TOB - NÁHUM KÖNYVE

Bevezetés

Náhum a "vigasztaló"

 A kis próféták közül a hetedik Náhum, a "megvigasztalt", "megerősített", aki tehát képes vigasztalni, megerősíteni (2Kor 1,4), a vigasztaló hasonlóság nélkül áll a Bibliában, egy szinonima, Menachem kivételével (2Kir 15;  ApCsel 13,1; lásd 4,36); lásd még Nehemiás (Neh 1,1 jegyzet).

Erősítést ad övéinek, vigasz, ami lehetővé teszi ebben a sötét időszakban a remény fennmaradását (lásd Róm 15,4-5).

A remény, amely őt élteti és amelyet hitének erejével hirdet az Úr elkerülhetetlen győzelmének reménye, még akkor is, ha ellenségei erejük teljében látszanak is lenni (1,12; 3,15-17), rettenetesek, mint az oroszlánok (2,12-14) és győzedelmesek (3,4).

Náhum könyve

Könyve (1,1) folyamatosan kifejti ezt az alapvető témát, három különböző módon:

1.  Először egy zsoltár (1,2-8). Kissé abban a modorban, mint a többi prófétai könyv bevezetése (lásd Ám 1,2; Mik 1,2-4; Szof 1,2-3), de hangsúlyozottabban, szembeállít minket avval, aki minden máson uralkodik. És ha az Úr főként az egész világ felett ítélő rettenetes uralkodóként jelenik is meg, arcának másik megjelenítése sem hiányzik (lásd 3. és 7. verseket), ez a másik megjelenés később sokkal elevenebb megvilágításban fog megjelenni (lásd 1,3 j jegyzetet). Ez az első rész teljes egészében egy meglehetősen általános, időtlen térben helyezkedik el; az üdvösség történetére vonatkozó célzások finomak (lásd 3-4. verseket). Végeredményben azonban feltűnik benne a könyv különleges történelmi szövegösszefüggése (8. vers).

2.  A második részben (1,9-2,3) ez a szövegösszefüggés pontosabbá válik. De az ebben a második részben szereplő jövendölések egyes elemeinek értelmezése kényes kérdés marad (lásd 1,9 jegyzeteit; 1,12 f jegyzetet).

3.  Végül ez Ninive bukásának ünneplése (2,4-3,19), pontosabban azt mondhatnánk, hogy könyörgés Ninive bukásáért, vagy még, a megidézése, a szónak hatékony hívás értelmét adva, amikor hatalmának csúcsán volt. Követi ezt egy sor különösen szuggesztív kép, mindegyik egy egységet alkot, különböző szempontokból kidomborítva a város képét és annak eltűnését. Ez a város jelkép erejű (lásd 1,8 w jegyzetét), ugyanúgy, mint szenvedése és királyának sorsa általános súlyú tanulságot hordoz: Példát szolgáltatok veled (3,6). Ha az Úr közbelépett ilyen rendkívüli módon ez végeredményben az elnyomottak megszabadításáért történik (3,19), övéinek üdvösségéért (1,7; 2,1.3).

Megelégszünk evvel a néhány megjegyzéssel a könyv egészére és három részre tagolására vonatkozóan, anélkül hogy belemennénk a viták részleteibe és az érvekbe, amelyek egységességét kívánják bizonyítani.

Náhum és Ninive bukása

Egy leleményes tanulmány igyekezett Náhumot úgy bemutatni, mint egy liturgia szövegkönyvének szerzőjét, amivel 612 őszén Jeruzsálemben az Újévet ünnepelték, a nemrégiben bekövetkezett Ninive bukásával kapcsolatban, amely esemény különlegesen bemutatja az Úr győzelmét ellenségei felett. Azonban, bár felismerhető bizonyos kultikus irányulás a könyvben a kezdő zsoltár által, ami elősegíti különösen a jövendölés beteljesedése után az újraolvasást a hálaadásban. Általában megegyezik a nézet, hogy a jövendölések kihirdetését (amik hiteles prófétai jövendölések) és még a könyv szerkesztését is Ninive bukása előttre (612) helyezzék és Téba kifosztása utánra (663), amire céloz a 3. fejezetben (8-10 versek). Több pontos támpontot keresve, megállapítható teljes okkal, hogy 1,13 szerint Juda még az asszír hatalom alatt van, ami Asszúrbanipal halála előtti időre vezetne vissza (lásd 1,13 g jegyzetet). Azonban az egyes képek élénksége, aktualitásuknak jellege a 2. és 3. fejezetekben azt a gondolatot ébreszti, nem idézik-e, mint egészen közeli eseményeket az asszír inváziót (3,12-13), sőt Ninive ostromának kezdetét (2,2.4-5; 3,2-3.114), pontosabban a babiloniak és a médek által, akiknek hadainak színe a vörös volt (2,4). Mégis, úgy tűnik, hogy fantasztikus leírásokat kíván adni, olyan adatokat amiket nem kíván pontosítani és amiknek egyébként a második rész biztonságosabb utalásai ellentmondanak.

Nem kockáztatjuk-e, hogy félreértjük a próféta szándékait arra vonatkozóan, amit annyi képzelőerővel idéz fel? Az o gondja, szerepe nem egyszerűen az, hogy azonnali következtetéseket vonjon le egy adott politikai helyzet felületes elemzéséből, hanem mindenek előtt a hit látomásának kifejezése kifosztott kortársai előtt, hozzájárulni ennek a látomásnak beiktatásába a történelembe, kifejezve Isten hatékony szavát, amiben o részesült. Ezért Náhum egy kommentárja, ami 1971-ben jelent meg, a jövendölések kihirdetését és a könyv szerkesztését azokra a hónapokra helyezné, amik közvetlenül követték 663 év nagy eseményét (lásd 3,8 z jegyzetét), inkább, mint a 612 év közelében, és ezt a könyv adatainak együttesére alapozva, amelyeket ennek a fordításnak jegyzeteiben hangsúlyoztunk. Különböző jelzések más kritikai véleményezésekben szintén jelezve vannak.

Hozzá lehet még tenni, de teljesen másodrendűen, hogy a hagyomány szerint, finoman értelmezve, aminek visszhangját megtaláljuk Tób 14,4-ben (lásd a 12-15. verseket is), olyan prófétának tekintették, aki megjövendölte a jövőt igen hosszú időtartamra és a Seder Olam szerint, rabbinikus krónika a Mishna idejéből, o és Joel hivatásukat Manassze alatt gyakorolták.

Náhum próféta

A héber költészet bizonyos különleges szempontjait összehasonlítva Náhum nyelvezetének költői vonásaival elsősorban a könyv egészének irodalmi értékét emelték ki, akár a kezdő himnuszt tekintsük (lásd 1,2 jegyzetet d), vagy a szónoklatok és leírások élénkségét a 2. és 3. részben. A könyv címe: látomás (1,1) igen jellemző; Náhum lát és láttat.

De ami látomásában a leginkább megérinti az olvasót az a szenvedély, ami őt megérinti, hitének heve: minden látszat ellenére tántoríthatatlan erejű meggyőződéssel hirdeti a fentről kapott üzenetet, hogy az Úré lesz a győzelem, hogy már az Úré.

A felületes összehasonlításokon túlemelkedve, amiket Náhum és a nagy próféták, mint például Jeremiás között gondoltak tenni, fel kell ismernünk nála azonos dinamizmus megmutatkozását, amit az élő Istennel, az Úrral, a történelem és minden ember urával való kivételes egyesülésből merít a próféta.

Ha vizsgáljuk a párhuzamosságot 1,13 és Jer 28,11 között, első látásra felmerülne, hogy Náhumot a Hananya jellegű prófétákhoz hasonlítsuk, akik ellen Jeremiás kikel. De fordítsunk csak tovább két-három oldalt ennek a prófétának könyvében, akkor felfedezhetjük a 30. fejezet 8. versét és láthatjuk, hogy Jeremiás maga is megjósolta a szabadulást a szenvedés után, ugyanolyan kifejezésekkel, amint tette ezt Izajás (pl. 10,5-19.24.27-ben). Ne csodálkozzunk azon, hogy Náhum negyvenhét versében nem találjuk meg a prófétai jövendölések minden aspektusát, amikkel találkozhatunk abban az összegező műben, ami Jeremiás könyve. Tudjuk, hogy ugyanannak az Úrnak féltékenysége mindig más és más módon mutatkozik meg (1,2 e jegyzet); nem csoda hát, ha kiválasztottainak hangvétele igen különböző! Ugyanazon hagyományra támaszkodva egyik a másikra enyhén ihletően hat, egymást kiegészíti vagy megtoldja. Így például Jónás kitágítja Náhum határait. Joel, aki úgy tűnik felhasznál néha bizonyos elemeket Ninive elestének leírásából arra használja ezt, hogy megtoldja Náhumot, hogy bejelentsen egy sokkal általánosabb jelentőségű eseményt, az Úr napját. Tudjuk, hogy  Náhum könyvéből merítve a sáskák rajzásának képét (3,15-17) milyen érzékletességgel jeleníti meg Joel, hogy magát a megpróbáltatást szemléltesse (bevezetés Joel  könyvéhez). Számtalan ilyen hasonlóságot lehetne felemlíteni más prófétákkal is.

A közölt fordítás jegyzete a szöveg fő tanúinak véleménykülönbségeire mutat rá, többek között a Qumranban talált kommentár töredékeiben. Ez a kommentár, amelyik vagy száz évvel a mi időszámításunk előtt keletkezett, tanúsítja a maga módján, hogy a hívők Náhumban Isten szavát fedezték fel, amely alkalmas a történelem minden időszakát megvilágítani.

Vissza a ÓSz menühöz