TOB - MÁSODIK TÖRVÉNYKÖNYV
Bevezetés
Egy különálló könyv a Pentateuchus
keretében
A Második Törvénykönyv különleges jellegű egységet képez, annak okából
hogy jóformán teljességében tartalmazza a Pentateuchus négy nagy
hagyományának egyikét, a D hagyományt (lásd a Pentateuchus
Bevezetését); a többi hagyomány újból megjelenik a könyv végén, a 31.
fejezettől kezdve.
A könyv első oldalától az utolsóig a történelmi események nem haladtak
előre, kezdettől fogva a Jordánon túl, Moab tartományában vagyunk (1,5)
és Mózes halálára itt kerül sor (34,5). Tartalma sokkal összefüggőbb,
mint a Pentateuchusban: valóban, néhány megszakításon vagy ismétlésen
kívül a 1 - 30. fejezetek úgy tűnnek, mint Mózes beszédei a néphez,
egyfajta szellemi végrendelet amit halála előtt hirdet ki, az Ígéret
Földjének küszöbén. Végül és főként ezeknek a didaktikai beszédeknek
stílusa meghökkentő egységességükkel és eredetiségükkel. Bizonyos
fordulatok gyakran visszatérnek, igen hasonló formában a teljes könyv
során, azonban sohasem teljesen azonosak, például: birtokba venni azt
az országot, amit az Úr esküvel megígért atyáitoknak birtokul ...;
keresni az Urat azon a helyen, amelyet az Úr a ti Istenetek
kiválasztott összes törzsetek közül hogy oda helyezze nevét ...;
megtartani a parancsot, a törvényeket és a szokásokat, amiket nektek
adtam, hogy azokat gyakoroljátok ...; szeretni és szolgálni az Urat, a
te Istenedet teljes szívedből és teljes valódból ... stb. Egyébként sok
ezek közül a stílusfordulatok közül újból felmerül Józsue beszédeiben
és könyveiben, a Bírák, Sámuel és a Királyok könyveiben. Ez az irodalmi
rokonság kétséget ébreszt a Második Törvénykönyv és a Pentateuchus
többi része közötti egységességet illetően. A hagyomány azonban
hozzákapcsolta a Második Törvénykönyvet az előző könyvekhez, hogy nagy
irodalmi egységet alakítsanak ki, amelyet Mózes személye ural.
A szövetség prédikációja
A Második Törvénykönyv jellemzője retorikai alakja. Igaz, a 12 - 26.
fejezetek a törvények és szokások gyakorlatba való átvitelének
szabályzatát tartalmazza, ez magyarázza meg a "Második Törvénykönyv"
címet, vagyis a "második törvény" elnevezést, ahogyan elnevezték a
Septuaginta fordítói (lásd 17,18). Ez a cím azonban elég nehezen felel
meg a műnek, mivel még a központi résznek célja, sem pedig irodalmi
alakja nem hasonlítható törvény szabályzathoz. A különböző felvetett
tárgykörök, amelyek közül több a "szövetség törvényeinek" ismétlése a
Kiv 20-23-ból, inkább tanításra szolgálnak, buzdító beszédekkel,
felhívásokkal és figyelmeztetésekkel kísérve. Így például a héber
rabszolgák felszabadítására vonatkozó tanítás (15,12-18) megismétli és
kifejleszti a Kiv 21,2-6 törvényét, hitoktatói vagy szónoki
nyelvezettel, nem törvényadói módon.
A tanítás egész Izraelhez szól (1,1; 34,12). Megfigyelhető azonban egy
különös ingadozás a beszéd során a megszólításban, a te és a ti között,
gyakran ugyanazon gondolatmeneten belül, sőt egyazon mondatban és ez
minden felfedezhető ok nélkül. Például 6,1-3-ban a beszéd, amely többes
megszólítással kezdodik (lásd 1), egyes számra változik (lásd 2-3a),
hogy újból ti-re térjen át (lásd 3b), majd visszatér a te-re (lásd 3c),
nehézségek, amit a fordítás nem tartott szükségesnek tekintetbe venni.
Vajon két párhuzamos hagyomány kombinációja volna-e ez, ahogyan ez a
Teremtés könyvének különböző hagyományai esetében történt? Ez kevéssé
valószínű, mivel ha elkülönítjük a te-alakban írt részeket, a ti
alakban írt részek nem képeznek folyamatos együttest. Inkább másodlagos
réteget képeznek, ami megerősíti és kifejleszti a te-alakban írt
szöveget. Ez a jelenség első vonás, amely folyamatos szakaszokból álló
irodalmi szerkezetre vall.
Ami fontosabb, a te alakban írt beszéd nem a személyes izraelitát
szólítja meg, hanem az egész népet, akit megszólít, mint az Úr
személyes partnerét (lásd pl. 6,4-5 vagy 9,1). Ez a kollektív
megszólítás lehet csupán egy tanító alakú stílus, de valószínűbb, hogy
egyes liturgikus szertartásokra vezethető vissza, ahol valóban az egész
Izrael összegyűlt, hogy egy emberként hallgassa Urának törvényét. A
Szichon szentélyében, az Ebal és a Gerizim hegyek lábánál lefolytatott
liturgikus szertartásokra vonatkozó utalások (27,11-14), és a parancs,
hogy a Törvényt egész Izrael színe előtt kell felolvasni a hét esztendő
végén, a haladék esztendejében, a sátoros ünnepen, amikor azon a
helyen, amelyet az Úr kiválaszt, egész Izrael összegyülekezik, hogy
lássa az Úr, az ő Istene arcát, (31,10-11), egy visszatérő ünnep
emlékét látszik megőrizni, amelynek során az egész Szinchonban
összegyűlt nép megújítja szövetségét az Úrral meghallgatva törvényének
kihirdetését és vállalkozva annak gyakorlatban való megvalósítására.
Józsue 24 fejezete, aki a szichoni összegyűlést úgy beszéli el, mint
egyedülálló eseményt, talán valóban emléke egy időszakonként
megismételt megemlékező szertartásnak, amelynek liturgiája a következő
elemekből kellett álljon: emlékeztetés a nép történetére (lásd 2-13),
tanítás az Úr kizárólagos szolgálatára (lásd 14-15), a nép tanítása
(lásd 16-24) és a szövetség összefoglalása, amit a törvény hirdetése
kísér (lásd 24-26a) és a tanúk megidézése (lásd 26b-27). Egyébként a
MTörv terve eléggé hasonló elrendezést mutat: a múlt felidézése és
tanítás (1-11), a törvény kihirdetése (12,1-26-15), kölcsönös
elkötelezés (26,16-19), ígéretek és fenyegetések (27,1-30,18), tanúk
megidézése (30,19-20). A beszédek helyszíne nem a Szichon, ennek oka
hogy nem lehetett ellentmondani annak a hagyománynak ami szerint Mózes
nem kelt át a Jordánon. De ez a terjedelmes beszédsorozat, ami az
Ígéret Földjére való bevonulás előtt helyezkedik el, valóban
visszhangja lehet azoknak a szertartásoknak amiket Szichonban
folytattak le a királyi időszak előtt.
A királyság létrejöttével a szövetségnek ez az ünnepe elvesztette
jelentőségét más ünneplések léptek előtérbe, mégpedig Jeruzsálemben. De
a törvény és a szövetség tanítása állandósult. Valószínűleg abban az
időben, amikor ez a tanítás kikerült első liturgikus keretéből
maradt el a közösségi tegező alak és tért át az Izraelitákat magázva
megszólítani, mint megannyi személyes felelosségű egyént.
Ami a tanítást végző személyt illeti, beszédmódja mutatja hogy szerepe
nem teljesen azonos a prófétákéval. A próféta az Úr közvetlen szavát
tolmácsolja népének; Isten ott maga jelentkezik, én-alakban. Itt
viszont Mózes egyes szám első személyt használ, amikor önmagát jelöli
meg, míg az Urat harmadik személyben idézi (például 9,9ss). A szövegek
hangsúlyozzák Mózes közvetítő szerepét: hozzá szól az Úr törvényét
kinyilatkoztatva és ő kapja a parancsot hogy a népnek átadja és
magyarázza (5,5; 6,1; 9,9-10, 5). Mózesnek ezt a közvetítő szerepét,
úgy tűnik, Izraelben a leviták vették át: a "tizenkét törzs megáldása"
során feladatukká válik Jákobnak tanítást adni a szokásokról és
Izraelnek a törvényről (33,10); őket bízza meg Mózes a törvény
felolvasásával a szövetség megújításának ünnepén (31,10-11); ok azok,
akik Mózes mellé társulnak a szichoni nagy liturgiakor (27,9). Mózes
kétségkívül a törvény és a szövetség tanításában kezdeményező szerepet
töltött be; utána a leviták folytatták tisztségét, tevékenyen őrködve
ennek a hagyománynak továbbadásán. Továbbra is Mózes ajkára adták
tanításukat, hogy folyamatosságát és tekintélyét jelezzék. De a későbbi
korok körülményeire vonatkozó utalások mutatják, hogy a leviták mindig
újra fejlesztették és aktualizálták a hagyományokat a különböző
felmerülő kísértéseknek megfelelően: az Ígéret Földjén elhelyezkedett
nép gőgje (8,11-20), a kánaáni vallások vonzása (12,2-3), a királyok
korlátlan uralma (17,14-20), a Száműzetés passzív beletörődése
(4,25-31). Nem csak egy örök érvényű törvény ismételgetéséről van szó,
hanem a feladat annak alapját és alapvető követelményét megértetni. A
bölcsesség forrásának tanítását tárják fel (lásd MTörv 4,5-8 és Péld
2,6; MTörv 4,40 és Péld 3,2; MTörv 8,5 és Péld 3,11-12; MTörv 16,19 és
Péld 17,23, stb.) hogy az Izraeliták értelmét és szívét megnyissák és
meggyőzzék őket egy életstílus elsajátításáról, ami megfelel az Úr
velük megkötött szövetségének.
Így a MTörv egy nagyszabású gyűjtemény, amelyben folyamatosan írásban
rögzült a leviták tanítása aminek forrása Mózes volt. Ez a
tanítás elkísérte Izraelt tanító beszédeivel, figyelmeztetéseivel és
ígéreteivel az Ígéret Földjének küszöbétől egészen a babiloni fogság
idejéig.
Egy megreformáló dokumentum
Ennek a hosszú irodalmi kialakításnak mik voltak fő állomásai? Egy
lényeges egybevetés, amit az Egyházatyák végeztek, lehetővé teszi annak
az időszaknak megállapítását, amikor a MTörv első rögzítése történt. A
Királyok könyve elbeszéli a 2Kir 22-ben, hogy Jozija uralkodásának 18.
évében, vagyis 622-ben, megtalálták a törvénykönyvet (2Kir 22,8.11)
vagy a szövetség könyvét (2Kir 23,2.21.). Megrendülve a könyvben
foglalt fenyegetésektől a király összehívja az egész népet,
ünnepélyesen megújítja a szövetséget és kihirdeti a szertartások
megújítását. Ennek a megújításnak programja (2Kir 23,4-20) megfelel a
MTörv alapkövetelményeinek: az összes vidéki szentélyek lerombolása és
a szertartások központosítása Jeruzsálemben (MTörv 12). A Jozija álal
közreadott dokumentum, úgy tűnik, a Második Törvénykönyv volt,
valószínűleg egy régebbi, rövidebb alakban.
Honnan jött ez a könyv? A meglepetés, amit felfedezése keltett mutatja,
hogy nem teljesen új. Azonban a szertartások megtisztítása Hiszkija
által, nem egészen egy évszázaddal korábban, aki már igyekszik a
szertartásokat Jeruzsálembe központosítani (2Kir 18,4.22), még
semmiféle írott dokumentumra nem alapít. Az első primitív összeállítás
ennek az első reformnak kudarca után keletkezhetett, Manassze vészes
uralkodása alatt, amikor a bálványimádás újra lábra kapott (2Kir 21),
vagyis a VII. század első felében. Magában foglalja a levita körök
reformtörekvéseit, akik a vallási szinkretizmus és a szociális lazaság
ellen harcolnak az ősi Izrael leghitelesebb hagyományaira támaszkodva.
Ezek a leviták többségükben visszatért menekültek voltak, akik az
izraeli királyságból az asszír invázió idején elmenekültek, Szamaria
elfoglalása előtt 722-ben. Judába és Jeruzsálembe olyan hagyományt
hoztak, amely különös módon el lett hanyagolva és egy teljes századba
telt, amíg újra hallatott magáról, majd hivatalosan elfogadásra került.
Amikor a Jeruzsálemben összpontosult szertartásokkal a Szichem-i
szövetség régi szertartásainak felújítását valósította meg, a MTörv a
királyok korának kellős közepén újraélesztette a szövetség etikáját,
amely a Mózesnek szóló kinyilatkoztatásból vette eredetét.
A végleges mű és annak terve
Az a dokumentum, amely Jozija reformjainak alapjául szolgált
folyamatosan gazdagodott. Kifejlesztették a tanító beszédeket egyik
vagy másik parancs alátámasztására, hangsúlyosabbá tették a
figyelmeztetéseket (lásd 28,45-68), beszőttek beszédeket (lásd
4,15-31), hozzáfűztek ősi, úgyanazokra a témákra vonatkozó szövegeket
(lásd 5,6-22 vagy 27. 11-26). A Mózes halálára vonatkozó "jahvista",
"elohista" és "papi" hagyományokat a könyv végére csoportosították,
valamint két Mózesnek tulajdonított költeményt (31-34). Egy utolsó
kiadó, valószínűleg az, aki Sámuel és a Királyok könyveit
összeállította (lásd ezeknek a könyveknek bevezetését), írt egy
előszó-értekezést (1-3), hogy beállítsa a MTörv-et az általa
festett képbe a nép sorsáról, a száműzetésben lévő Mózesről.
Így befejezetten a MTörv-ben általános terv mutatkozik meg, három
részben, amit egy befejező rész követ, ami egyidejűleg a Pentateuchus
befejezéséül is szolgál:
1. rész: két bevezető értekezés, egyik inkább elbeszélő stílusú
(1,6-4,44), a másik inkább buzdító beszéd stílusú (4,45-11,32);
2. rész: a törvények (12-26), ezeket követi néhány liturgikus
rész (27 és 28);
3. rész: a befejező buzdító beszédek (29 és 30):
A könyv és a Pentateuchus befejező része: Mózes halálára vonatkozó
hagyományok (31-34).
A könyv nagy témái
Annak ellenére, hogy a MTörv kidolgozása hosszú idő alatt ment végbe,
igen változatos anyagok felhasználásával, mégis egy igen egységes és
hagyományaihoz erősen ragaszkodó csoport gondolkodását és tanítását
tükrözi. Lehetséges tehát, hogy megkíséreljünk a könyv gondolatainak
együtteséből összefoglalást alkotni, alkotóelemeinek különbözősége
ellenére.
Ennek az üzenetnek kulcsaként a 29,28 vers tömör kijelentése
szolgálhat: "Ami rejtve van, az az Úr, a mi Istenünk ügye; de a
kinyilatkoztatott dolgok ránk s gyermekeinkre tartoznak mindörökre,
hogy e törvénynek minden szavát megtartsuk."
Itt a MTörv központi témáinak szinte rövid tartalmát találhatjuk:
az Isten misztériuma, egy nép kiválasztása történelmének folyamatában,
a cselekvés követelménye, amely felöleli az élet minden területét.
a) Izrael Istene
"Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr!" (6,4). Itt adva
van Izrael számára az alapvető referencia, a kiindulási és találkozási
pont minden gondolat és minden cselekvés számára.
Izrael azt mondhatja: a mi Istenünk. Valóban, ha Isten az egész
emberiség teremtőjeként kerül bemutatásra (4,32), elsősorban annak kell
őt felismerni, mint aki kinyilvánította magát népének egész története
során. Ebből a történetből a MTörv csak kevés epizódot mond el, de
beszédeinek alapjául folyamatosan az alapvető állomásokra való utalások
szolgálnak: az "atyáknak" tett ígéret (4,31), a kivonulás Egyiptomból
(7,19), a Törvény adása Hórebnél (5,5), a pusztán való átkelés (8,2),
bevonulás, hosszú, boldog életre (4,40), a jó földre (1,15), amelyet az
Úr megígért. A szerző számára ez az utolsó állomás, amit Mózes
beszédében jövő idobeni eseményként jelenít meg, természetszerűleg
Isten cselekedeteinek részét képezi, aminek emlékét állandóan fenn kell
tartani (4,9). Ezeken az eseményeken keresztül Izrael az ő Istenének
hatalmát látta saját szemével - vagyis inkább az Úr volt, aki olyan
látást adott neki, amely képes volt felismerni őt cselekedeteiben
(29,3). Olyannyira, hogy Izrael "Credo"-ja, a legrégibb idők óta abban
áll, hogy felidézze az Úr nagy tetteit népének életében, s ez a MTörv
középpontjában áll: néha kifejezetten kimondva (6,21-23; 26,5-9), de
mindenhol mintegy beleértve.
A múlt eseményei tehát Isten népéhez való hűségének nagyszabású jelei.
Egy másik jele az Úr szószólóinak jelenléte. Ebben a tekintetben Mózes
valaha egyedülálló szerepet játszott (34,10.11), ez soha nem térhet
vissza a Törvény következtében, amit ő hirdetett ki; de Izrael élete
során a próféták (18,15) és - más módon - a leviták (33,8) az Úr tanúi
és közvetítői, közbenjárók közötte és az emberek között. Annyi jelnek
köszönhetően Izrael felismerheti, hogy az ő Istene közeli Isten (4,7),
aki szövetségre lépett vele (26,17), mivel szereti őt (6,5).
Így, Izrael számára az Úr egyetlen; az állítólagos többi istenek nem
mások, mint fa és kő (4,28). Ezt az egyedüli jelleget nagyszabásúan
kell megnyilvánítani; ebben az irányzatban a MTörv, elsőként, bevezeti
az egyetlen szentély elvét (12,5), ahol az egybegyűlt Izrael (5,22)
egységben találkozzék, mint a Hórebnél. Így kerül kiküszöbölésre
mindaz, ami megoszthatja az Úrnak szentelt szertartást (6,4). A Törvény
maga is jele az egységnek; meghökkentő észlelni, hogy miközben előadja
a törvények és szokások hosszú sorát, szereti említeni a Törvényt, a
parancsolatot (1,5; 5,31; 6,1); A törvény rögzíti az egyetlen utat,
amit az egész népnek követnie kell. A MTörv monoteizmusa így az egész
életre vonatkozó egységes koncepcióba torkollik: egyetlen Isten,
egyetlen szentély, egyetlen Törvény, egyetlen nép.
b) Isten népe
Izrael tehát tudja, hogy az egyetlen Úr sajátjának foglalta le (7,6;
28,10), szent népévé tette (7,6) ingyenesen elhalmozta (9,5)
kicsinysége ellenére (7,8) és fiaként bánt vele (1,31). Istennek ez a
kiválasztása, aminek forrása a múlt eseményeiből fakad, minden
generáció számára megújul (11,2; 29,14), olyannyira hogy a nép a
századok során fel kell ismerje, hogy Istene ma is szólítja
(1,10).
Ez természetesen tevékeny választ tételez fel, ami az egész népet
kötelezi. Körül kell metélni a szívet (10,16), vagyis lényük
legmélyéből be kell kapcsolódni a szövetségbe. Vissza kell utasítani
minden kiegyezést a pogány népekkel és azok isteneivel (4,19; 17,3)
hogy a Szóból éljenek (6,8), azt hallgassák, megtartsák és hűségesek
lehessenek a Törvényhez minden részletében; röviden, szeretni kell az
Urukat, teljes szívükből, teljes valójukból és minden erejükből (6,5).
Így lehet igaznak lenni (6,25) és az egész életükből tanúságot tenni a
hitről; még a háború is beletartozik ebbe (20,1.4.).
Ezen túlmenően is: a törvényhez való ilyen hűség által Izrael visszatér
az üdvösség eseményeihez, mivel engedelmessége végeredményben az
Istennel való találkozásokból levont következtetések eredménye (5,15).
Mivel az úr népét Kánaán földjére vezérelte, ezért ennek a földnek
zsengéit fel kell ajánlani (26,5); a Kivonulás idejének emlékére kell
az ünnepeket megülni (16,1.3.12) és a szombatot (5,15); mivel Izrael
elnyomás alatt volt Egyiptomban, azért ma tiszteletben kell tartania a
szegényeket (10,18) és senkit sem szabad elnyomnia (24,18-22), mégha
egyiptomi is (23,8). Ilyen módon a Kivonulásra emlékezve módot talál a
MTörv arra, hogy túlhaladjon azon a szűklátókörűségen, ami általában
kizárja a közösség köréből az idegeneket (14,21; 15,3; 23,12). A nép
életének egésze, a lét legkisebb részletéig visszaemlékezés
üdvösségének történetére.
A szegények tiszteletének törvénye ebben az együttesben lényeges helyet
kap. Ez szembetunik például a három évenként járó tized előírásainak
olvasásakor (14,28), az adósságok visszafizetéséről (15,1), a
rabszolgák felszabadításáról (15,12-18), a marokszedésről és
böngészésről (23,25-26). A király maga is, amennyire lehetséges, úgy
éljen mint a szegények (17,15). Ennek hangsúlyozása főként abban az
időben volt szükséges, amikor a könyv legrégebbi része került
összeállításra: a nép egységét ekkor a szociális egyensúly felborulása
bontotta meg: egy egyre hatalmasabb gazdag réteg állt szemben egy kis,
napról napra nyomorúságosabb népréteggel; sürgős szükségvolt arra
emlékeztetni, hogy a közös múlt nevében Izrael minden fia testvér és
újra fel kellett venni a harcot a szegények védelmében (15,4). Ennek az
időnek prédikátorai optimisták voltak: képesnek tartották Izraelt Isten
hívásának követésére és arra, hogy életüket valóban az üdvösség
történetének emlékére alakítsák (lásd 12,28; 26,16-19).
Azonban érezhető volt, hogy valójában itt drámai helyzet alakul. Az
ilyen módon alakított élet folytonos alkalom az Istennel való
találkozásra. Állandó hűséget tételez fel az ember részéről, minden
pillanatban és ez a hűség elvben elérhető számára (30,14). Két út áll
nyitva számára: a hűség és a boldogság útja, vagy a lázadás és a
boldogtalanság útja (11,27-28); választania kell, elkötelezve teljes
jövőjét (30,15-20). De mit cselekszik? Itt is a történelem adja meg a
választ, de az nem biztató. A Kivonulás ideje óta a nép állandóan
fellázadt és Mózes mindig megújuló közbenjárására volt szükség és Isten
soha nem lankadó hűségére, hogy Izrael el ne pusztuljon a megérdemelt
harag csapása következtében (9,7). Mi fog történni az üdvösség
történetének további szakaszai során, e mai korban, amikor mindenki
felhívást kap a döntésre? A helyzetnek drámaiságát az első prédikátorok
előre megérezték. De eljön az az idő, amikor minden illúzió el kell
tűnjön: Izrael határozottan képtelennek mutatkozik az Úr mellett
dönteni és ezáltal az élet mellett, a nép sorsa a katasztrófa. A MTörv
utolsó szerzői, akik a száműzetés korában éltek, világosan megmondták
ezt (28,15; 29,21).
Mégis, a MTörv gondolatvilága nem hajlik a kétségbeesés felé. Az ember
bűne ugyanis nem lehet az utolsó szó: eljön a nap, amikor Isten majd
úgy cselekszik, hogy a nép megtér és elnyeri bocsánatát (30,3). De
addig is, el kell fogadnia a megpróbáltatást és a szenvedést és okulnia
kell belőle és végre el kell határoznia, hogy megújítja szívét.
A Második Törvénykönyv a Bibliában
A MTörv a Szentíráson belül fontos helyet foglal el. Nem csupán azért,
mert a zsidó hagyomány benne találja meg alapvető "credo"-ját, a "Shema
Izrael"-t: "Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr" (6,4),
sem pedig azért, mert Jézus belőle meríti a legfőbb parancsot: Szeresd
Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel (6,5). Ez a
hagyomány, annak a különleges lelkületnek következtében, amely áthatja,
mélységesen hatással van az Ószövetség más gondolatkörére is. Gyakran
említik meg a szóhasználati és témabeli hasonlóságokat a MTörv és
Jeremiás üzenete között, akinek működése közvetlenül követi Jozija
reformjait: az Úr jótéteményinek feledése (Jer 2,4-7; MTörv 6,10-13), a
szív körülmetélése (Jer 4,4; lásd MTörv 10,16), az új szövetség (Jer
31,31-34; lásd MTörv 30,1-10). Ezek jellegzetesen MTörv-i témák. A
stílusbeli hasonlóság a MTörv és Józsua (1 és 23), a Bírák (Bír
2,6-3,6), Sámuel (1 Sám 12) és a Királyok (1 Kir 8; 2 Kir 17)
könyveiben foglalt beszédek és elmélkedések között, amelyek jelzik a
történések nagyobb szakaszait, megvilágítja azt a hatást, amit a MTörv
ennek a széleskörű történetírási körképnek szerzőjére gyakorolt.
Ugyanúgy, mint a MTörv, ennek a szerzőnek is érdeklődése középpontjában
a Jeruzsálem-i templom és a törvények parancsaihoz való engedelmesség
áll; a MTörv törvényeit a történelem megértésének kulcsaként fogja fel.
A két út közötti választás témája, mely közül az egyik az életre vezet,
a másik a halálhoz (lásd MTörv 30), széleskörűen folytatódik a későbbi
judaizmus etikai tanításában, valamint az evangéliumban (Mt 7,13-14).
És látjuk ahogyan a cselekvő szolidaritás a szegény testvérek iránt,
ami a MTörv állandó gondolatköre és a zsidó közösségi élet fermentuma,
belevésődik az evangélium szívébe.
A Második törvénykönyv a mai ember
számára
Adhat-e a Második törvénykönyv valamit is a XX. század kereszténye
számára? Legtöbb szabálya a mi szociális és kulturális helyzetünktől
különböző állapotokra vonatkozik; és ezen felül, a Törvény nem vált
érvénytelenné azóta hogy Krisztus létrehozta a hit, a kegyelem és a
Lélek uralmát (lásd Róm 3,28; 6,14; Gal 3,23; 5,18)?
Meg kell ismételnünk, hogy a MTörv elsődlegesen nem szabályok
gyűjteménye, hanem elmélkedés arról, min alapszik teljes
engedelmességünk Isten iránt, legyen tudomásunk tevékenységéről népének
életében és történelmében. Ami ekkor a hívők életét kormányozza az a
hála érzése, kettős értelemben: az isteni jelenlét felfedezése miatt és
válaszként a kapott ajándékra.
Egyébként, maguk a szabályok, ha nem is gyakorolnak ránk különösebb
vonzást, olyan módon vannak megfogalmazva, hogy képesek lehetnek minket
megvilágosítani. Valóban, ezt az egész tanítást az a szándék uralja,
hogy valódi hűséget találjon egy állandóan változó világ szívében (lásd
15,1 és g jegyzetet).
Manapság, amikor minden vallás hívője az erkölcs megalapozottságát
kutatja, a MTörv egy igen jelentős példáját állítja elénk arról a
törvényről, amely nem kívülről akarja magát ráerőszakolni az emberre,
hanem amelyik a szív gondolkodásmódjába és elhatározásaiba kíván
belegyökeresedni. Ez az erkölcs megfontolt, világos, érett, valóságos
bölcsesség (4,5-8). Mivel egy történés keretében találkozunk Istennel,
ezért a mindennapos magatartásunkat az üdvösség eseményeinek funkciója
szerint kell alakítani.
Ez a könyv a cselekedetekben megnyilvánuló szeretet erkölcstanát is
tartalmazza: az Úr szeretete felhívja az emberiség minden rétegét, a
politikától kezdve az egészségügyig, a szociális, vagy családi életig a
testvéri találkozásra, sőt az állatvilág, (22,7), vagy a fák
tiszteletére (20,19). Minden élethelyzet választás elé állít az Úr
mellett, vagy ellene, itt dől el jövőnk, mert cselekedeteink szerint
leszünk megítélve, elsősorban a szegényebbek iránti magatartásunk
alapján.
A MTörv továbbiakban szól még, különösen hangsúlyozva és aláhúzva az
Isten népétől megkívánt önkéntes és komoly engedelmességről. Valóban, a
törvény nem adja meg a teljesítendő feltételeket ahhoz, hogy az Ígéret
Földjére juthassanak, de rámutat a következményekre, amelyek a
kiválasztásból és a Kánaánban nyert örökségből adódnak. De a MTörv
prédikátora aláhúzza ennek az engedelmességnek komoly voltát; a
törvényhez csatolja a boldogság ígéretét azok számára, akik gyakorolják
és azoknak a vesztét, akik áthágják azt; mivel a szövetség törvénye a
népet élet és halál kérdése elé állítja (30,15-20). A MTörv
egyensúlyban tartja az engedelmességnek e két jellegzetes vonását:
önkéntesség és komolyság. Ezt az egyensúlyt nehéz fenntartani és ez már
a korai judaizmusban, de a különböző keresztény vallásokban is, gyakran
az érdemek etikájába vagy a moralizmusba torkolhat. Az összes biblikus
tanúságtevő közül a MTörv egyik leggyümölcsözőbb alapot képezi a
nagykorú, kiegyensúlyozott és élő morál újra felfedezéséhez.
Vissza a ÓSz menühöz