TOB - PENTATEUCHUS
A Pentateuchus különbözősége és
egységessége
A Biblia első könyvei foglalják magukban azt, amit a keresztény,
görög, majd latin hagyományban Pentateuchusnak nevezünk. Ez
egy görög szó, ami az "öt tokot" jelöli, amelyek a
köteteket vagy tekercseket tartalmazták, az az öt részt, amit
héberül a Toranak neveznek, francia nyelven általában "Törvény"-ként
fordították (1); a könyvek megkülönböztetésekor "a Törvény
öt ötödrésze"-ként említették azokat. "Mózes öt
könyvéről" is szoktak beszélni, mivel a hagyomány
szerint Mózes a törvényhozó, a közvetítő, akin keresztül
Izrael népe kapta ezt a törvényt. Mózes Törvénye egyrészt
elbeszéléseket, szóbeli hagyományokat tartalmaz, másrészt
kifejezetten törvényeket, törvényhozási hagyományokat,
amelyek megjelölték Izrael alkotmányának kialakulását és
megerősítették belső felépítését.
Lábjegyzet (1): A "Törvény", amikor ennek az öt könyvnek
együttesét jelöli, nem szorítkozik jogi jelentésre, hanem -
az elbeszélő részekkel együtt - elénk idézi a kiválasztás
és üdvösség történetének képét. ---
A Pentateuchus öt könyvének címeit szintén a görög nyelvből
vettük át. Vázlatos elképzelést igyekeznek adni tartalmukról:
keletkezés története a Temetés (Genezis), az Egyiptomból való
szabadulás a Kivonulás (Exodus); a Leviták (Leviticus) elnevezés
Lévi fiainak szerepére vonatkozik a szertartásrend szabályozásában,
a Számok (Numeri) a törzsek összeszámlálására; a Másodtörvénykönyv
(Deuteronomium) (görögül a "második törvény"),
olyan mint a törvény ismétlése, újra felsorolása. A zsidó
hagyomány megelégszik avval, hogy az öt könyvet kezdőszavával
jelölje meg.
Ez az öt részre való felosztás nem töri meg és nem takarja
el az egész egységességét, amit a szóbeli hagyományok és törvényhozási
hagyományok szoros összekapcsolódása is mutat; a könyvek tehát
csak igen nagy vonalakban kapcsolódnak a törtvény struktúrájához.
Ami a jelenlegi, fejezetekre való felosztást illeti, ami a Középkorból
ered, ez azon igyekszik, hogy az együttesnek körülbelül szabályos
felosztást adjon, az olvasás és tanulmányozás megkönnyítésére.
A zsidó liturgiai olvasmányok szakaszai, amik általában rövidebbek,
változásokon mentek át; de ezek sem nagyon felelnek meg annak,
amit a szöveg természetes felosztásának lehetne nevezni. Ezek
igen különböző hosszúságú szakaszokból állnak, például
József története a mi fejezeteinknek többszöröse (Ter 37 és
39-től 50); ezzel szemben az angyalok és az emberek leányainak
egyesülése csak néhány versből áll (Ter 6,1-4). Nem kell
ugyanis a Pentateuchusban keresni a modern törvénykönyv vagy
teológiai értekezés szigorú szerkezetét, még ha benne
kronológiai sorrendet követünk is, ez akkor sem történelmi kézikönyv.
A törvény és a történelem
A Pentateuchus jópár elbeszélő szövegrészének célja egy törvény
bevezetése: így az aranyborjú epizódjának (Kiv 32-34) folyománya
a Sinai hegytől való eltávozás rendje az Ígéret Földje felé
és a szövetség megfogalmazása avval a szabállyal: "Ne
csinálj magadnak öntött istenképmást" (Kiv 34,17). Más
elbeszélések egy intézkedés jogosságát világítják meg: például,
Korach, Datan és Abiram lázadása (Szám 16-17) megmagyarázza
Áron családjának kiválasztását a papi tisztségek ellátására.
A Teremtés inkább elbeszélő jellegű és a Leviták inkább törvényhozási
jellegű, mégis a Teremtés könyvében találjuk a körülmetélésre
vonatkozó törvényt, ami nem kerül megismétlésre többé
(Ter 17, 9-14), a Leviták könyvében olvassuk Áron papi
beiktatásának elbeszélését (Lev 8 és 9). A zsidó hagyomány
inkább helyez súlyt a Tora törvényhozói jellegére, a
keresztény hagyomány gyakrabban tartja szem előtt az elbeszélő
jelleget, olyan mértékig, hogy az Isten által megmentett
emberiség történetét látja benne. Az irodalmi elemzés
bizonyos mértékig engedélyezi különböző "műfaj"
megkülönböztetését, a Közel-Kelet dokumentumainak ismerete
hozzásegít azok karakterizálásához (büntető törvénykönyv,
házassági intézmény, geneológiák, stb.). De az elemzési
munka önmagában még nem adott megfelelő képet az együttes távlatáról;
az ennyire különböző szövegek egymásba kapcsolódása szándékos;
nincsen benne törvény és elbeszélés, hanem egy törvény,
amely egyidejűleg történet, egy Isten által kiválasztott és
létrehozott nép törvénye és története.
A hagyományok
Ez a törvény és ez a történet valóban mély egységet képez.
Az öt könyv szellemileg összefügg, nagy témák köré
csoportosítva: a kiválasztás, a szövetség, a szeretet, a hűség,
a remény köré. De ez az együttes, amely a Pentateuchus végleges
megszerkesztéséből jött létre, egy meglehetősen hosszú történelemben
helyezkedik el, aminek szakaszait bizonyos mértékben azonosítani
lehet irodalmi elemzés útján. Ennek az irodalmi történetnek
kezdetén hagyományok vannak, amik Mózes idejére nyúlnak
vissza és amelyek szóban kerültek továbbadásra hosszú
ideig, mielőtt az ihletett szerzők azokat összegyűjtötték
és összeszerkesztették különböző időszakokban, amikre
mindegyiknek saját stílusa, gondolatvilága, gondjai utalnak,
amint arra későbbiekben rámutatunk. Ennek a történetnek végén,
ott van a mi Pentateuchusunk, és irodalmi összetételének
tanulmányozása meg fogja mutatni, hogy ez a végső szerkesztés
(kétségkívül Ezdrás idejéből, V. század) tekintetbe
vette, tiszteletteljes módon, Izrael népének különböző
vallási hagyományait. Ne maradjunk a jelenben, hanem a különböző,
heterongén elemek kiiktatása után a Pentateuchus irodalmi
elemzése még világosabban kimutatja, hogy mi adja meg annak mély
egységességét: azonos szellemi éltetés, önmagához hű
ihletettség, egy hosszú történet során természetes különbözőségeken
keresztül és épen e különbözőségek alapján. Az ilyen
elemzés egyébként nem öncélú, szükséges és üdvös erőfeszítés.
Valóban, ha figyelünk a törvény mélységes egységességére,
a Pentateuchust olvasva sokszor meglepődünk annak némely
irodalmi jellegén. A tízparancsolat megadása két alkalommal
szerepel (Kiv 20; MTörv 5), az ünnepek ciklusa négyszer (Kiv
23; 34; Lev 23; MTörv 16). Ugyanez a helyzet az elbeszélésekkel
is: a teremtés történetének kétszeres elbeszélése (Ter
1,1-2, 4a; 2, 4b-25), Hagar elküldése (Ter 16 és 21), stb. Nem
egyszerű ismétlésekről van szó, mivel ezeknek az eseményeknek
mindegyik elbeszélése egyéni bélyeget hord magán. Ez különösen
világosan látszik a pátriárka történetében, aki feleségét
nővérének adta ki a király előtt: ez a történet háromszor
jelenik meg. A Ter 12 és 20-ban Ábrahámról és Sáráról van
szó; a Ter 26-ban Izsákról és Rebekkáról. Megtörténhet az
is, hogy egy ilyen kettéosztott történet nem két különálló
elbeszélés formájában fordul elő, hanem egyetlen elbeszélésként,
ahol a két hagyomány egymással elvegyül: így a vízözön történeténél
(Ter 6,5-9, 17). Ennek a szövegnek összetett jellege világosan
kitűnik, mivel a stílusbeli különbségek észrevehetőek. Elég
csupán rámutatni a számszerűségi eltérésekre: minden állatfajtából
kettő (6,19) vagy hét (7,2), negyven napig tartó özönvíz
(7,17), vagy 150 napig (7,24).
Ezeknek az irodalmi jeleknek finomabb irodalmi elemzése lehetségessé
vált a stíluskülönbségek kritériumai által. A legkönnyebben
észlelhető eltérés az isteni elnevezések használatában
van, ami legszembetűnőbb a párhuzamos elbeszéléseknél. Így
például Hágár elküldésének elbeszélésében az egyik az
Úrról beszél (Jahve, Ter 16,3-14), míg a másik elbeszélés
az általánosan Isten nevéül használtat (Elohim, Ter 21,
9-19) (2). Fel lehetett használni ezt a két istennevet két határozott
irodalmi hagyomány jellemzésére, amit ezeknek a neveknek kezdőbetűivel
jelölnek: J Jahvista (a német helyesírás szerint) és E
Elohista. De ez a két hagyomány nem elég ahhoz, hogy megvilágítsák
a Pentateuchus irodalmi gazdagságát. Azt javasolták tehát,
hogy különböztessenek meg két másik nagy hagyományt: az
egyik az úgynevezett "papi kódex" (amit P betűvel
jelölnek Priestercodex szerint = papi kódex), a másik a
"deuteronomista" (D).
Lábjegyzet (2): Az első esetben a YHWH tetragrammáról van szó,
az isteni név, amit már az ősi zsidó hagyományban nem
ejtettek ki tiszteletből és az "Úr" (Elohim) szóval
helyettesítették, lásd Ter 3. ---
Ennek a négy nagy hagyománynak saját irodalmi jellegzetességei
vannak. J stílusa konkrét, színes, képes, majdnem naiv; egy történeteket
elbeszélő stílusa (Noé fiai, Ter 9,18-27; a Bábeli torony,
Ter 11,1-9), aki nem aggódik Istenről igen képekben gazdag
kifejezésekkel beszélni, mint egy emberről: "Aztán
meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a
kertben járkált" (Ter 3,8), "Az Úr bezárta mögötte
az ajtót" Ter 7,16). Ezzel szemben E jobban aláhúzza a távolságot
Isten és ember között. Inkább szól angyalról, vagy emberről
(Ter 22,11-18; 32,23-33), hogy elkerülje azt, hogy Istent magát
egy tisztán emberi tevékenységbe vonja be és Istenről néha
félelmetes képet ad. J és E főként elbeszélő hagyományokat
tartalmaznak; kevés törvényhozási szöveg szerepel benne, a
szövetség szabályai E (Kiv 21-23) és J (Kiv 34) és a tízparancsolat
a Kiv 20-ban (E). Viszont P lényegét a jogi hagyományok képezik:
a Leviták könyve gyakorlatilag nem tartalmaz mást. De a
"papi kódex" hagyománya szintén tartalmaz elbeszéléseket
(a teremtés története, Ter 1; a machpélai barlang megszerzése
Ter 23). Stílusának legmarkánsabb vonásai az ismétlések,
egy bizonyos merevség, a számszerinti pontosság iránti
hajlam, geneológiai felsorolások, lajstromok, előszeretete a
szertartások és a liturgia iránt. P száraz jellege hozzájárul
ahhoz, hogy bizonyos keretet formáljon amiben befoglalásra kerültek
J és E rugalmasabb hagyományai. D gyakorlatilag a
Deuteronomium-ra korlátozódik, stílusa szónoki, a sztereotip
formulák gyakoriak: "Halljad Izrael", "az Úr a
te Istened", "teljes szívedből és teljes valódból",
"a tejjel, mézzel folyó ország". Hangsúlyozza az
ingyenes kiválasztást és Isten szeretetét.
Ez az irodalmi elemzés tehát lehetővé teszi a Pentateuchus
elmélyültebb olvasását. Egy titoknak mintegy különböző
megközelítési lehetőségei nyílnak: az egyik, a J, inkább
pszichológiai, a másik, az E, több gondot fordít a
transzcendencia hangsúlyozására, a P több figyelmet szentel a
jogi és szertartásbeli tényekre, végül a D, kiemeli a kiválasztás
és a szeretet értékét. De nem lehet ennek az elemzésre alapján
a szövegeknek vagy dokumentumoknak egy részét kiemelni amik
azután felosztásunk alapján könyveket és fejezeteket alkotnának.
Egyiknek vagy másiknak a hagyományokhoz való tartozása nem
mindig szembetűnő, minden esetre csak ritkán lehet megállapítani
a közelálló versből. Egyébként érdekes, hogy ugyanazon
esemény különböző hagyományait tiszteletben tartották,
eredeti alakjuk részleteiig. Ennek oka, hogy a Pentateuchus végleges
szerkesztése át szándékozta számunkra adni a különböző
megközelítéseinek stílusát és gondolatvilágát, amiket mi
meg tudtunk különböztetni. Így a papi kódex elbeszélése a
teremtésről hangsúlyozza Isten uralmát a világmindenség
felett, míg a jahvista elbeszélés különös hangsúlyt helyez
Isten és az ember közötti kapcsolatra.
Az irodalmi hagyományok története egy, az általunk ma
olvasott Pentateuchusnál régebbi időszakot idéz fel, olyan időszakot,
amely a Biblia népének életéhez kapcsolódik. A szentélyek,
a zarándoklatok helyei képezhették azokat a központokat,
amelyek körül tovább adódhattak a törzsek, vagy törzsi
csoportok szóbeli hagyományai. Ide gyűltek össze megünnepelni
az üdvösség történetének nagy eseményeit: a Húsvétot a
kivonulás emlékeivel, a Sátorokat a pusztában töltött időre
emlékezve. A papok, a szövetség törvényeinek őrzői és értelmezői,
a mózesi hagyomány örökösei őrködtek ezeknek a jellegzetes
hagyományoknak védelmére és továbbadására, amelyek lassan
nagyobb ciklusokba és együttesekbe csoportosultak, olyan mértékben,
ahogyan a törzsek közötti kötelékek szorosabbá váltak.
Ahogyan megerősödött ez a kötelék Izrael vallási egységessége
még szélesebb körű összefoglalást kívánt meg, újra körvonalazva
a nép egész sorsát Isten szolgálatában. A vallási hagyományok,
irodalmi hagyományok végül a mi Pentateuchusunk kialakítását
eredményezték, még igen felismerhető nyomokat hagytak benne,
amelyeknek segítségével elképzelést alkothatunk ennek a történetnek
állomásairól és amelyek tanúságot tesznek a végleges
szerkesztés hűségéről ezekhez a tisztelettel övezett hagyományokhoz.
Ezek az irodalmi és történelmi elemzések nem véglegesek,
azonban hozzásegítenek annak mélyebb megértéséhez, hogy mi
ténylegesen Isten szava.
Egy történet vallási értelme
A Pentateuchus egyszerre jelenik meg egy történet és egy törvény
formájában; nem mutatja valamely teológiai értekezés alakját.
Az imák és zsoltárok dicsőítik Istent és segítségét kérik,
a Bölcsesség könyvei az egyének vallási és erkölcsi oktatását
célozzák, a Próféták nagy erővel hirdetik Isten szeretetét
és hevesen vádolják Izraelt és a világot bűneikért; a
Pentateuchus pedig szembeállít minket egy néppel és elmondja
Isten hogyan hozza létre azt, hogyan védi és vezeti rendkívüli
sorsa felé. Istennek népével, és azon át az egész emberiséggel
fenntartott kapcsolata adja meg tehát ennek a könyvnek értelmét.
Isten először úgy mutatkozik meg, mint az Isten, aki az
emberrel együtt él és folyamatosan javára cselekszik, még
akkor is, amikor az nem engedelmeskedik neki. Ő az az Isten, aki
megkegyelmez Noénak, aki megszólítja Ábrahámot és utódot támaszt
neki, minden várakozás ellenére; ő az, aki azt választja ki,
akit akar, Jákobot inkább, mint Ézsaut, az elsőszülöttel
szemben a kedvenc fiatalabbat, ellentétben az emberek szokásaival.
Ő az ígéretek és a szövetség Istene. Olyan Isten, akinek az
emberek válaszolni tudnak szertartásuk segítségével, egyszerűbben
a pátriárkák idejében, Mózes idején kidolgozottabb módon.
Ez a "jahvista" hagyomány főbb gondolatmenete,
amelynek antropomorfizmusai - vagyis az a körülmény, hogy
Isten emberi vonásokkal felruházva mutatkozik - aláhúzza az
isteni jelenlét közelségét. Ez a hagyomány jól megfelel a
zsidó királyság időszakának; így Ter 49,10-ben a király
Isten kiválasztottja népének üdvösségéért (lásd Szám
24,7 és 17). Emlékezzünk, hogy az uralkodó előtt (valószínűleg
Salamon) Ábrahám kapta az ígéreteket és hogy Mózes volt az
első szabadító és törvényhozó. A királyság bukáskor
(VI. század), merült fel az a gondolat, hogy az isteni ígéretek
örököse nem lehet akármilyen király, hanem Dávid leszármazottja,
a Messiás.
Az "elohista" vallási gondolkodás kapcsolatban van a
VIII. század elejének prófétizmusával. A szövetség Hórebnél
úgy fogalmazódik meg, mint egy egyezmény: Isten megismerteti
szavait és akaratát, amelyekhez a nép hozzá kell járuljon
(Kiv 24,7). Az "elohista" hagyományban megnyilatkoznak
az erkölcsi irányzatok Isten és a felebarát tiszteletére.
Senki nem láthatja Istent, mert akkor meghal, de Isten
megismerteti magát parancsolatain keresztül és ő az
ugyancsak, aki megbocsát a bűnbánó bűnösnek, Hórebnél
(Kiv 32,14) ugyanúgy mint a pusztában (Szám 12,13-14),
Izraelben, mint a pogányoknál (Ter 20,5-6). Prófétákkal irányítja
népét, mint pl. Mózessel, aki a lélek szavát Isten szabad választása
alapján közvetíti, nem pedig dinasztikus rendszer alapján (Szám
11; Kiv 18).
A Deuteronomiumban, ami egy krízis időszaknak felel meg (VII.
század), Isten, a pátriárkák Istene, a szövetség Istene, úgy
jelenik meg, mint aki teljes szabadsággal választ ki egy népet,
akinek földjét és intézményeit adja (királyok, papok, bírák,
próféták). Ígéreteihez hűen cselekszi ezt, szeretetből
(6,4). Erre a szeretetre válaszolva hívja meg népét a törvény
követésére, ami egészen közel van az emberhez (30,14) és
kivívja a népek csodálatát (4,6). A Mózes által átadott,
kifejlesztett és kommentált törvény, amit utána a levita
papság vitt tovább, Izrael vallási életének lényegbevágó
valóságává válik, élet és öröm forrásává.
Végül az az Isten, akit a "papi kódex" szövegei
bemutatnak (valószínűleg a száműzetés idején) a mindenség
Istene, aki azt akarja, hogy az élet elterjedjen az egész világon
és aki az embert a saját hasonlóságára alkotta. Megmenti az
emberiséget Noéban, és szövetséget köt vele. Kiválasztja
Ábrahámot, hogy nemzetek sokaságának atyja legyen és vele
szintén szövetséget köt. Mózessel megszervezi a szertartásrendet,
aminek Áron és leszármazottai lesznek gondozói, hogy biztosítsák
a zarándoklatokat, az ünnepeket és az áldozatokat egy igen
szent helyen, a szentélyben, amin az isteni dicsőség árad el.
A transzcendencia megnyilatkozik és Isten, aki jelen van szentélyében
az életet közvetíti népének. Mózes, Áron segédletével az
eddigieknél is jobban közvetít Isten és népe között.
Az Pnetateuchusnak e népe szent nép, vagyis teljesen Istenének
szentelt nép, mivel minden Istentől ered. Semmiféle intézmény,
még a királyságé sem, ami pedig annyira fontos az ősi Kelet
vallási életében, nem rendelkezik önálló léttel. A legfelső
hatalom Isten szaváé, aminek tolmácsolója Mózes volt, amit a
papság átad, amit a próféták hirdetnek, végül amit a Törvény
könyve megőriz. Egy Törvény, amelyik nem szorítkozik csupán
jogi előírásokra, rítusokra vagy szabályokra, mivel egy történetből
születik meg és abba épül bele folyamatosan. Ez Isten pedagógiája,
aki létrehoz magának egy népet és képére formálja azt
("legyetek szentek, mivel és is szent vagyok". Lev
11,45), és végeredményben e nép vallási gondolkodásának
kifejezője.
A Pentateuchus keresztény olvasásmódja
Izrael népének szétszóródásával a Törvény könyve úgy tűnt,
mint ami egységességét megalapozza, ami egy néppé kovácsolja
őket; a hangsúlyt a jogi szempontokra helyezték: a Torához
való hűség, ahhoz a törvényhez, ami a mindennapok életét
uralja, teszi lehetővé a szétszóródott zsidóságnak, hogy
egy nép legyenek még. Ez a farizeusi és rabbinikus értelmezés
nem zárt az egyetemesség irányában, de a zsidó nép áll középpontjában
és feltételezi a Törvényhez való hűséget. Ebben a perspektívában
a Törvény aktualitása kiemelkedik.
A judaizmusnak ezen véglegessége mellett a keresztény értelmezés
egy másik fajta egyetemesség felé nyílik meg. A kereszténység
számára az Ószövetség ígéretei már betartásra kerültek,
beteljesülésük megtörtént Jézus Krisztusban és az új szövetség
teljesen bevégezte a régit. A régi szövetség törtvénye
ekkor úgy tűnik, mint egy történetnek egy időszaka, az Egyház
nyitásával a pogányok felé azt a gondolatot hangsúlyozták,
hogy Isten szava az egész világhoz szól, történelmének egész
folyamán. Az Isten népének megalakítása egy állomás, aminél
nem lehet megállni, hanem amit vállalni kell, hogy beteljesedésére
juthasson.
Isten ajándékai visszavonhatatlanok, a zsidó nép tehát
megtartja, amit tőle kapott, de már nincsen egyedül abban,
hogy a Torában meghallja Isten szavát. A keresztények
felismerték Isten szavát, ami megtestesült a Názáreti Jézusban,
aki nem megszüntetni jött a törvényt, hanem teljessé tenni
azt (Mt 5,17). A törvényben saját történetüket ismerik fel.
Ők maguk is egy vándorlásban lévő közösséget képeznek,
akik a Krisztus által Húsvét napján véghezvitt megszabadításból
élnek és Isten Országának várásából. Ők maguk is tudják,
hogy életüket egy szövetség határozza meg, amit Krisztus
pecsételt meg számukra. Ők is Isten szavából táplálkoznak
és irgalmának és hűségének jeleiből. Az események, amiről
a Pentateuchus tanúságot tesz bejelentik és előrevetítik
Isten művét, amit Krisztusban teljesít be az Egyházban, ugyanúgy,
ahogyan a régi szövetség intézményei előkészítik és felvázolják
az új szövetségéit. Amit a Templomról és a szertartásokról
mond, a keresztények számára Krisztus testére vonatkozik, aki
az új szentély, amelyen Isten dicsősége árad el (Jn 2,21).
Így marad meg a Pentateuchus az élet forrása a mai emberek számára,
azok számára, akik osztják Ábrahám hitét és Krisztusban üdvözlik
a pátriárkának tett ígéretet az emberiség javára.