TOB -

TOB - JÓZSUE KÖNYVE

Bevezetés

A Pentateuchus után következik Józsue könyve, ami egy időszak elbeszélésével kezdődik, ami nem kevesebb, mint Izrael történetének elbeszélése. A zsidó hagyomány szerint része a "korábbi próféták" csoportjának, (Józsuetól a Királyokig).

Józsue könyvét könnyen lehet két részre felosztani, amit három befejező rész követ (22, 23 és 24. fejezetek):

1. Az ország elfoglalása (1-12 fejezet) Egy bevezető fejezet után (1. fejezet) Józsue kémeket küld Jerikóba; Rácháb látja őket vendégül. Az izraeliták átkelnek a Jordánon Jerikó magasságában és Gilgalban ütöttek tábort (3-4 fejezet), ahol elvégezték a körülmetélést és megünnepelték az első Húsvétot Kánaán földjén (5 fejezet). Palesztina közepén a hódítás Jerikó bevételével kezdődött (6 fejezet), majd Ai elestével (8 fejezet), ennek keretében derül fény Áchán vétkére (7 fejezet). Józsue ezután szerződést köt a Gibeonitákkal (9 fejezet), ami egy koalícióra vezet, amit Jeruzsálem királya vezet Izrael ellen és a Gibeon elleni harcra (10 fejezet). Palesztína északi részén Izrael egy új koalícióval szembesül, amit Hacor király vezet, akinek városát az izraeliták felgyújtják (11 fejezet). A 12 fejezet felsorolása bemutatja meghódított városokat.

2. A föld felosztása a tizenkét törzs között (13-19 fejezet), amihez hozzá lehet adni a menedékvárosok felsorolását (20 fejezet) és a Lévi fiainak városait (21 fejezet).

3. Befejező részek: a Jordánon túli törzseket, akik részt vettek a hódításban (1,12-16) Józsue elbocsátja örökségükbe Jordánon túlra (22,1-6). Ebbe az első befejező részbe iktatódik be egy oltár emelése e törzsek által, ami alkalom volt ünnepélyes egyességre a tizenkét törzs között (22,7-34).

A 23. fejezet Józsue, Mózes utóda, végrendeletét tartalmazza.

Látszólag az eloző elbeszélés alakpárjaként, a 24. fejezet bemutatja a Józsue által Szichemben kötött szövetséget.

Ebből a rövid összefoglalásból kitűnik, hogy egy személy emelkedik ki az elbeszélések összességéből, Józsue, Nun fia, aki Efraim törzséhez tartozott (Szám 13,8.16). Az általa viselt név már magában is teljes program, Józsue azt jelenti: "Az Úr megment". A bibliai hagyomány megjegyzi, hogy Mózes megváltoztatta Hosea nevét Józsuéra (Szám 13.16), ezzel jelezve új hivatását.

Más bibliai személyek szintén megkapták ezt a nevet, ami az Újszövetség idejére "Jézussá" lett a görög nyelvű zsidók számára (lásd He 4,8). Ez megkönnyíti az első keresztények számára a közelítést Jézus megmentői tevékenysége és Józsue tevékenysége között, aki népét az ígéret földjére vezette.

A Pentateuchusban Józsue Mózes árnyékában él: felmegy vele együtt az Isten hegyére, a Kiv 24,13 szerint; őrzi a Találkozás sátrát (Kiv 33,11); néha jelentős katonai szerepet tölt be (Kiv 17,8-16). Amikor Mózes megtudja, hogy nem lépi át a Jordánt hogy elvezesse a népet az Ígéret Földjére, ezt a küldetést Józsuera bízza (Szám 27,18-23; Mtörv 31,7.8.).

Józsue könyvét nem lehet úgy tekinteni, mint egy jegyzőkönyvet, amelyik pontról pontra követi Izrael kánaáni hódításainak és elhelyezkedésének állomásait. Igaz, a modern kritika egyre jobban elismeri azoknak a hagyományoknak értékét, amire alapul. De az események között, amelyeket elbeszél (a XIII század vége) és a könyv végleges szerkesztésének dátuma között több évszázad telik el. Másrészről a könyv által elénk tárt kép, miszerint Kánaánt teljesen hatalmába vette a törzsek szövetsége, a történelmi kritika számára nem fogadható el. Kánaánt ténylegesen csak Dávid idejében hódították meg (X. század). Ez előtt, és ezt a könyv is több alkalommal jelzi, a kánaániak messze nem kerültek mind kiirtásra, hanem a pusztákban tartózkodtak és gyakran együttlakásra került sor közöttük és az Izraeliták között (lásd 15,63; 16,10; 17. 12. 18). Józsue halálakor megtudjuk, hogy egy széles terület még meghódításra vár, bár már szétosztásra került a törzsek között (13-23 fejezet).

Milyen perspektívából kell ezt a könyvet olvasni? Hogy alakult apránként ki? A figyelmes olvasás megmutatja, hogy Józs 2-10-ben olyan hagyományokkal találkozunk, amelyek Benjamin és Efraim törzsének sajátjai, vagyis az egyedüli központi törzsekéi, amelyek a Gilgal-i és Ebal hegyén épült szentélyhez kötődtek. Ezt az első együttest a tizedik század végére felnagyították. Ennek megfelelően Józsue az egész népet vezette, ami helytelen létszám megállapítás a könyvben, de ami a valóságban néhány törzs harcosait jelenti, akik az Egyiptomból való kivonuláson részt vettek. A katonai szempontokon túl, ami lényeges ugyan, érzékelni kell a kultikus dimenziókat és a liturgikus bemutatásokat az anyagokban. Így a Jordánon való átkelés (3-4 fejezet), a frigyszekrény jelenlétével, ami párhuzamot képez a 'mer des Joncs'-on való átkeléssel, ünnepélyes bevonulási menetet képez az Ígéret Földjére. Józs 5-ben a körülmetélés említése, amit az első Húsvét megünneplése követ a föld terményeivel, kifejezetten liturgikus képsort tár elénk.

Ezen a szinten új olvasat jött létre, amelynek szerzője ahhoz az iskolához tartozott, amelyik a MTörv-t hozta létre és arra támaszkodik, hogy elmélkedjék Izrael elmúlt történetén a jelenlegi tapasztalatok fényében (VII-VI századok). Ezt a meditációt főként az 1. és 23. fejezet nagy beszédeiben találjuk fel, eltekintve a számtalan átdolgozást az előzetes művön. A hódítást ekkor az "egész Izrael" tetteként mutatja be (lásd 10,28-39). A Jordánon-túli törzsek ismételt említése aláhúzza azt a szándékot, hogy a nép egységességét fenntartsa, olyan időszakban, amikor ez kérdéses volt (lásd 1,12-16; 12,1-6) 13,8-32; 22,1-6).

Párhuzamosan evvel, kifejezésre jut, gondosan aláhúzva, Izrael hűsége Istenéhez, amit a nemzetek jelenléte bármikor megronthat, mivel ugyanis a Szövetség feltétele megosztás nélküli hűség. Csak ebben a perspektívában tudjuk megérteni kitartó törekvésüket a Kánaánt lakó népek kipusztítására, azok átok alá való helyezését (6,17. 21; 11,12.14). Ez az eljárás, ami olvasáskor megbotránkoztathat minket, inkább elméleti, mintsem valóságos. Ezt utólagosan képzelték el, amikor tapasztalatokat szereztek a bálványimádás veszélyéről, amit Izrael nem kerülhetett el.

Ennél pozitívabban irányul a szerzők érdeklődése arra az országra, amit Isten a nép őseinek megígért. Ezért azután a könyv második része (13-19 fejezet), ami sokkal kevésbé foglalkozik a MTörv-i ismertetésének munkájával, egy sor határvonal meghatározást és városok listáját tartalmazza Izrael mind a tizenkét törzse számára. Itt igen értékes adatok birtokába jutunk az ország hagyományos elosztásáról az izraelita vonal tagjai között. Némelyik visszanyúlik a Dávid királyságát megelőző időszakig, de nem lehet kizárni későbbi kiegészítéseket sem, a változásokra és a királyság időszakában Judában és Izraelben uralkodó helyzetre való tekintettel.

A MTörv-i szerkesztésen túlmenően meg lehet állapítani a papi körök befolyását is Józsue könyvének kidolgozási módjában. Egyes fejezetekben Eleazár pap és annak fia Pinchász pap szerepe szinte háttérbe szorítja Józsuét (14,1; 19,51; 21,1; 22,13.30.32) és ezek az elbeszélések többnyire a Silo-i szentélyhez kötöttek.

Ha figyelembe vesszük a szerkesztés hosszú idejét, jobban megítélhetjük, mit lehet történelmi szempontból várni Józsue könyvétől. Nem kétséges, hogy a hódítás elbeszélése, kizárólag Józsue előadása alapján, egy rendszerezésből adódik, ami ne akadályozzon meg bennünket abban, hogy az események összetettségét figyelembe vegyük. Például, semmit nem tudunk meg Bétel meghódításáról, amiről pedig beszámol a Bír 1,22-26. Sichem elfoglalása semmiféle elbeszélésben nem szerepel, ami valószínűvé teszi, hogy békés bevétel történt, a város lakóival egyetértésben. Bár Hebron és Debir elfoglalását Józsuenak tulajdonítja (Józs 10,36-39), máshol arról értesülünk, hogy Káleb Hebron tényleges meghódítója és Otniel Debiré (15,13-14; 15,17 és Bír 1,11-13).

E korszak történelmének felderítésére gyakran hivatkoztak az archeológiai feltárások tanúságtételére. Valóban, az ősi városok helyszínén végzett ásatások gyakran erőszakos rombolásokról számolnak be, amelyek az 1200 év vége felé végzodő újabb bronzkor és a vaskorszak között zajlottak le. Mivel az Izraeliták Kánaánba való érkezését 1230 körülre teszik, felmerült a feltevés, hogy ezeket a rombolásokat nekik tulajdonítsák. De nem lehet egykönnyen figyelmen kívül hagyni a kánaáni város-államok közötti vetélkedéseket, másrészt az ebben a korszakban fellépő más eredetű megszállókat sem. Ilyen körülmények között az archeológiai érvek nehezen értékelhetőek. Minden esetre, Hacor város elpusztulásáról a régészek megállapítják, hogy a XIII. század végén történt, valóban az izraeliták égethették fel, amint ezt Józs 11,10-11 tanúsítja. Jerikó esetében a régészeti eredmények kiábrándítóak erre a korszakra vonatkozóan és Józs 6 elbeszélése inkább harci liturgiának fogható fel, mint egy helyi beszámolónak a város bevételéről. Be kell ismerni, hogy a bibliai szövegek nem adnak mindig választ az általunk feltett kérdésekre.

A könyv főszereplője Józsuénál sokkal inkább az Ígéret Földje. Ami a Pentateuchsban ígéret tárgya volt, itt megvalósul. Ezért egyesek odáig mentek, hogy Hexateuchusról beszéljenek. A Föld Isten hűségének helye népe irányában és a nép részéről Istene irányában. Isten és Izrael közötti zálog az, de nem élettelen jelkép, hanem élő és sürgető meghívás az ember felé, hogy szembesüljön a teremtettel, hogy azt megszentelje. Kánaán elfoglalása és annak területi elosztása Izrael fiai között beteljesíti a patriarchális ígéretet, amit Isten ismételten tett Mózesnek. Nem kell tehát visszatorpanni a topográfiai felsorolások szárazsága előtt, hanem részt kell vennünk a szerkesztő örömében, aki részletezi az Isten által a törzseknek adományozott örökséget.

Józsue könyve tanúsítja, hogy a Föld egyidejűleg ajándék és mindig meghódításra vár. Soha nem múló feszültség van a jelen és a jövő között, ami Isten népének létét alkotja.

Vissza a ÓSz menühöz