez nem
hasonlítható energiáé. Ezt az energiát csak a természeti katasztrófák,
a gyilkos háborúk fogalomköréből kölcsönzött nyelvvel lehet
tökéletlenül leírni. Ez az energia a földi fényhez hasonlítva csak
sötétség, aminek eláradása elpusztít minden életet és lesöpri a
csillagokat, aminek megjelenése ítélet követel mindenre, ami szembe
akar helyezkedni a mindenség Urával.
Az ember számára ez a Nap azonos a teljes kifosztottsággal, ezt a
kifosztottságot a próféta szüntelenül körülírja elképzelhetetlen kínok
képének kimeríthetetlen sokaságával . Ez az energia, amit például
sáskák rajával érzékeltet elkerülhetetlen, az ellenállás lehetetlen
(1,4). Mindaz ami élvezhető, vagy egyszerűen szükséges az élethez
elpusztul, semmivé válik, kiapad, felfalják, pusztaság marad utána,
széthulló, kiégett, elhervadt, kiszáradt vidék ...; az emberek meg
vannak zavarodva, kétségbe esnek, minden vidámság eltávolodik ...
(lásd 1,5-20). A második fejezetben a kifosztottságot egy titokzatos és
mindenhol jelenlévő hadsereg okozza, amit megsemmisítő tűz vesz körül,
elárasztja a városokat és házakat. Tovább, a harmadik fejezetben mind
belső, mint pedig külső felfordulás képében jelenik meg: az Úr Lelke
kiküszöböli és kiszorítja a normális érzéki képességeket, az emberek
őrültként viselkednek és a világmindenség egy sorozat rendkívüli
esemény színterévé válik, amely kaotikus helyzetet teremt. Végül, az
utolsó fejezetben az emberek kifosztottsága végső ítélet formájában
mutatkozik meg.
A próféta elképzelése szerint a teljes kifosztottság feltétele a
szintén teljes "visszatérésnek", megtérésnek, amely nem csupán a
szertartásokban mutatkozik meg - ami külső jele egy belső folyamat
megindulásának (1,13-14 és 2,15-17) -, hanem elsősorban az egész
ember új irányultságában (2,12-14). Egyébként (3,5) a megtérés
összefoglalása "szólítani az Úr nevét" és rámutat, hogy hathatósságának
feltétele az isteni kiválasztottság: csak azok élik túl a radikális
kifosztottságot, akiket az Úr szólít. Mindentől megfosztva az ember nem
tehet mást, mint átadni magát Istennek, csak irgalmára számíthat, nem
tehet mást, mint így szólni: "Ki tudja, hátha visszatér és újra
megbocsát (2,14).
Ennek a kifosztott és bűnbánó embernek az üdvösség három jóslata, amely
a könyvön végighúzódik (2,18-27; 3,5; 4,18-21) teljesen megújult létet
jelent be, melynek jellemzője az a csodálatos bőség, amit Isten teremtő
jelenléte szerez (2,21). Észlelni kell azonban, hogy ez a bőség nem cél
önmagában: a lényeg ténylegesen az a bizonyosság, amiben a nép részesül
amikor mostantól visszavonhatatlanul Istenhez kötődik, hogy
megismerheti az Urat (2,27; 4,17).
Amikor a Szentlélek pünkösdi kiáradását értelmezi Péter apostol és
Lukács evangélista (ApCsel 2,17-24; lásd Jo 3,1-5) olyan
kifejezésekkel, amiket elsősorban Joeltől kölcsönöztek,
mindketten tanúsítják, hogy a teljes kifosztottság és az
összezavarodás megelőzője és meghatározó pillanata az üdvösségre
vezető tapasztalásnak, ezek létrejöttek és létre kell hogy jöjjenek a
kereszténység életében. A Szentlélek az, aki a keresztény szívében
létrehozza ezt a kifosztottságot és aki felkelti benne az Isten
ismeretét.
Vissza a ÓSz menühöz