TOB - JUDIT KÖNYVE

Bevezetés

Judit könyve, ugyanúgy, mint Tóbiás és Eszter könyve elbeszélés, amely egy főszemély köré épül fel és nagy részletességgel mondja el az Isten megszabadító közbelépését a kritikus helyzetben. Ezúttal egy kis palesztinai város, Betilua ostromáról van szó, amelynek elhelyezkedése lehetőséget nyújt az ország többi részének, valamint Jeruzsálemnek megközelítésére. Egy jámbor, vallásos özvegy elhagyja a várost és átmegy az ellenség táborába. Szépségével felkelti az ellenség fővezérének, Holofernesznek szenvedélyét. Egy lakoma után kihasználja annak részegségét és levágja fejét; ez teljesen megzavarja az ostromlók seregét.

Az elbeszélés történelmi alapja

Az elbeszélés számos történelmi nehézséget hoz fel. Nebukadnezár, a történelem szerint Babilon királya, itt Ninive királyaként szerepel. Ezt a várost 612-ben apjának, Nabopolazárnak és a médeknek egyesült serege győzte le. Judit könyve szerint o, Jeruzsálem legyőzője és lerombolója, haderőt küld az izraeliták ellen, akik nemrég jöttek vissza a fogságból (Jud 4,3; 5,19), de sikerül megzavarniuk és lemészárolni a sereget. A történelem szerint viszont épen Nebukadnezár volt, aki Jeruzsálem lakóit elhurcolta. A fővezér, aki a megszálló csapatokat vezérli, Holofernesz és eunuchja, Bagoasz perzsa neveket viselnek, amiket nem biblikus szövegekben lehet megtalálni, III. Artaxerxesz (359-338) egy hadjáratának elbeszélésében. Jozsue könyve említ egy Betul nevű várost (19,4) Simeon törzsének területén, ahová Judit tartozott (8,1; 9,2). De Judit könyvében szereplő Betilua Szamáriában helyezkedik el, Dotaim és az Ezdrelon (vagy Izréel) síkság közelében. A város meredek hegycsúcson, a völgyben fakadó források fölött. Nem ismerünk olyan várost, ami megfelelne ennek a névnek és elhelyezkedésnek. Ez nem egyedüli eset. Az egész elbeszélés során jól ismert nevekkel, mint Ninive, Damasz, Tírusz, Jeruzsálem keveredve olyan neveket és helységneveket, amiket többé-kevésbé lehetetlen földrajzilag azonosítani, a szentíráskutatók erőfeszítései ellenére. Ragau, ami mellet e könyv szerint egy csata játszódik le síkságon (1,5), valószínűleg a médiai Ráges deformálása, amit Tóbiás könyve említ (4,1; 5,6), mai neve Rai. De nem mindig sikerül ilyen megoldást találni.

Az ilyen és más hasonló nehézségek arra a felismerésre vezetnek, hogy az elbeszélésben nem történelmi összefüggéseket keressünk, hanem szabad kompozíciót egy tanítás megvilágítására. Lehetséges, hogy valós tény áll az elbeszélés eredetén, mivel nem valószínű, hogy minden részletében kitalált történet lenne ahol egy asszony játszik ilyen jelentős szerepet saját indíttatására, mint Eszter királynőnél is, akit valójában nagybátyja, Mardokeus irányított.

A Juditról szóló elbeszélés másrészt megtalálható a zsidó szövegekben (midrás) elég gyakran (egy tucatszor), a Hanuka ünnepéhez kötődően, amikor megemlékeznek a Templom felszentelésére 164-ben Kr.e., három évvel az Antiohusz általi megszentségtelenítés után. A főcselekmény Jeruzsálemben játszódik le, amit az antiókiai görögök és szeleucusok ostromolnak, a hősnő gyakran névtelen.

Végül két bizánci krónika, Malalasz János és Kédrénosz György, aki lemásolja, számolnak be az eseményről, meglehetősen eltérő formában. A perzsa Dáriusz király alatt Jeruzsálemet ostromolják. Egy Judit nevű asszony megy át az ellenség táborába, elhitetve, hogy el akarja árulni népét. Eléri Holofernesznél, akit rabul ejt szépsége, hogy sátrába vegye őt, ahol megöli Holoferneszt álmában. Nehézség nélkül visszatér Jeruzsálembe és a levágott fejet egy rúdon a város falára tűzik ki. Ez a történet következtetni enged arra, hogy a hősnő engedett az ellenséges vezér vágyának, viszont a zsidó midrások csak a jövőre vonatkozó ígéreteket tulajdonítanak neki, a bibliai szöveg, ami még tartózkodóbb (12,14) homályos szavakat mondat vele, amik lehetnek udvarias válaszok, amik semmire sem köteleznek, de lehetnek diszkrét kedveskedések is.

A történet sokféle változata, egy emlékünnep létezése a Vulgáta szerint és több midrás újabb jele annak, hogy valós tény volt a hagyományos elbeszélés mögött. Ez valószínűleg a perzsa megszállás idejére helyezhető, mivel akkor lehet könnyebben találni egy hosszabb békés időszakot, ami Judit hőstettének következménye volt. De nincs módunk a kis történet pontos időpontját, körülményeit és a tett következményeit megállapítani.

Irodalmi stílusa

Judit könyvének irodalmi stílusa nincs pontosabb összefüggésben modern kategóriáinkkal. Nem kitalált történet, amint láttuk. De történelmi elbeszélésnek sem mondható, ahol az elképzelt események gondosan tiszteletben tartott történelmi keretben mennek végbe, sem regényesített történelemről, ahol a képzelet kiegészíti a források hiányát, azokat másodlagos helyre szorítva. A történet egy midrás, ahol az igazságnak lehet egy magját, ami valóság lehet, nagy szabadsággal kezelik, kibővítve új, kitalált epizódokkal, teleszőve utalásokkal bibliai szövegekre. A szerző ihletet merített Izrael történelméből származó különböző eseményekből: Támár ravaszsága (Ter 38), Eglon meggyilkolása Ehud által (Bír 3,12-30), Sziszera megölése Jáel által (Bír 4-5), Dávid és Góliát harca (1 Sám 17), Abigail közbenjárása Dávidnál (1 Sám 25) és sok másból. Van tehát egy alapszövet tényekből (amik valószínűleg igazak), amire szabadon hímezték fel a régebbi Írásokból vett történéseket, mindezt tanítás szándékával, ami végül a fő cél.

Lehet beszélni példabeszédekről, de akkor le kell szögezni, hogy a kiinduló pont egy előbb már létező elbeszélés, nem pedig az a kívánság, hogy pedagógiai megvilágítást adjon egy tanításnak. Másrészt a könyv tanításai sokrétűek, nem korlátozódnak egy határozott témára.

Szóba került még az apokalipszis meghatározás is, de a megközelítés távoli. Van valóban az eseményeknek bizonyos felnagyítása, de nem találjuk meg a Dániel, az Apokalipszis által elképzelt fantasztikus lényeket és a kánonba fel nem vett rokon írások, mint IV. Ezdrás. Judit történetének végkifejletét (16,25) hosszú békeidőszak követi, nem pedig az idők végén bekövetkező katasztrófák.

A könyv szerzője és dátuma

Az eredeti szerző ismeretlen. Valószínűleg szemita nyelven írt. A Kr.e. II. században, vagy még később, a görög feldolgozó a Septuaginta verzióját alkalmazza és szövegszerűen ülteti át, még ott is, ahol különbözik a héber szövegtől: így Jud 6,2 = Iz 28,1; Jud 8,16 = Szám 23,19; Jud 9,7 és 16,2 = Kiv 15,2; Jud 10,4 = Ter 38,14; Jud 10,4 = Iz 3,20; Jud 14,18 = 1 Sám 13,3; Jud 16,12 = 1 Sám 20,30. Ez a görög szerkesztő szemita, valószínűleg héber szövegből dolgozott, időnként betűszerint fordítva azt, amint azt számos héber stílust tükröző kifejezés mutatja, hol szabadon átvéve azt, amint az a Vulgátával való különbségek mutatja.

A szemita prototípus utolsó alakját a Makkabeusok a görög üldöztetés elleni felkelés idején nyerhette el. Nebukadnezár igénye, miszerint őt az egész föld istenének tekintsék (Jud 3,8; 6,2) összehasonlítható a Dániel által (11,36-37) az istentelen  királyról, (Antiochusz Epifánesz) tett kijelentéseivel. Az elbeszélő miközben egy minden bizonnyal régebbi elbeszélést használ fel, bátorítani akarta nemzetének tagjait. Mikor veszélyben volt vallásuk, Törvényük és a Templom emlékezetükbe kívánta hozni, a múlt példáinak segítségével, hogy Izrael Istene nem hagyja el övéit, még a legnagyobb veszélyekkor sem. Hatalma van az ellenség támadásait meghiúsítani, ha a hívők nem szegik meg a hűséget bálványimádással. Judit neve, (a zsidónő), az idegenek üldöztetésének ellenállni hivatott nép jelképévé válik.

Szövegek

Az alapszöveg a görög, ami a szemita szöveg szabad fordításából vagy újrafogalmazásából keletkezett. A szöveget megőrző kéziratokat fel lehet osztani különböző családok szerint, három, négy, vagy esetleg öt csoportra, aszerint hogy a szerzők miképpen kezelték a szöveget. A jelen fordítás nagyrészt a legelfogadottabb családot követi, a nagy onciális kéziratokét. Ezek a IV. és V. századból származnak, írójuk A. Ralhlf, Septuaginta, de egyes esetekben más tanúkra is támaszkodik.

A régi latin verziók, amik a görög után készültek, legalább hat családra oszthatók fel, mindegyik igen sokban különbözik. Ezek új fordításra engednek következtetni, vagy legalábbis igen erős újrafogalmazásra. Feltételezni lehet ezek alapján egy a birtokunkban lévő görög szövegtől igen eltérő görög szöveget. Teljes kiadása még nincsen, de készülőben van.

A szír verziók megközelítik a régi latin verziókban megjelenő szövegformákat.

A Vulgáta, vagy új fordítás, Szent Jeromos műve (400 körül) egy arámi szöveg szerint készült. Saját vallomása szerint ez igen gyors munka volt, felhasználta a korábbi latin verziókat és elhagyta, vagy módosította ami nem felelt meg az aráminak. A szöveg észlelhetően rövidebb, mint a görög. Mivel tartalmaz olyan részleteket, amiknek nincs megfelelője a görögben, vagy az epizódok nem egészen kielégítő rendjét, nem lehet kétség, hogy Szent Jeromos ténylegesen arámi mintát követett. Ez azonban elveszett.

Végül létezik három héber szöveg, amik különböznek az azoknak megfelelő héber fordításoktól, amik fennmaradtak a XVI. század óta. Ezek a régebbi szövegek, amiket A.-M. Dubarle újabban kiadott, vagy újra kiadott, követik a Vulgátáét versről versre, de gyakran különböznek a szószerintiségben, amint egymástól is különböznek. Létezésük felveti a problémát: eddig még nem mutatták ki, hogy ezek egyszerűen a Vulgáta szabad verziója lennének.

Kánoni kérdések

A zsidó rabbik nem fogadták el Judit könyvét a szent iratok hivatalos győjteményében. Ez okból habozás volt a régi Egyházban, mint egyéb, hasonló sorsú könyvek esetében. Ez főként a zsidó kánon tudósainak köréből eredt. De volt egy széleskörű nézet a keresztény írók részéről, amit sok idézettel támasztottak alá, még azok részéről is, akik elvben elfogadták sugalmazott voltukat.

A kánoni könyvek lajstroma, amit róma püspökének, I. Incének tulajdonítanak 405-bol, belevonja Judit könyvét és mindazokat a könyveket, amiket utólagosan felvettek a Firenzei zsinat (1442), a Tridenti (1546) és a I. Vatikáni Zsinat (1870) során.

A XVI. századi reformátorok az Ószövetség számára visszatértek a szorosabb zsidó kánonhoz és protestáns biblikusok az "apokrif" elnevezéssel azokat a könyveket jelölik, amelyek abban nem szerepelnek, de bizonyos hitelességgel bírnak. Ezek azok, amiket a katolikus szerzők "deutero-kanonikus"-nak neveznek az Ellenreformáció óta.

Az Újszövetség nem idézi Judit könyvét. Vannak azonban a gondolkodásmódban és kifejezésmódban hasonlóságok, amik arra engednek következtetni, hogy a könyvet már az első keresztény generáció idejében ismerték. Így pl. Jud 1,11 és Lk 20,11; Jud 8,6 és Lk 2,27; 1 Tim 5,5; Jud 8,14 és 1 Kor 2,11; Jud 8,25 és Jak 1,2; Jud 13,18 és Lk 1,42; Jud 13,19 és Mt 26,13. De a legszembetűnőbb párhuzam csak a Vulgátában található: Jud 8,24-25 és 1 Kor 10,9-10.

Vallási jelentősége

A könyv nyilvánvalóan elsősorban a zsidók bátorítását szolgálja olyan időszakban, amikor a pogány világ részéről veszély fenyegeti őket. Nemcsak nemzeti létük van veszélyben, hanem az igaz Isten tisztelete.

A könyv sok elemet tartalmaz, ami a Bibliával közös, de néhány eredetibb szempontot is, amiket nem fedhetnek el az események drámai fordulatai, és amiket hasznos kihangsúlyozni.

Isten felsőbbrendu az embernél. Tervei irgalommal vannak eltelve az emberekkel szemben, de kifürkészhetetlenek és nem biztonsággal előrelátni a megpróbáltatások tartamát és kiterjedését, amivel övéit sújtja (8,14). A neki felajánlott áldozatok semmiféle arányban nem állnak méltóságával (16,16). A Gondviselés másodlagos ügyeken keresztül fejti ki működését: az elbeszélésben nincsen semmiféle csoda, vagy különleges esemény. Minden az emberi indulatokból származik, nemes becsvágyból, érzékiségből, félelemből és a hitből és bátorságból Juditnál.

Egy asszony áll az események középpontjában, ő szerzi meg a szabadulást egész népe számára. Ő az egyetlen, aki nem veszti el a fejét az általános kétségbeesés közepette. Bölcsességével megerősíti a férfiakat, akik Betilua hivatalos vezetői. Segítségük nélkül tervezi meg és hajtja végre vakmerő vállalkozását. Hőstette után olyan életet folytat, amelynek értéke nem csupán anyai és feleségi állapotából adódik. Olyan feminizmust találhatunk itt, ami nagyban felülmúlja azt, amit máshol az Ószövetségben megtalálhatunk.

Judit ravaszsága magában véve nem fogható fel erényként, de elítélendő erkölcsi magatartásként sem, amit el kellene nézni, mint a  Krisztus eljövetele előtti régi szövetségből adódó hiányosságot. Az különböző összehasonlítások a Biblia elbeszélő részeiben található ravaszságra vonatkozó példákkal, amiket az elbeszélés számtalan részlete szükségszerűvé tesz, teljesen igazolja Judit magatartását. Ő ugyanis egy indokolt védekező háború során öli meg az ellenséges vezért, aki támadást indít nemcsak népe, hanem annak vallási gyakorlata ellen is. Jáel megöli Sziszerát, hogy csak ezt a példát vegyük, aki pedig nem fenyegette őt közvetlenül, mivel férjének törzse békében volt Jábinnal, Hacor királyával, Sziszera a király seregeinek vezére volt (bír 4,17-22).

Judit nem törekszik meghódítani Holoferneszt. Bizonyára nem volt semmiféle kétsége képességei felől, amiket hasznára kívánt fordítani. De a vezérrel szemben tartózkodóan és méltósággal viselkedik. A pogány vezér szenvedélye az, ami kiszolgáltatja őt ennek az erős és tiszta asszony kezébe. Ő készen van a kockázatos helyzet vállalására, hála imádságos és szigorú életvitelének, ami biztosítja számára Isten megmentő segítségét.

Judit könyvében nincsen nyoma a mózesi törvény szigorú felfogásának, sem pedig Dániel és társainak aggodalmas gondjainak az élelmek tisztaságával kapcsolatban (Dán 1,8-16). A jámbor özvegy böjtjei a gyásznak és bűnbánatnak spontán megnyilatkozásai, nem pedig egy előírás követése, ezeket ünnepnapokon meg is szakítja (8,6). Holoferneszhez intézett beszéde nem fejez ki olyan elméletet, amit a szerző tudatni akart volna. Csak arra szolgál, hogy félrevezesse az ellenséget, elhitetve vele, hogy Betilua lakói elhanyagolható ellenfelek, esztelen aggodalmak megszállottai. A könyv bizonyos közömbösséget mutat a Törvény részleteivel szemben. A hősnő, aki gyermektelen (lásd 16,24), nem habozott megkötni egy a Deuteronómium eloírásai szerinti sógorsági házassági szerződést (25,5-10). Achiort, aki ammonita, befogadják Izrael közösségébe (Jud 14,10), a Törvény előírása ellenére (MTörv 23,4; lásd Neh 13,1-3). Ez nyitott felfogásra vall, mivel fontosabbnak tartja biztosítani mindenki számára az igaz Istenhez való jutást, mint védeni a választott népet körülbástyázva őket megtartandó szabályokkal. Rugalmasan kell értelmezni a Törvényt, készségesen követni kell másodlagos rendelkezéseit, de nem kell minden részletében teljességgel érinthetetlennek tekinteni.

A szenvedés, ami állandó problémát jelent az ihletett szerzőknek, nem okvetlenül jelent büntetést, ami ráébreszti a népet vagy az egyént bűneinek elhagyására. Próbatétel is lehet, amit Isten övéire mér, hogy megvizsgálja szíveiket és kemény lecke is, okulásukra (Jud 8,25-27). A jelen esetben Judit bizalommal van, mert a nép nem esett a bálványimádás bűnébe, mint a múltban (8,18-20). Az ostromlottak veszélyhelyzete tehát nem az isteni harag jele, hanem magasabbrendű erényre való felhívás, feláldozni magát a közösség javára és a szent város megmentésére (8,21-24). Ezt a megoldást választja Judit (13,20). Hálával kell tehát fogadni a szenvedést, mint az isteni gondoskodás jelét (8,25).

A nagy uralkodókat gyakran hatalmába keríti a gőg, ami oda vezet, hogy dacolnak mindennel. Nebukadnezár törekvése, hogy minden nép őt az egyetlen istennek ismerje el (Jud 3,8) felülmúlja a történelem során ismert királyok magatartását Nagy Sándorét és követőit, vagy a Dániel könyvében szereplő Dáriuszét (Dán 6,8). A szerző a következő forrásokból merít: Iz14, 13-14, Iz 28 és és a Dán 11,36 istentelen királyról szóló részből.

A fordítás jellege

A fordítás általában követi az A. Rahlfs által kiadott görög szöveget, a három leglényegesebb kézirat szerint. Ezek néha eltérnek, amit a jegyzetben feltüntettünk.

A stílus szándékosan nem keresetten választékos, a szöveghez való hűségre törekedtünk. Ha elfogadott egy jó héber szöveget jó franciára fordítani, helyesnek tűnt egy igen szolgai görög verziót egy, a mintaként szolgáló szöveghez igen közeli francia verzióval visszaadni: ismételni ugyanazokat a szavakat, amikor azokat ismétlik, variálni azokat, amikor variálják őket, megtartani a rövid mondatok mellérendelését, nem alkotva körmondatokat. Nem ragaszkodtunk ahhoz, hogy reprodukáljuk a görög összes "és"-ét, ami elviselhetetlen lett volna.

Vissza a ÓSz menühöz