TOB - LEVITÁK KÖNYVE
Bevezetés
A könyv helye és szerepe
A Kivonulás könyve a találkozás sátrának felállításával ér véget (40,
16-33), amit az Úr azonnal birtokba vette azt, elhelyezkedve abban
felhő képében (40, 34-38).
A Leviták (1) könyvének első szavai a maguk módján fejezik ki ugyanezt
a birtokba vételt: míg a Kivonulás könyvében az Úr Mózeshez főként a
Sinai hegy tetején szólt, most "a találkozás sátrából" teszi ezt. (1,1)
(2).
Lábjegyzet (1): Ez a cím a papok
könyve, Lévi papi törzsének tagjaira utal. A könyv héber címe
egyszerűen a szöveg első szavából áll: wayyiqra = "Az Úr hívta". A
könyv egészében része a "papi hagyománynak"; lásd az általános
bevezetés a Pentateuchushoz.
Lábjegyez (2): Néhány szakaszban azonban (25,1; 26,46; 27,34)
Isten még a Sinai hegy tetejéről szól.
Isten a 27 fejezetben fogja átadni népének "törvényeit és
parancsait", mivel "aki megtartja őket élni fog" (18,5). Általában,
megmagyarázza nekik a "sátor" megfelelő használatát, hogy valóban a
"találkozás" helye legyen: nem szabad hogy egy szertartásbeli tévedés
(1-10), fizikai tisztátalanság (11-16), vagy erkölcsi hűtlenség (17-26)
akadályozza ezt az életet adó egységet (3). Ezért van minden ilyen
aprólékossággal meghatározva.
Lábjegyzet (3): A Leviták könyve
számára a szertartások és a papság képezik az Isten és az emberek
közötti legfőbb közvetítést; az Ószövetség más gondolati irányzatai ezt
a közvetítést a király vagy a próféta személyében látták. ----
Azonban a Leviták könyve az izraelita szertartásoknak csak bizonyos
oldalait mutatja be. Talán a zsoltároskönyvben kell keresni az imákat
és énekeket, amelyek a szertartásokat kísérték. Főként a próféták (pl.
Jer 7,3-11; Oz 6,6) és a bölcsek (Sir 34,18-35,10) hívják fel Izrael
figyelmét arra, hogy a szertartások elvégzése nem elég az üdvösség
megszerzésére. De amit a Leviták könyve a hívők lelkiismeretébe akar
bevésni, éspedig lankadatlan hangoztatással, az, hogy az élő Istennel
való egyesülés az ember végső igazsága.
A könyv keletkezési időpontja, eredete
és tartalma
A szöveg, jelenlegi állapotában kánoni és szerkesztési időpontja a
száműzetés utáni, noha egy, meglehetősen összefüggő egységbe gyűjt
össze különböző eredetű elemeket, amelyek közül egyesek igen ősi időre
nyúlhatnak vissza. Abban az időszakban, amikor a papság politikai
hatalma növekvőben van, mivel már nincsen király és a prófétaság
elmúlóban van, a jeruzsálemi papok összegyűjtötték és kiegészítették a
Második Templom céljaira a különböző törvény- és
szertartásgyűjteményeket:
Az első szakaszban (1-7), bemutatásra kerülnek a különböző kategóriájú
áldozatok, amiket Izrael felajánlhat (vagy fel kell ajánlania)
Istennek, bizonyos körülmények között. Nem a világi személyek
használatára szolgáló bevezetésről van szó, hanem a szertartások
törvényeinek megszerkesztéséről, egy bizonyos referencia könyv
formájában, már beavatottak számára. Különösen semmi szó sincs az
áldozatok és szertartások eredetéről vagy jelentéséről. Csak azt a
megállapítást lehet tenni, célzások vagy hasonlatok alapján, hogy
Izrael az áldozat elvét az ősi Kelet vallásaiból kölcsönözte és hogy
képes volt ezt a szertartás-keretet új tartalommal megtölteni,
kapcsolódva a világról alkotott látásmódjával és Istenismeretével.
A második szakasz (8-10) leírja azokat a szertartásokat, amelyek Áron
és fiai papi beiktatása során zajlanak le. Ez a három fejezet
eredetileg a Kivonulás közvetlen folytatását képezhette, megfelelve a
29. fejezet előírásainak. A papok itt teljesen világosan közvetítői
szerepükben jelennek meg, ami különleges szentségi igényt követel meg,
mivel közvetítőként kell szerepelniök a nép és a szent Isten között.
A harmadik szakasz (11-16) felsorol különböző tisztátalansági
kategóriákat, amik megakadályozzák az embert, hogy Istennel kapcsolatba
jöhessen (gyakorlatilag: amik megtiltják, hogy a szentélyhez
közeledjenek): tisztátalan élelmiszerek fogyasztása, az asszonyok
tisztátalansági időszaka szülés után, a lepra, a férfi, vagy asszony
szexuális tisztátalansága. A 16. fejezet bizonyos mértékig a könyv
középpontját képezi: leírja a Yom Kippour, a Nagy megbocsátás Napjának
méltóságteljes liturgiáját, amit az "Ószövetség Nagypéntekének" lehet
nevezni.
A negyedik szakasz a 17-26 fejezeteket tartalmazza, amiket
általában Szentség Törvénye név alatt csoportosítanak (vagy
Törvénykönyve). Mivel az Úr élő és szent Isten (qadosh, 11,44-45; 19,2;
20,26; 21,8), a nép, amelyet kiválasztott, amelyet félretett magának,
amely neki van szentelve (qasosh, 11,44-45; 19,2; 20,7.26; 21,6-8),
kell hogy keresse mindazt, ami megkönnyíti az Istennel való egyesülést
és kerülnie kell mindazt, ami fizikailag, vagy erkölcsileg akadályt
gördít ez elé az éltető egyesülés elé: nem fogyaszthat vért, ami az
Isten által adott élet székhelye; el kell utasítania minden rendellenes
szexuális kapcsolatot; tisztelni kell Istent, mint egyetlen Istent és
az embert, mint Isten teremtményét; biztosítania kell a papi méltóságot
és az áldozatok méltóságát és hűen meg kell ünnepelnie az ünnepeket és
a szent éveket.
A 27. fejezet, függelék a könyv egészéhez, a fogadalmak díjszabásaival
és a visszaváltás szabályaival foglalkozik.
A Leviták könyvének kis lexikonja
A Leviták könyvének olvasása nem könnyű. Stílusa gyakran egyhangú és
elég színtelen. Találkozunk benne egy sor szakmai fogalommal, aminek
fontos ismerni az értékét. Tudomásul kell venni ugyanakkor a héber
mentalitás néhány vonását és Izrael népének bizonyos intézményeit. Nem
kell például Izrael papjait úgy elképzelni, mint a mai keresztény
egyházak papjait: a két kifejezés nem takar azonos valóságokat. Az itt
következő kis lexikon segíteni akarja az olvasót a könyv értelmes
olvasásában (4).
Lábjegyzet (4): A fogalmakat a
könyv négy szakaszának sorrendjében adjuk közre: Áldozat, Papság,
Tiszta és tisztátlan, Szentség; az első részben az áldozati szakmai
kifejezések betűrend szerint vannak felsorolva. ----
1. Az áldozatok
Minden vallásban az áldozat próbálkozás arra, hogy szorosabb
kapcsolatba lehessen kerülni az istenséggel: ezért a Vallások története
lényegében három szempont szerint tanulmányozza azt: az áldozat, mint
az istenségnek felajánlott "ajándék"; az áldozat, ami az istenséggel
való "egyesülést" hoz létre; az áldozat, ami a bűnök "engesztelésére"
szolgál és az istenség bocsánatát kívánja megszerezni. Az
izraelita áldozatokat elég könnyen lehet besorolni ebbe a háromféle
kategóriába; ajándékok: holocauste, növényi áldozat, zsengék;
egyesülés: békeáldozat; kiengesztelés: áldozat a bűnök bocsánatáért,
jóvátételi áldozat.
Az évszázadok folyamán és a körülmények súlya alatt fejlődés
következett be: visszagondolva Jeruzsálem pusztulására és a
száműzetésre Izrael sokkal jobban tudatára ébredt a bűn erejének és a
bűnbocsánat szükségességére. Ezért van az, hogy a Leviták könyve
hangsúlyozza az áldozatok kibékítő szerepét, nagy fontosságot
tulajdonítva vér általi feloldozásra és a növényi áldozatokat csak a
véres áldozatok kiegészítő részének szerepére csökkenti.
a) Kedvezően fogadva: ez az ige (mindig szenvedő alakban
Levitákban) és a vele kapcsolatos főnév (mindig passzív értelemben)
jelöli a kedvező fogadtatást, amiben Isten részesíti az őszinte
felajánlót, elfogadva és jóváhagyva ajándékát, ha az megfelel a
szertartások szabályainak.
b) Holocauste: egy áldozat teljességében való elégetése az
oltáron (kivéve a borét, lásd 7.8.). Ez az áldozat, amely tökéletesen
kifejezi az ajándékot: a felajánló semmit sem kap meg belőle. Ennek
megfelelőjét meg lehet találni Ugaritban és a görögöknél, de más
semitáknál nem.
c) Emlékeztető: szakmai irodalom a növényi áldozat egy részét
jelöli (tömjénnel vagy anélkül), amit az oltáron égetnek el: a név
jelentéséhez lásd 2.2 m. jegyzetet.
d) Égő ételáldozat: általános kifejezés, ami mindazt
összefoglalja, amit elégetnek az oltáron Isten számára, kiterjesztve a
fogalmat a teljes áldozati adományra. Úgy tűnik azonban, hogy ezt a
kifejezést nem alkalmazzák kifejezetten az áldozatoknak azokra a
részeire, amiket bűnbocsánati áldozatnak mutatnak be. A szó
etimológiája ismeretlen, de hangzásával a héber "tűz" szót idézi,
amiből a fordítás származik: "égő ételáldozatok".
e) Növényi áldozatok: a mintha név eredetileg az ajándék és
az egyesülési áldozatok összességét jelentette (Ter 4,3-5; 1Sám 2,17).
Később specializálódott nem véres áldozatok megjelölésére és helyette
általánosan elfogadták a jelenlegi elnevezést (lásd j. betut).
b) Béke (Megbékélés áldozata): Néha "egyesülés" áldozatának, vagy
"szövetség" áldozatának is nevezik. Az áldozat kövér részeit elégetik
Istennek az oltáron, a hús egy részét félreteszik a papok számára, a
többit pedig a felajánló fogyasztja el családjával és barátaival. A
Leviták könyve három külön alakját jelöli meg (5), ami inkább megfelel
a felajánlók belső szándékainak, mint tisztán a szertartásoknak: a
dicsérő áldozatot (7.12-15), a fogadalmi áldozatot (7.16) és a spontán
áldozatot (7.16). A békeáldozatnak, valamint a holocaustnak meg van a
megfelelője Ugaritban és a görögöknél, de nincsen a többi semitáknál.
Lábjegyzet (5): Ez a szám
valószínűleg nem teljes. ----
g) Illat: a találkozás sátrának belsejében (és a Templom szent
Helyében) volt az illatoltár, ahol különlegesen erre a célra
összeállított illatot égettek (lásd Kiv 30.34 o jegyzetét).
Ugyanehhez a gyökérhez kapcsolódik a Levitákban gyakori ige, amit
"égesse el"-nek fordítanak (1,9, stb.), ami minden áldozat teljes
elégetését jelenti az áldozati oltáron. Ennek az igének használata
rámutat arra, hogyan értelmezték azt, hogy Isten részesül (jó illat
formájában) a neki felajánlott adományban.
h) Megbékélés illata: ez a kifejezés leggyakrabban szoros
párhuzamban áll az égő ételáldozat kifejezéssel (lásd d) pontot), egy
kivétellel (4,31, bűnbocsánati áldozatnak minősítve azt), és
visszavezethető egy áldozatra, amelyet égő ételáldozatnak lehet
minősíteni. Eredetileg ez talán a héber tükörszava lehetett az akkád
kifejezéssel, ami megjelenik a babiloni elbeszélésben az özönvízről, a
megmenekült által felajánlott áldozat alkalmából (lásd Ter 8,21). Ez
kifejezi az áldozatot bemutatójának vágyát, hogy békés kapcsolatot
tarthasson fel egy jóakaró Istennel.
i) Bűn (bűnbocsánat céljára): nehéz azt megkülönböztetni az
engesztelő áldozattól (lásd k) pontot): nem lehet tudni, hogy
eredetileg két különböző áldozatról volt-e szó, amik azután lassanként
összeolvadtak, vagy egyetlen áldozatról, amit két hasonló értelmű szó
alatt ismertek, amit azután a szerkesztők mesterségesen választottak
külön a későbbi szertartásrendben.
Az áldozat alanya változik a felajánló személyének helyzete vagy módja
szerint; a vér játssza a legfontosabb szerepet, mivel az szerzi meg a
bűnbocsánatot; a kövér részeket elégetik az oltáron, mint a megbékélés
áldozatánál; a húst a papok fogyasztják el, kivéve azt az esetet, ha a
felajánló pap, vagy a nép teljes egészében, mivel nem lehet egyidejűleg
áldozatot bemutatni a bűnért és abból hasznot élvezni.
Ez az áldozat nem nyerhet bocsánatot szándékosan elkövetett bűnre; de
célja Istennel helyreállítani a kapcsolatot, amit akaratlanul
elkövetett bűnök megszakítottak (lásd 4,2 z jegyzetet), vagy
tisztátalansági állapot esetén (lásd 14,19).
j) Ajándék: (lásd e) pontot: Növényi áldozat). A "Papi könyvben"
a Korbán minden fajta áldozatot jelöl és még a nem áldozati ajándékokat
is (Szám 7). Szószerint azt jelenti, amit Isten elé visznek (vagy az
oltárra), de idővel a "megszentelt áldozati ajándék" értelmét vette
fel, ilyen értelemben szól erről Jézus (Mk 7,11).
k) Engesztelés (engesztelo áldozat): (lásd i) pontot:
Bűnbocsánati áldozat). A Második Templom idejében, a szertartások
azonossága ellenére, az engesztelő áldozatot, úgy tűnik,
megkülönböztették a bűnbocsánati áldozattól, lényegében annyiban, hogy
együtt jár az okozott kár megtérítésével (visszaszolgáltatás vagy
megtérítés, egy ötöd ráfizetéssel). Vonatkozik ez az áldozat talán
különlegesebb és egyénibb esetekre is, mint a bunbocsánati áldozat.
Végül nem képezi részét Izrael egyik nagy ünnepi szertartásának sem. Ez
a két áldozat Izrael egyéni vonásának tűnik; szomszédainál vagy
kortársainál nem lehet ilyen jellegű áldozatok biztos tanúságtételét
találni.
l) Szent: qodesh szó igen nagyszámú, különböző dolgot
jelöl, vagy minősít: személyeket, helyeket, időket, tárgyakat, áldozati
adományokat, magatartásokat. Lásd alább 4 §-t.
m) Szentek szentje (vagy igen szent dolog): a qodesh
qodashim kifejezés (szószerint szentek szentje) gyakran helyet
jelöl, ami speciálisan a szentély (sátor vagy templom) második részét
jelöli, ami debir név alatt is ismert, (szentelt helyiség, lásd 1Kir
6,16), a Leviták szerkesztője csak egy Istennek szentelt dolognak
megjelölésére használja, aminek ennek következtében semmiféle profán
használata nem lehet. Számára ezek lényegében az "engesztelő" áldozatok
és a növényi áldozati ajándékok azon részei, amelyeket kizárólag a
papoknak tartottak fenn, amik igen szent dolgok, vagy ajándékok.
2. A papság
Az a kép, amit a Leviták könyve a papságról ad többszázados fejlődés
eredménye, ahol különböző vallási, erkölcsi, szociális és politikai
hatások mutatkoztak meg.
A legrégebbi időszakban a papi funkciókat (biztosítani a közvetítést az
ember és Isten között szertartások elvégzésével és az isteni akarat
közlése), úgy tűnik nem csupán egy specialistákból álló osztály
gyakorolta. A pátriárkák, mint családfok, maguk mutatták be az
áldozatokat (Ter 8,20; 15,9-10; 22,1-14).
Azonban a szertartáshelyek körül (pl. Silo, 1Sám 1-3; Dan, Bír
18,19-20.27-31), papi családokat telepítettek le, hogy biztosítsák a
szentély szolgálatát, megőrizve a hagyományokat és a szertartásokat.
Jeruzsálemben Dávid talált egy papi családot (Sadoq családját), akinek
talán kapcsolata volt Melkizedekkel a pátriárkák idejének
pap-királyával (Ter 14,17-20). Jeruzsálem fontossága nőtt s ez
sok papot vonzott oda más szertartáshelyekről; egyébként is kötelezővé
vált számukra oda csoportosulni, amikor Jozia elhatározta, hogy a
teljes izraelita vallási kultuszt Jeruzsálembe központosítja; de a
személyeknek ez a felszaporodása perlekedéseket hozott létre a
helybéliek és az újonnan jöttek között (2Kir 23,8-9.
Már Salamon uralkodása alatt már figyelemmel lehetett kísérni két papi
család, Ebjatár és Sadoq befolyásért folyó harcát, aminek eredetét nem
lehet világosan tudni. A sadocidok végül majdnem teljesen kiszorították
ellenfeleiket a jeruzsálemi papi működés gyakorlásából (1Kir 2,26-27).
A száműzetés vetett véget ezeknek a viszályoknak, amikor geneológiailag
visszavezették a két csoportot Áronig, Lévi törzsének tagjává téve őt,
aki az első főpap volt a papság kiindulópontjakor (1Krón 24,1-6).
A száműzetésből való visszatérés után (Kr.e. 538), mivel a királyság
nem került visszaállításra, a papság vette kezébe a nép sorsát. Az,
akit végül a "fő papnak" neveznek apránként a királyéhoz hasonló
funkciót fog betölteni: királyi jelvényeket hord (8,9) és mint a
száműzetés előtti királyt felkenik olajjal (8,12). Aristobule I-tol
kezdve (104-103 Kr.e.) ami magától értetődő feltétel volt határozottan
kifejezetté vált: a főpap felveszi a királyi címet.
Ami lényeges, ami megingathatatlan maradt ennek a hosszas kialakulásnak
során, mindig tudott volt a pap közbenjáró jellege, aki felszentelése
által bejutott a szentség szférájába és ezáltal képes a felhatalmazott
közbenjáró szerepét betölteni.
3. A tiszta és a tisztátalan
A tisztátalan fogalma igen közeli a "tabu" fogalmához, ahogyan azt a
vallások történészei a legkülönbözőbb népek vallásaiban felfedezhették.
Ez feltételezi, hogy az emberek lerögzített szabályok által
körülhatárolt életet kívánnak élni, ami az ismeretlentől való
aggodalomtól védi őket. Ezért, minden ami kivételes, nem normális,
szokatlan, minden ami változás, átmenet egyik állapotból a másikba
fenyegető jelenségnek tűnik, olyan hatalom megnyilvánulásának, ami az
ismert szabályokat semmibe veszi, mint egy ragályos fertőzésnek, amivel
szemben védekezni kell annak távoltartásával, vagy megszabadulni attól
megtisztulás által.
A tisztátalanság nem bűnös cselekedet; valóban, az élet feladatai
(szülés, halottak megmosása, stb.) szükségszerűen tisztátalan állapotba
hozzák az embert, és ez megakadályozza hogy a szertartás segítségével
kapcsolatba kerüljön a szent Istennel, ezért ettől meg kell tisztulnia.
A bűnös cselekedet az, amikor valaki tisztátalan és olyan módon
cselekszik, mintha a tisztaság állapotában lenne (Lev 15,31): Ezekeiel
használja a tisztátalanság kifejezését Jeruzsálem bűneinek
minősítésére, beleértve azokat a bűnöket, amelyek kifejezetten az
erkölcs ellen vétettek (lásd Ez 227). A bűn valójában a nagy
tisztátalanság, ami megrontja a kapcsolatot az ember és Isten között.
Az a tény, hogy a Lev 11-15 tiltásait törvénybe fektették le, azt
mutatja, hogy azokat már nem élték spontán módon; a Leviták Könyve
ezeket kapcsolatba hozza a szövetség Istenévek (11,44-45), az élet
urával, akiért tisztának kell megmaradni.
Az Újszövetség több helyütt vitatja ezeknek a tilalmaknak értékét (Mk
7,1-23; ApCsel 10; 1 Kor 6,12-20).
4. A szentség
A szentség a könyvnek és az egész Ószövetségnek egyik legfőbb fogalma.
Rokon fogalom a tisztasággal.
Alapvetően a szentség a transzcendens Isten, a teljesen különböző,
összehasonlíthatatlan, felfoghatatlan, kimondhatatlan Isten
megfejthetetlen titkának teljességét jelöli, a Tökéletesen-Másét, aki
az ember számára megközelíthetelen. Amikor Istent szentnek nevezzük nem
annyira erkölcsi minősítést fejezünk ki, sokkal inkább kifejezzük azt,
hogy Isten gyökeresen összehasonlíthatatlan mindavval, amit az ember
ismer, vagy elképzelni képes.
Ennek ellenére, ami szentségének konstruktív eleme, ez a transzcendens
Isten megengedi az embernek, hogy megközelítse őt (lásd 23; ez a
felfoghatatlan Isten megismerteti magát és közli akaratát (lásd 19);
felragyogtatja szentségét és részesíteni kívánja abban az emberiséget:
"Legyetek szentek, mert én szent vagyok ..." (19,2). Amikor kiválasztja
Izrael népét, Isten azt akarja, hogy különbözzön más népektől;
különválasztja, megkülönbözteti, elválasztja a profán népektől, hogy
közösségre léphessen a szent Istennel. Ez a kiválasztás erkölcsi
követelménnyel jár, ami azonban csak egyik következménye a kiválasztott
nép szentségének, viszont arra vezeti azt, hogy állandóan megszentelje
magát, hogy megmaradhasson ebben az éltető egyesülésben és
kinyilvánítsa ezáltal a többi nép számára Istenének szentségét.
Nem csupán az embereket illethet meg a szent jelző: mindazt, ami Isten
jelenlétét fejezi ki szent jelzővel lehet illetni:
- személyeket (pl. papokat, akik mélyebben hatolnak be Isten
környezetébe és akik távol kell tartsák magukat egyes törvényes, de
profán tevékenységtől, (lásd 21-22);
- időpontokat (pl. a szombatot, az Úr napját, amikor tartózkodni
kell minden profán tevékenységtől, Kiv 20,8-11);
- helyeket (pl. a szentélyt, amibe nem léphet be sem profán, sem
idegen, Zsid. 9,7-8; ApCsel 21-28);
- tárgyakat (pl. a felkenésre szolgáló szent olaj, amit tilos
minden profán célra felhasználni, Kiv. 30.23-33).
Összefoglalva, a szentség fogalmának három alap-meghatározása:
elválasztás mindattól, ami profán; megszentelődés az Istennel való
egyesülés céljából; elkötelezettség Isten szolgálatára, akaratának
teljesítésére.
A Leviták Könyve a Bibliában és a
hivők életében
A Leviták Könyve túlságosan későn jelent meg Izrael életében ahhoz,
hogy érezhető módon befolyásolhassa az Ószövetség többi könyvét.
Másrészről túlságosan kizárólagosan jeleníti meg az izraelita áldozatok
"technikáját" ahhoz, hogy gyakrabban idézhető legyen az Újszövetségben.
A leggyakrabban idézett részek főként a "Szentség szabályzatának"
törvényeiből kerülnek ki. De egy könyvnek hatását nem lehet csupán a
belőle vett idézetek számán lemérni. Ezért a Leviták Könyvének hatása -
bár közvetett - nem hanyagolható el. Valóban, a Jeruzsálemben, a
Leviták Könyvében lefektetett szabályok szerint gyakorolt szertartások
hátterét képezik az Újszövetség Krisztus főpapságáról és áldozatáról
közölt gondolatoknak. A Leviták Könyve nélkül sok elem hiányozna annak
megértésére, hogy Szent Pál, vagy a Zsidókhoz írt levél (lásd Zsid.
Bevezetés 8 §) teológiai szempontból hogyan értelmezte Jézus halálát.
A Leviták Könyve talán ma az Ószövetség könyvei közül a
keresztények által legkevésbé olvasott könyv. Valóban nem egykönnyen
megközelíthető könyv, úgy tűnik csupán olyan gyakorlatokról szól, amik
az Új szövetséggel elavultak. Az "elavulást" azonban jól kell
értelmezni. Amikor vallásos gesztusokat vett át szomszédaiktól, vagy
újakat hozott létre szertartásai kialakítására Izrael törekvése az
volt, hogy az általa végzett szertartás összhangban legyen az általa
hirdetett hittel. A szertartás ki kellett fejezze a szent nép és a
szent Isten közötti újbóli megbékélést és egyesülést, Istenét, akinek
nevében harcoltak a próféták és mindazok, akik Izrael hitének
tisztasága felett őrködtek. Az ünnepek, a szertartások, a mozdulatok
változtak az idők és helyszínek szerint, aszerint, amit ki akartak
fejezni és a lehetőségek szerint annak véghezvitelére. De megmaradt a
vágy a hit kifejezésére a közösségi ünnep által és a test beszédének
segítségével. Sem a próféták kirohanásai a helytelenül elvégzett
szertartások ellen, sem pedig a levitai szertartások elhagyása a
Templomtól megfosztott zsidóság által, valamint a kereszténység által,
akik felismerték Krisztus áldozatának egyedüli és végleges értékét, nem
semmisítheti meg azt a tényt, hogy a Leviták Könyve jelen van a
Szentírásban. Jelenléte jogot ad annak az emberi igénynek, hogy hitét
vallásos gesztusokkal fejezze ki, egyidejűleg bejelentve és előkészítve
annak érkezését, aki szavaiban hordozza és életével megvalósítja az
emberek újra megbékülését és egyesülését Istennel.
Vissza a ÓSz menühöz