TOB - JÓZSUE KÖNYVE
Bevezetés
A Pentateuchus után következik Józsue könyve, ami egy időszak
elbeszélésével kezdődik, ami nem kevesebb, mint Izrael történetének
elbeszélése. A zsidó hagyomány szerint része a "korábbi próféták"
csoportjának, (Józsuetól a Királyokig).
Józsue könyvét könnyen lehet két részre felosztani, amit három befejező
rész követ (22, 23 és 24. fejezetek):
1. Az ország elfoglalása (1-12 fejezet) Egy bevezető fejezet után (1.
fejezet) Józsue kémeket küld Jerikóba; Rácháb látja őket vendégül. Az
izraeliták átkelnek a Jordánon Jerikó magasságában és Gilgalban ütöttek
tábort (3-4 fejezet), ahol elvégezték a körülmetélést és megünnepelték
az első Húsvétot Kánaán földjén (5 fejezet). Palesztina közepén a
hódítás Jerikó bevételével kezdődött (6 fejezet), majd Ai elestével (8
fejezet), ennek keretében derül fény Áchán vétkére (7 fejezet). Józsue
ezután szerződést köt a Gibeonitákkal (9 fejezet), ami egy koalícióra
vezet, amit Jeruzsálem királya vezet Izrael ellen és a Gibeon elleni
harcra (10 fejezet). Palesztína északi részén Izrael egy új koalícióval
szembesül, amit Hacor király vezet, akinek városát az izraeliták
felgyújtják (11 fejezet). A 12 fejezet felsorolása bemutatja
meghódított városokat.
2. A föld felosztása a tizenkét törzs között (13-19 fejezet),
amihez hozzá lehet adni a menedékvárosok felsorolását (20 fejezet) és a
Lévi fiainak városait (21 fejezet).
3. Befejező részek: a Jordánon túli törzseket, akik részt vettek
a hódításban (1,12-16) Józsue elbocsátja örökségükbe Jordánon
túlra (22,1-6). Ebbe az első befejező részbe iktatódik be egy oltár
emelése e törzsek által, ami alkalom volt ünnepélyes egyességre a
tizenkét törzs között (22,7-34).
A 23. fejezet Józsue, Mózes utóda, végrendeletét tartalmazza.
Látszólag az eloző elbeszélés alakpárjaként, a 24. fejezet bemutatja a
Józsue által Szichemben kötött szövetséget.
Ebből a rövid összefoglalásból kitűnik, hogy egy személy emelkedik ki
az elbeszélések összességéből, Józsue, Nun fia, aki Efraim törzséhez
tartozott (Szám 13,8.16). Az általa viselt név már magában is teljes
program, Józsue azt jelenti: "Az Úr megment". A bibliai hagyomány
megjegyzi, hogy Mózes megváltoztatta Hosea nevét Józsuéra (Szám 13.16),
ezzel jelezve új hivatását.
Más bibliai személyek szintén megkapták ezt a nevet, ami az Újszövetség
idejére "Jézussá" lett a görög nyelvű zsidók számára (lásd He 4,8). Ez
megkönnyíti az első keresztények számára a közelítést Jézus megmentői
tevékenysége és Józsue tevékenysége között, aki népét az ígéret
földjére vezette.
A Pentateuchusban Józsue Mózes árnyékában él: felmegy vele együtt az
Isten hegyére, a Kiv 24,13 szerint; őrzi a Találkozás sátrát (Kiv
33,11); néha jelentős katonai szerepet tölt be (Kiv 17,8-16). Amikor
Mózes megtudja, hogy nem lépi át a Jordánt hogy elvezesse a népet az
Ígéret Földjére, ezt a küldetést Józsuera bízza (Szám 27,18-23; Mtörv
31,7.8.).
Józsue könyvét nem lehet úgy tekinteni, mint egy jegyzőkönyvet, amelyik
pontról pontra követi Izrael kánaáni hódításainak és elhelyezkedésének
állomásait. Igaz, a modern kritika egyre jobban elismeri azoknak a
hagyományoknak értékét, amire alapul. De az események között, amelyeket
elbeszél (a XIII század vége) és a könyv végleges szerkesztésének
dátuma között több évszázad telik el. Másrészről a könyv által elénk
tárt kép, miszerint Kánaánt teljesen hatalmába vette a törzsek
szövetsége, a történelmi kritika számára nem fogadható el. Kánaánt
ténylegesen csak Dávid idejében hódították meg (X. század). Ez előtt,
és ezt a könyv is több alkalommal jelzi, a kánaániak messze nem
kerültek mind kiirtásra, hanem a pusztákban tartózkodtak és gyakran
együttlakásra került sor közöttük és az Izraeliták között (lásd 15,63;
16,10; 17. 12. 18). Józsue halálakor megtudjuk, hogy egy széles terület
még meghódításra vár, bár már szétosztásra került a törzsek között
(13-23 fejezet).
Milyen perspektívából kell ezt a könyvet olvasni? Hogy alakult
apránként ki? A figyelmes olvasás megmutatja, hogy Józs 2-10-ben olyan
hagyományokkal találkozunk, amelyek Benjamin és Efraim törzsének
sajátjai, vagyis az egyedüli központi törzsekéi, amelyek a Gilgal-i és
Ebal hegyén épült szentélyhez kötődtek. Ezt az első együttest a tizedik
század végére felnagyították. Ennek megfelelően Józsue az egész népet
vezette, ami helytelen létszám megállapítás a könyvben, de ami a
valóságban néhány törzs harcosait jelenti, akik az Egyiptomból való
kivonuláson részt vettek. A katonai szempontokon túl, ami lényeges
ugyan, érzékelni kell a kultikus dimenziókat és a liturgikus
bemutatásokat az anyagokban. Így a Jordánon való átkelés (3-4 fejezet),
a frigyszekrény jelenlétével, ami párhuzamot képez a 'mer des Joncs'-on
való átkeléssel, ünnepélyes bevonulási menetet képez az Ígéret
Földjére. Józs 5-ben a körülmetélés említése, amit az első Húsvét
megünneplése követ a föld terményeivel, kifejezetten liturgikus képsort
tár elénk.
Ezen a szinten új olvasat jött létre, amelynek szerzője ahhoz az
iskolához tartozott, amelyik a MTörv-t hozta létre és arra támaszkodik,
hogy elmélkedjék Izrael elmúlt történetén a jelenlegi tapasztalatok
fényében (VII-VI századok). Ezt a meditációt főként az 1. és 23.
fejezet nagy beszédeiben találjuk fel, eltekintve a számtalan
átdolgozást az előzetes művön. A hódítást ekkor az "egész Izrael"
tetteként mutatja be (lásd 10,28-39). A Jordánon-túli törzsek ismételt
említése aláhúzza azt a szándékot, hogy a nép egységességét fenntartsa,
olyan időszakban, amikor ez kérdéses volt (lásd 1,12-16; 12,1-6)
13,8-32; 22,1-6).
Párhuzamosan evvel, kifejezésre jut, gondosan aláhúzva, Izrael hűsége
Istenéhez, amit a nemzetek jelenléte bármikor megronthat, mivel ugyanis
a Szövetség feltétele megosztás nélküli hűség. Csak ebben a
perspektívában tudjuk megérteni kitartó törekvésüket a Kánaánt
lakó népek kipusztítására, azok átok alá való helyezését (6,17. 21;
11,12.14). Ez az eljárás, ami olvasáskor megbotránkoztathat minket,
inkább elméleti, mintsem valóságos. Ezt utólagosan képzelték el, amikor
tapasztalatokat szereztek a bálványimádás veszélyéről, amit Izrael nem
kerülhetett el.
Ennél pozitívabban irányul a szerzők érdeklődése arra az országra, amit
Isten a nép őseinek megígért. Ezért azután a könyv második része (13-19
fejezet), ami sokkal kevésbé foglalkozik a MTörv-i ismertetésének
munkájával, egy sor határvonal meghatározást és városok listáját
tartalmazza Izrael mind a tizenkét törzse számára. Itt igen értékes
adatok birtokába jutunk az ország hagyományos elosztásáról az izraelita
vonal tagjai között. Némelyik visszanyúlik a Dávid királyságát megelőző
időszakig, de nem lehet kizárni későbbi kiegészítéseket sem, a
változásokra és a királyság időszakában Judában és Izraelben uralkodó
helyzetre való tekintettel.
A MTörv-i szerkesztésen túlmenően meg lehet állapítani a papi körök
befolyását is Józsue könyvének kidolgozási módjában. Egyes fejezetekben
Eleazár pap és annak fia Pinchász pap szerepe szinte háttérbe szorítja
Józsuét (14,1; 19,51; 21,1; 22,13.30.32) és ezek az elbeszélések
többnyire a Silo-i szentélyhez kötöttek.
Ha figyelembe vesszük a szerkesztés hosszú idejét, jobban
megítélhetjük, mit lehet történelmi szempontból várni Józsue könyvétől.
Nem kétséges, hogy a hódítás elbeszélése, kizárólag Józsue előadása
alapján, egy rendszerezésből adódik, ami ne akadályozzon meg bennünket
abban, hogy az események összetettségét figyelembe vegyük. Például,
semmit nem tudunk meg Bétel meghódításáról, amiről pedig beszámol a Bír
1,22-26. Sichem elfoglalása semmiféle elbeszélésben nem szerepel, ami
valószínűvé teszi, hogy békés bevétel történt, a város lakóival
egyetértésben. Bár Hebron és Debir elfoglalását Józsuenak tulajdonítja
(Józs 10,36-39), máshol arról értesülünk, hogy Káleb Hebron tényleges
meghódítója és Otniel Debiré (15,13-14; 15,17 és Bír 1,11-13).
E korszak történelmének felderítésére gyakran hivatkoztak az
archeológiai feltárások tanúságtételére. Valóban, az ősi városok
helyszínén végzett ásatások gyakran erőszakos rombolásokról számolnak
be, amelyek az 1200 év vége felé végzodő újabb bronzkor és a vaskorszak
között zajlottak le. Mivel az Izraeliták Kánaánba való érkezését
1230 körülre teszik, felmerült a feltevés, hogy ezeket a rombolásokat
nekik tulajdonítsák. De nem lehet egykönnyen figyelmen kívül hagyni a
kánaáni város-államok közötti vetélkedéseket, másrészt az ebben a
korszakban fellépő más eredetű megszállókat sem. Ilyen körülmények
között az archeológiai érvek nehezen értékelhetőek. Minden esetre,
Hacor város elpusztulásáról a régészek megállapítják, hogy a XIII.
század végén történt, valóban az izraeliták égethették fel, amint ezt
Józs 11,10-11 tanúsítja. Jerikó esetében a régészeti eredmények
kiábrándítóak erre a korszakra vonatkozóan és Józs 6 elbeszélése inkább
harci liturgiának fogható fel, mint egy helyi beszámolónak a város
bevételéről. Be kell ismerni, hogy a bibliai szövegek nem adnak mindig
választ az általunk feltett kérdésekre.
A könyv főszereplője Józsuénál sokkal inkább az Ígéret Földje. Ami a
Pentateuchsban ígéret tárgya volt, itt megvalósul. Ezért egyesek odáig
mentek, hogy Hexateuchusról beszéljenek. A Föld Isten hűségének helye
népe irányában és a nép részéről Istene irányában. Isten és Izrael
közötti zálog az, de nem élettelen jelkép, hanem élő és sürgető
meghívás az ember felé, hogy szembesüljön a teremtettel, hogy azt
megszentelje. Kánaán elfoglalása és annak területi elosztása Izrael
fiai között beteljesíti a patriarchális ígéretet, amit Isten ismételten
tett Mózesnek. Nem kell tehát visszatorpanni a topográfiai felsorolások
szárazsága előtt, hanem részt kell vennünk a szerkesztő örömében, aki
részletezi az Isten által a törzseknek adományozott örökséget.
Józsue könyve tanúsítja, hogy a Föld egyidejűleg ajándék és mindig
meghódításra vár. Soha nem múló feszültség van a jelen és a jövő
között, ami Isten népének létét alkotja.
Vissza a ÓSz menühöz