TOB - LEVITÁK KÖNYVE


Bevezetés

A könyv helye és szerepe

A Kivonulás könyve a találkozás sátrának felállításával ér véget (40, 16-33), amit az Úr azonnal birtokba vette azt, elhelyezkedve abban felhő képében (40, 34-38).

A Leviták (1) könyvének első szavai a maguk módján fejezik ki ugyanezt a birtokba vételt: míg a Kivonulás könyvében az Úr Mózeshez főként a Sinai hegy tetején szólt, most "a találkozás sátrából" teszi ezt. (1,1) (2).

Lábjegyzet (1):  Ez a cím a papok könyve, Lévi papi törzsének tagjaira utal. A könyv héber címe egyszerűen a szöveg első szavából áll: wayyiqra = "Az Úr hívta". A könyv egészében része a "papi hagyománynak"; lásd az általános bevezetés a Pentateuchushoz.

Lábjegyez (2):  Néhány szakaszban azonban (25,1; 26,46; 27,34) Isten még a Sinai hegy tetejéről szól.

 Isten a 27 fejezetben fogja átadni népének "törvényeit és parancsait", mivel "aki megtartja őket élni fog" (18,5). Általában, megmagyarázza nekik a "sátor" megfelelő használatát, hogy valóban a "találkozás" helye legyen: nem szabad hogy egy szertartásbeli tévedés (1-10), fizikai tisztátalanság (11-16), vagy erkölcsi hűtlenség (17-26) akadályozza ezt az életet adó egységet (3). Ezért van minden ilyen aprólékossággal meghatározva.

Lábjegyzet (3):  A Leviták könyve számára a szertartások és a papság képezik az Isten és az emberek közötti legfőbb közvetítést; az Ószövetség más gondolati irányzatai ezt a közvetítést a király vagy a próféta személyében látták.  ----

Azonban a Leviták könyve az izraelita szertartásoknak csak bizonyos oldalait mutatja be. Talán a zsoltároskönyvben kell keresni az imákat és énekeket, amelyek a szertartásokat kísérték. Főként a próféták (pl. Jer 7,3-11; Oz 6,6) és a bölcsek (Sir 34,18-35,10) hívják fel Izrael figyelmét arra, hogy a szertartások elvégzése nem elég az üdvösség megszerzésére. De amit a Leviták könyve a hívők lelkiismeretébe akar bevésni, éspedig lankadatlan hangoztatással, az, hogy az élő Istennel való egyesülés az ember végső igazsága.

A könyv keletkezési időpontja, eredete és tartalma

A szöveg, jelenlegi állapotában kánoni és szerkesztési időpontja a száműzetés utáni, noha egy, meglehetősen összefüggő egységbe gyűjt össze különböző eredetű elemeket, amelyek közül egyesek igen ősi időre nyúlhatnak vissza. Abban az időszakban, amikor a papság politikai hatalma növekvőben van, mivel már nincsen király és a prófétaság elmúlóban van, a jeruzsálemi papok összegyűjtötték és kiegészítették a Második Templom céljaira a különböző törvény- és szertartásgyűjteményeket:
Az első szakaszban (1-7), bemutatásra kerülnek a különböző kategóriájú áldozatok, amiket Izrael felajánlhat (vagy fel kell ajánlania) Istennek, bizonyos körülmények között. Nem a világi személyek használatára szolgáló bevezetésről van szó, hanem a szertartások törvényeinek megszerkesztéséről, egy bizonyos referencia könyv formájában, már beavatottak számára. Különösen semmi szó sincs az áldozatok és szertartások eredetéről vagy jelentéséről. Csak azt a megállapítást lehet tenni, célzások vagy hasonlatok alapján, hogy Izrael az áldozat elvét az ősi Kelet vallásaiból kölcsönözte és hogy képes volt ezt a szertartás-keretet új tartalommal megtölteni, kapcsolódva a világról alkotott látásmódjával és Istenismeretével.

A második szakasz (8-10) leírja azokat a szertartásokat, amelyek Áron és fiai papi beiktatása során zajlanak le. Ez a három fejezet eredetileg a Kivonulás közvetlen folytatását képezhette, megfelelve a 29. fejezet előírásainak. A papok itt teljesen világosan közvetítői szerepükben jelennek meg, ami különleges szentségi igényt követel meg, mivel közvetítőként kell szerepelniök a nép és a szent Isten között.

A harmadik szakasz (11-16) felsorol különböző tisztátalansági kategóriákat, amik megakadályozzák az embert, hogy Istennel kapcsolatba jöhessen (gyakorlatilag: amik megtiltják, hogy a szentélyhez közeledjenek): tisztátalan élelmiszerek fogyasztása, az asszonyok tisztátalansági időszaka szülés után, a lepra, a férfi, vagy asszony szexuális tisztátalansága. A 16. fejezet bizonyos mértékig a könyv középpontját képezi: leírja a Yom Kippour, a Nagy megbocsátás Napjának méltóságteljes liturgiáját, amit az "Ószövetség Nagypéntekének" lehet nevezni.

A negyedik szakasz a 17-26 fejezeteket tartalmazza, amiket általában  Szentség Törvénye név alatt csoportosítanak (vagy Törvénykönyve). Mivel az Úr élő és szent Isten (qadosh, 11,44-45; 19,2; 20,26; 21,8), a nép, amelyet kiválasztott, amelyet félretett magának, amely neki van szentelve (qasosh, 11,44-45; 19,2; 20,7.26; 21,6-8), kell hogy keresse mindazt, ami megkönnyíti az Istennel való egyesülést és kerülnie kell mindazt, ami fizikailag, vagy erkölcsileg akadályt gördít ez elé az éltető egyesülés elé: nem fogyaszthat vért, ami az Isten által adott élet székhelye; el kell utasítania minden rendellenes szexuális kapcsolatot; tisztelni kell Istent, mint egyetlen Istent és az embert, mint Isten teremtményét; biztosítania kell a papi méltóságot és az áldozatok méltóságát és hűen meg kell ünnepelnie az ünnepeket és a szent éveket.

A 27. fejezet, függelék a könyv egészéhez, a fogadalmak díjszabásaival és a visszaváltás szabályaival foglalkozik.

A Leviták könyvének kis lexikonja

A Leviták könyvének olvasása nem könnyű. Stílusa gyakran egyhangú és elég színtelen. Találkozunk benne egy sor szakmai fogalommal, aminek fontos ismerni az értékét. Tudomásul kell venni ugyanakkor a héber mentalitás néhány vonását és Izrael népének bizonyos intézményeit. Nem kell például Izrael papjait úgy elképzelni, mint a mai keresztény egyházak papjait: a két kifejezés nem takar azonos valóságokat. Az itt következő kis lexikon segíteni akarja az olvasót a könyv értelmes olvasásában (4).

Lábjegyzet (4):  A fogalmakat a könyv négy szakaszának sorrendjében adjuk közre: Áldozat, Papság, Tiszta és tisztátlan, Szentség; az első részben az áldozati szakmai kifejezések betűrend szerint vannak felsorolva.  ----

1. Az áldozatok

Minden vallásban az áldozat próbálkozás arra, hogy szorosabb kapcsolatba lehessen kerülni az istenséggel: ezért a Vallások története lényegében három szempont szerint tanulmányozza azt: az áldozat, mint az istenségnek felajánlott "ajándék"; az áldozat, ami az istenséggel való "egyesülést" hoz létre; az áldozat, ami a bűnök "engesztelésére" szolgál és az istenség  bocsánatát kívánja megszerezni. Az izraelita áldozatokat elég könnyen lehet besorolni ebbe a háromféle kategóriába; ajándékok: holocauste, növényi áldozat, zsengék; egyesülés: békeáldozat; kiengesztelés: áldozat a bűnök bocsánatáért, jóvátételi áldozat.

Az évszázadok folyamán és a körülmények súlya alatt fejlődés következett be: visszagondolva Jeruzsálem pusztulására és a száműzetésre Izrael sokkal jobban tudatára ébredt a bűn erejének és a bűnbocsánat szükségességére. Ezért van az, hogy a Leviták könyve hangsúlyozza az áldozatok kibékítő szerepét, nagy fontosságot tulajdonítva vér általi feloldozásra és a növényi áldozatokat csak a véres áldozatok kiegészítő részének szerepére csökkenti.

a)  Kedvezően fogadva:  ez az ige (mindig szenvedő alakban Levitákban) és a vele kapcsolatos főnév (mindig passzív értelemben) jelöli a kedvező fogadtatást, amiben Isten részesíti az őszinte felajánlót, elfogadva és jóváhagyva ajándékát, ha az megfelel a szertartások szabályainak.

b)  Holocauste: egy áldozat teljességében való elégetése az oltáron (kivéve a borét, lásd 7.8.). Ez az áldozat, amely tökéletesen kifejezi az ajándékot: a felajánló semmit sem kap meg belőle. Ennek megfelelőjét meg lehet találni Ugaritban és a görögöknél, de más semitáknál nem.

c)  Emlékeztető: szakmai irodalom a növényi áldozat egy részét jelöli (tömjénnel vagy anélkül), amit az oltáron égetnek el: a név jelentéséhez lásd 2.2 m. jegyzetet.

d)  Égő ételáldozat: általános kifejezés, ami mindazt összefoglalja, amit elégetnek az oltáron Isten számára, kiterjesztve a fogalmat a teljes áldozati adományra. Úgy tűnik azonban, hogy ezt a kifejezést nem alkalmazzák kifejezetten  az áldozatoknak azokra a részeire, amiket bűnbocsánati áldozatnak mutatnak be. A szó etimológiája ismeretlen, de hangzásával a héber "tűz" szót idézi, amiből a fordítás származik: "égő ételáldozatok".

e)  Növényi áldozatok:  a mintha név eredetileg az ajándék és az egyesülési áldozatok összességét jelentette (Ter 4,3-5; 1Sám 2,17). Később specializálódott nem véres áldozatok megjelölésére és helyette általánosan elfogadták a jelenlegi elnevezést (lásd j. betut).

b)  Béke (Megbékélés áldozata): Néha "egyesülés" áldozatának, vagy "szövetség" áldozatának is nevezik. Az áldozat kövér részeit elégetik Istennek az oltáron, a hús egy részét félreteszik a papok számára, a többit pedig a felajánló fogyasztja el családjával és barátaival. A Leviták könyve három külön alakját jelöli meg (5), ami inkább megfelel a felajánlók belső szándékainak, mint tisztán a szertartásoknak: a dicsérő áldozatot (7.12-15), a fogadalmi áldozatot (7.16) és a spontán áldozatot (7.16). A békeáldozatnak, valamint a holocaustnak meg van a megfelelője Ugaritban és a görögöknél, de nincsen a többi semitáknál.

Lábjegyzet (5):  Ez a szám valószínűleg nem teljes.  ----


g)  Illat: a találkozás sátrának belsejében (és a Templom szent Helyében) volt az illatoltár, ahol különlegesen erre a célra összeállított illatot égettek (lásd Kiv 30.34  o jegyzetét).

 Ugyanehhez a gyökérhez kapcsolódik a Levitákban gyakori ige, amit "égesse el"-nek fordítanak (1,9, stb.), ami minden áldozat teljes elégetését jelenti az áldozati oltáron. Ennek az igének használata rámutat arra, hogyan értelmezték azt, hogy Isten részesül (jó illat formájában) a neki felajánlott adományban.

h)  Megbékélés illata: ez a kifejezés leggyakrabban  szoros párhuzamban áll az égő ételáldozat kifejezéssel (lásd d) pontot), egy kivétellel (4,31, bűnbocsánati áldozatnak minősítve azt), és visszavezethető egy áldozatra, amelyet égő ételáldozatnak lehet minősíteni. Eredetileg ez talán a héber tükörszava lehetett az akkád kifejezéssel, ami megjelenik a babiloni elbeszélésben az özönvízről, a megmenekült által felajánlott áldozat alkalmából (lásd Ter 8,21). Ez kifejezi az áldozatot bemutatójának vágyát, hogy békés kapcsolatot tarthasson fel egy jóakaró Istennel.

i)  Bűn (bűnbocsánat céljára): nehéz azt megkülönböztetni az engesztelő áldozattól (lásd k) pontot): nem lehet tudni, hogy eredetileg két különböző áldozatról volt-e szó, amik azután lassanként összeolvadtak, vagy egyetlen áldozatról, amit két hasonló értelmű szó alatt ismertek, amit azután a szerkesztők mesterségesen választottak külön a későbbi szertartásrendben.

Az áldozat alanya változik a felajánló személyének helyzete vagy módja szerint; a vér játssza a legfontosabb szerepet, mivel az szerzi meg a bűnbocsánatot; a kövér részeket elégetik az oltáron, mint a megbékélés áldozatánál; a húst a papok fogyasztják el, kivéve azt az esetet, ha a felajánló pap, vagy a nép teljes egészében, mivel nem lehet egyidejűleg áldozatot bemutatni a bűnért és abból hasznot élvezni.

Ez az áldozat nem nyerhet bocsánatot szándékosan elkövetett bűnre; de célja Istennel helyreállítani a kapcsolatot, amit akaratlanul elkövetett bűnök megszakítottak (lásd 4,2  z jegyzetet), vagy tisztátalansági állapot esetén (lásd 14,19).

j) Ajándék: (lásd  e) pontot: Növényi áldozat). A "Papi könyvben" a Korbán minden fajta áldozatot jelöl és még a nem áldozati ajándékokat is (Szám 7). Szószerint azt jelenti, amit Isten elé visznek (vagy az oltárra), de idővel a "megszentelt áldozati ajándék" értelmét vette fel, ilyen értelemben szól erről Jézus (Mk 7,11).


k) Engesztelés (engesztelo áldozat):  (lásd i) pontot:  Bűnbocsánati áldozat). A Második Templom idejében, a szertartások azonossága ellenére, az engesztelő áldozatot, úgy tűnik, megkülönböztették a bűnbocsánati áldozattól, lényegében annyiban, hogy együtt jár az okozott kár megtérítésével (visszaszolgáltatás vagy megtérítés, egy ötöd ráfizetéssel). Vonatkozik ez az áldozat talán különlegesebb és egyénibb esetekre is, mint a bunbocsánati áldozat. Végül nem képezi részét Izrael egyik nagy ünnepi szertartásának sem. Ez a két áldozat Izrael egyéni vonásának tűnik; szomszédainál vagy kortársainál nem lehet ilyen jellegű áldozatok biztos tanúságtételét találni.



l)  Szent:  qodesh szó igen nagyszámú, különböző dolgot jelöl, vagy minősít: személyeket, helyeket, időket, tárgyakat, áldozati adományokat, magatartásokat. Lásd alább 4 §-t.

m)  Szentek szentje (vagy igen szent dolog): a qodesh qodashim  kifejezés (szószerint szentek szentje) gyakran helyet jelöl, ami speciálisan a szentély (sátor vagy templom) második részét jelöli, ami debir név alatt is ismert, (szentelt helyiség, lásd 1Kir 6,16), a Leviták szerkesztője  csak egy Istennek szentelt dolognak megjelölésére használja, aminek ennek következtében semmiféle profán használata nem lehet. Számára ezek lényegében az "engesztelő" áldozatok és a növényi áldozati ajándékok azon részei, amelyeket kizárólag a papoknak tartottak fenn, amik igen szent dolgok, vagy ajándékok.  

2.  A papság

Az a kép, amit a Leviták könyve a papságról ad többszázados fejlődés eredménye, ahol különböző vallási, erkölcsi, szociális és politikai hatások mutatkoztak meg.

A legrégebbi időszakban a papi funkciókat (biztosítani a közvetítést az ember és Isten között szertartások elvégzésével és az isteni akarat közlése), úgy tűnik nem csupán egy specialistákból álló osztály gyakorolta. A pátriárkák, mint családfok, maguk mutatták be az áldozatokat (Ter 8,20; 15,9-10; 22,1-14).

Azonban a szertartáshelyek körül (pl. Silo, 1Sám 1-3; Dan, Bír 18,19-20.27-31), papi családokat telepítettek le, hogy biztosítsák a szentély szolgálatát, megőrizve a hagyományokat és a szertartásokat. Jeruzsálemben Dávid talált egy papi családot (Sadoq családját), akinek talán kapcsolata volt Melkizedekkel a pátriárkák idejének pap-királyával (Ter 14,17-20).  Jeruzsálem fontossága nőtt s ez sok papot vonzott oda más szertartáshelyekről; egyébként is kötelezővé vált számukra oda csoportosulni, amikor Jozia elhatározta, hogy a teljes izraelita vallási kultuszt Jeruzsálembe központosítja; de a személyeknek ez a felszaporodása perlekedéseket hozott létre a helybéliek és az újonnan jöttek között (2Kir 23,8-9.

Már Salamon uralkodása alatt már figyelemmel lehetett kísérni két papi család, Ebjatár és Sadoq befolyásért folyó harcát, aminek eredetét nem lehet világosan tudni. A sadocidok végül majdnem teljesen kiszorították ellenfeleiket a jeruzsálemi papi működés gyakorlásából (1Kir 2,26-27). A száműzetés vetett véget ezeknek a viszályoknak, amikor geneológiailag visszavezették a két csoportot Áronig, Lévi törzsének tagjává téve őt, aki az első főpap volt a papság kiindulópontjakor (1Krón 24,1-6).

A száműzetésből való visszatérés után (Kr.e. 538), mivel a királyság nem került visszaállításra, a papság vette kezébe a nép sorsát. Az, akit végül a "fő papnak" neveznek apránként a királyéhoz hasonló funkciót fog betölteni: királyi jelvényeket hord (8,9) és mint a száműzetés előtti királyt felkenik olajjal (8,12). Aristobule I-tol kezdve (104-103 Kr.e.) ami magától értetődő feltétel volt határozottan kifejezetté vált: a főpap felveszi a királyi címet.

Ami lényeges, ami megingathatatlan maradt ennek a hosszas kialakulásnak során, mindig tudott volt a pap közbenjáró jellege, aki felszentelése által bejutott a szentség szférájába és ezáltal képes a felhatalmazott közbenjáró szerepét betölteni.  

3.  A tiszta és a tisztátalan

A tisztátalan fogalma igen közeli a "tabu" fogalmához, ahogyan azt a vallások történészei a legkülönbözőbb népek vallásaiban felfedezhették. Ez feltételezi, hogy az emberek lerögzített szabályok által körülhatárolt életet kívánnak élni, ami az ismeretlentől való aggodalomtól védi őket. Ezért, minden ami kivételes, nem normális, szokatlan, minden ami változás, átmenet egyik állapotból a másikba fenyegető jelenségnek tűnik, olyan hatalom megnyilvánulásának, ami az ismert szabályokat semmibe veszi, mint egy ragályos fertőzésnek, amivel szemben védekezni kell annak távoltartásával, vagy megszabadulni attól megtisztulás által.

A tisztátalanság nem bűnös cselekedet; valóban, az élet feladatai (szülés, halottak megmosása, stb.) szükségszerűen tisztátalan állapotba hozzák az embert, és ez megakadályozza hogy a szertartás segítségével kapcsolatba kerüljön a szent Istennel, ezért ettől meg kell tisztulnia. A bűnös cselekedet az, amikor valaki tisztátalan és olyan módon cselekszik, mintha a tisztaság állapotában lenne (Lev 15,31): Ezekeiel használja a tisztátalanság kifejezését Jeruzsálem bűneinek minősítésére, beleértve azokat a bűnöket, amelyek kifejezetten az erkölcs ellen vétettek (lásd Ez 227). A bűn valójában a nagy tisztátalanság, ami megrontja a kapcsolatot az ember és Isten között.

Az a tény, hogy a Lev 11-15 tiltásait törvénybe fektették le, azt mutatja, hogy azokat már nem élték spontán módon; a Leviták Könyve ezeket kapcsolatba hozza a szövetség Istenévek (11,44-45), az élet urával, akiért tisztának kell megmaradni.

Az Újszövetség több helyütt vitatja ezeknek a tilalmaknak értékét (Mk 7,1-23; ApCsel 10; 1 Kor 6,12-20).

4.  A szentség

A szentség a könyvnek és az egész Ószövetségnek egyik legfőbb fogalma. Rokon fogalom a tisztasággal.

Alapvetően a szentség a transzcendens Isten, a teljesen különböző, összehasonlíthatatlan, felfoghatatlan, kimondhatatlan Isten megfejthetetlen titkának teljességét jelöli, a Tökéletesen-Másét, aki az ember számára megközelíthetelen. Amikor Istent szentnek nevezzük nem annyira erkölcsi minősítést fejezünk ki, sokkal inkább kifejezzük azt, hogy Isten gyökeresen összehasonlíthatatlan mindavval, amit az ember ismer, vagy elképzelni képes.

Ennek ellenére, ami szentségének konstruktív eleme, ez a transzcendens Isten megengedi az embernek, hogy megközelítse őt (lásd 23; ez a felfoghatatlan Isten megismerteti magát és közli akaratát (lásd 19); felragyogtatja szentségét és részesíteni kívánja abban az emberiséget: "Legyetek szentek, mert én szent vagyok ..." (19,2). Amikor kiválasztja Izrael népét, Isten azt akarja, hogy különbözzön más népektől; különválasztja, megkülönbözteti, elválasztja a profán népektől, hogy közösségre léphessen a szent  Istennel. Ez a kiválasztás erkölcsi követelménnyel jár, ami azonban csak egyik következménye a kiválasztott nép szentségének, viszont arra vezeti azt, hogy állandóan megszentelje magát, hogy megmaradhasson ebben az éltető egyesülésben és kinyilvánítsa  ezáltal a többi nép számára Istenének szentségét.

Nem csupán az embereket illethet meg a szent jelző: mindazt, ami Isten jelenlétét fejezi ki szent jelzővel lehet illetni:

-  személyeket (pl. papokat, akik mélyebben hatolnak be Isten környezetébe és akik távol kell tartsák magukat egyes törvényes, de profán tevékenységtől, (lásd 21-22);
-  időpontokat (pl. a szombatot, az Úr napját, amikor tartózkodni kell minden profán tevékenységtől, Kiv 20,8-11);
-  helyeket (pl. a szentélyt, amibe nem léphet be sem profán, sem idegen, Zsid. 9,7-8; ApCsel 21-28);
-  tárgyakat (pl. a felkenésre szolgáló szent olaj, amit tilos minden profán célra felhasználni, Kiv. 30.23-33).

Összefoglalva, a szentség fogalmának három alap-meghatározása: elválasztás mindattól, ami profán; megszentelődés az Istennel való egyesülés céljából; elkötelezettség Isten szolgálatára, akaratának teljesítésére.

A Leviták Könyve a Bibliában és a hivők életében

A Leviták Könyve túlságosan későn jelent meg Izrael életében ahhoz, hogy érezhető módon befolyásolhassa az Ószövetség többi könyvét. Másrészről túlságosan kizárólagosan jeleníti meg az izraelita áldozatok "technikáját" ahhoz, hogy gyakrabban idézhető legyen az Újszövetségben. A leggyakrabban idézett részek főként a "Szentség szabályzatának" törvényeiből kerülnek ki. De egy könyvnek hatását nem lehet csupán a belőle vett idézetek számán lemérni. Ezért a Leviták Könyvének hatása - bár közvetett - nem hanyagolható el. Valóban, a Jeruzsálemben, a Leviták Könyvében lefektetett szabályok szerint gyakorolt szertartások hátterét képezik az Újszövetség Krisztus főpapságáról és áldozatáról közölt gondolatoknak. A Leviták Könyve nélkül sok elem hiányozna annak megértésére, hogy Szent Pál, vagy a Zsidókhoz írt levél (lásd Zsid. Bevezetés 8 §) teológiai szempontból hogyan értelmezte Jézus halálát.
  A Leviták Könyve talán ma az Ószövetség könyvei közül a keresztények által legkevésbé olvasott könyv. Valóban nem egykönnyen megközelíthető könyv, úgy tűnik csupán olyan gyakorlatokról szól, amik az Új szövetséggel elavultak. Az "elavulást" azonban jól kell értelmezni. Amikor vallásos gesztusokat vett át szomszédaiktól, vagy újakat hozott létre szertartásai kialakítására Izrael törekvése az volt, hogy az általa végzett szertartás összhangban legyen az általa hirdetett hittel. A szertartás ki kellett fejezze a szent nép és a szent Isten közötti újbóli megbékélést és egyesülést, Istenét, akinek nevében harcoltak a próféták és mindazok, akik Izrael hitének tisztasága felett őrködtek. Az ünnepek, a szertartások, a mozdulatok változtak az idők és helyszínek szerint, aszerint, amit ki akartak fejezni és a lehetőségek szerint annak véghezvitelére. De megmaradt a vágy a hit kifejezésére a közösségi ünnep által és a test beszédének segítségével. Sem a próféták kirohanásai a helytelenül elvégzett szertartások ellen, sem pedig a levitai szertartások elhagyása a Templomtól megfosztott zsidóság által, valamint a kereszténység által, akik felismerték Krisztus áldozatának egyedüli és végleges értékét, nem semmisítheti meg azt a tényt, hogy a Leviták Könyve jelen van a Szentírásban. Jelenléte jogot ad annak az emberi igénynek, hogy hitét vallásos gesztusokkal fejezze ki, egyidejűleg bejelentve és előkészítve annak érkezését, aki szavaiban hordozza és életével megvalósítja az emberek újra megbékülését és egyesülését Istennel.

Vissza a ÓSz menühöz