TOB - NÁHUM KÖNYVE
Bevezetés
Náhum a "vigasztaló"
A kis próféták közül a hetedik Náhum, a "megvigasztalt",
"megerősített", aki tehát képes vigasztalni, megerősíteni (2Kor 1,4), a
vigasztaló hasonlóság nélkül áll a Bibliában, egy szinonima, Menachem
kivételével (2Kir 15; ApCsel 13,1; lásd 4,36); lásd még Nehemiás
(Neh 1,1 jegyzet).
Erősítést ad övéinek, vigasz, ami lehetővé teszi ebben a sötét
időszakban a remény fennmaradását (lásd Róm 15,4-5).
A remény, amely őt élteti és amelyet hitének erejével hirdet az Úr
elkerülhetetlen győzelmének reménye, még akkor is, ha ellenségei erejük
teljében látszanak is lenni (1,12; 3,15-17), rettenetesek, mint az
oroszlánok (2,12-14) és győzedelmesek (3,4).
Náhum könyve
Könyve (1,1) folyamatosan kifejti ezt az alapvető témát, három
különböző módon:
1. Először egy zsoltár (1,2-8). Kissé abban a modorban, mint a
többi prófétai könyv bevezetése (lásd Ám 1,2; Mik 1,2-4; Szof 1,2-3),
de hangsúlyozottabban, szembeállít minket avval, aki minden máson
uralkodik. És ha az Úr főként az egész világ felett ítélő rettenetes
uralkodóként jelenik is meg, arcának másik megjelenítése sem hiányzik
(lásd 3. és 7. verseket), ez a másik megjelenés később sokkal elevenebb
megvilágításban fog megjelenni (lásd 1,3 j jegyzetet). Ez az első rész
teljes egészében egy meglehetősen általános, időtlen térben helyezkedik
el; az üdvösség történetére vonatkozó célzások finomak (lásd 3-4.
verseket). Végeredményben azonban feltűnik benne a könyv különleges
történelmi szövegösszefüggése (8. vers).
2. A második részben (1,9-2,3) ez a szövegösszefüggés pontosabbá
válik. De az ebben a második részben szereplő jövendölések egyes
elemeinek értelmezése kényes kérdés marad (lásd 1,9 jegyzeteit; 1,12 f
jegyzetet).
3. Végül ez Ninive bukásának ünneplése (2,4-3,19), pontosabban
azt mondhatnánk, hogy könyörgés Ninive bukásáért, vagy még, a
megidézése, a szónak hatékony hívás értelmét adva, amikor hatalmának
csúcsán volt. Követi ezt egy sor különösen szuggesztív kép, mindegyik
egy egységet alkot, különböző szempontokból kidomborítva a város képét
és annak eltűnését. Ez a város jelkép erejű (lásd 1,8 w jegyzetét),
ugyanúgy, mint szenvedése és királyának sorsa általános súlyú
tanulságot hordoz: Példát szolgáltatok veled (3,6). Ha az Úr
közbelépett ilyen rendkívüli módon ez végeredményben az elnyomottak
megszabadításáért történik (3,19), övéinek üdvösségéért (1,7; 2,1.3).
Megelégszünk evvel a néhány megjegyzéssel a könyv egészére és három
részre tagolására vonatkozóan, anélkül hogy belemennénk a viták
részleteibe és az érvekbe, amelyek egységességét kívánják bizonyítani.
Náhum és Ninive bukása
Egy leleményes tanulmány igyekezett Náhumot úgy bemutatni, mint egy
liturgia szövegkönyvének szerzőjét, amivel 612 őszén Jeruzsálemben az
Újévet ünnepelték, a nemrégiben bekövetkezett Ninive bukásával
kapcsolatban, amely esemény különlegesen bemutatja az Úr győzelmét
ellenségei felett. Azonban, bár felismerhető bizonyos kultikus
irányulás a könyvben a kezdő zsoltár által, ami elősegíti különösen a
jövendölés beteljesedése után az újraolvasást a hálaadásban. Általában
megegyezik a nézet, hogy a jövendölések kihirdetését (amik hiteles
prófétai jövendölések) és még a könyv szerkesztését is Ninive bukása
előttre (612) helyezzék és Téba kifosztása utánra (663), amire céloz a
3. fejezetben (8-10 versek). Több pontos támpontot keresve,
megállapítható teljes okkal, hogy 1,13 szerint Juda még az asszír
hatalom alatt van, ami Asszúrbanipal halála előtti időre vezetne vissza
(lásd 1,13 g jegyzetet). Azonban az egyes képek élénksége,
aktualitásuknak jellege a 2. és 3. fejezetekben azt a gondolatot
ébreszti, nem idézik-e, mint egészen közeli eseményeket az asszír
inváziót (3,12-13), sőt Ninive ostromának kezdetét (2,2.4-5;
3,2-3.114), pontosabban a babiloniak és a médek által, akiknek hadainak
színe a vörös volt (2,4). Mégis, úgy tűnik, hogy fantasztikus
leírásokat kíván adni, olyan adatokat amiket nem kíván pontosítani és
amiknek egyébként a második rész biztonságosabb utalásai ellentmondanak.
Nem kockáztatjuk-e, hogy félreértjük a próféta szándékait arra
vonatkozóan, amit annyi képzelőerővel idéz fel? Az o gondja, szerepe
nem egyszerűen az, hogy azonnali következtetéseket vonjon le egy adott
politikai helyzet felületes elemzéséből, hanem mindenek előtt a hit
látomásának kifejezése kifosztott kortársai előtt, hozzájárulni ennek a
látomásnak beiktatásába a történelembe, kifejezve Isten hatékony
szavát, amiben o részesült. Ezért Náhum egy kommentárja, ami 1971-ben
jelent meg, a jövendölések kihirdetését és a könyv szerkesztését azokra
a hónapokra helyezné, amik közvetlenül követték 663 év nagy eseményét
(lásd 3,8 z jegyzetét), inkább, mint a 612 év közelében, és ezt a könyv
adatainak együttesére alapozva, amelyeket ennek a fordításnak
jegyzeteiben hangsúlyoztunk. Különböző jelzések más kritikai
véleményezésekben szintén jelezve vannak.
Hozzá lehet még tenni, de teljesen másodrendűen, hogy a hagyomány
szerint, finoman értelmezve, aminek visszhangját megtaláljuk Tób
14,4-ben (lásd a 12-15. verseket is), olyan prófétának tekintették, aki
megjövendölte a jövőt igen hosszú időtartamra és a Seder Olam szerint,
rabbinikus krónika a Mishna idejéből, o és Joel hivatásukat Manassze
alatt gyakorolták.
Náhum próféta
A héber költészet bizonyos különleges szempontjait összehasonlítva
Náhum nyelvezetének költői vonásaival elsősorban a könyv egészének
irodalmi értékét emelték ki, akár a kezdő himnuszt tekintsük (lásd 1,2
jegyzetet d), vagy a szónoklatok és leírások élénkségét a 2. és 3.
részben. A könyv címe: látomás (1,1) igen jellemző; Náhum lát és láttat.
De ami látomásában a leginkább megérinti az olvasót az a szenvedély,
ami őt megérinti, hitének heve: minden látszat ellenére
tántoríthatatlan erejű meggyőződéssel hirdeti a fentről kapott
üzenetet, hogy az Úré lesz a győzelem, hogy már az Úré.
A felületes összehasonlításokon túlemelkedve, amiket Náhum és a nagy
próféták, mint például Jeremiás között gondoltak tenni, fel kell
ismernünk nála azonos dinamizmus megmutatkozását, amit az élő Istennel,
az Úrral, a történelem és minden ember urával való kivételes
egyesülésből merít a próféta.
Ha vizsgáljuk a párhuzamosságot 1,13 és Jer 28,11 között, első látásra
felmerülne, hogy Náhumot a Hananya jellegű prófétákhoz hasonlítsuk,
akik ellen Jeremiás kikel. De fordítsunk csak tovább két-három oldalt
ennek a prófétának könyvében, akkor felfedezhetjük a 30. fejezet 8.
versét és láthatjuk, hogy Jeremiás maga is megjósolta a szabadulást a
szenvedés után, ugyanolyan kifejezésekkel, amint tette ezt Izajás (pl.
10,5-19.24.27-ben). Ne csodálkozzunk azon, hogy Náhum negyvenhét
versében nem találjuk meg a prófétai jövendölések minden aspektusát,
amikkel találkozhatunk abban az összegező műben, ami Jeremiás könyve.
Tudjuk, hogy ugyanannak az Úrnak féltékenysége mindig más és más módon
mutatkozik meg (1,2 e jegyzet); nem csoda hát, ha kiválasztottainak
hangvétele igen különböző! Ugyanazon hagyományra támaszkodva egyik a
másikra enyhén ihletően hat, egymást kiegészíti vagy megtoldja. Így
például Jónás kitágítja Náhum határait. Joel, aki úgy tűnik felhasznál
néha bizonyos elemeket Ninive elestének leírásából arra használja ezt,
hogy megtoldja Náhumot, hogy bejelentsen egy sokkal általánosabb
jelentőségű eseményt, az Úr napját. Tudjuk, hogy Náhum könyvéből
merítve a sáskák rajzásának képét (3,15-17) milyen érzékletességgel
jeleníti meg Joel, hogy magát a megpróbáltatást szemléltesse (bevezetés
Joel könyvéhez). Számtalan ilyen hasonlóságot lehetne felemlíteni
más prófétákkal is.
A közölt fordítás jegyzete a szöveg fő tanúinak véleménykülönbségeire
mutat rá, többek között a Qumranban talált kommentár töredékeiben. Ez a
kommentár, amelyik vagy száz évvel a mi időszámításunk előtt
keletkezett, tanúsítja a maga módján, hogy a hívők Náhumban Isten
szavát fedezték fel, amely alkalmas a történelem minden időszakát
megvilágítani.
Vissza a ÓSz menühöz