TOB - PENTATEUCHUS

A Pentateuchus különbözősége és egységessége

A Biblia első könyvei foglalják magukban azt, amit a keresztény, görög, majd latin hagyományban Pentateuchusnak nevezünk. Ez egy görög szó, ami az "öt tokot" jelöli, amelyek a köteteket vagy tekercseket tartalmazták, az az öt részt, amit héberül a Toranak neveznek, francia nyelven általában "Törvény"-ként fordították (1); a könyvek megkülönböztetésekor "a Törvény öt ötödrésze"-ként említették azokat. "Mózes öt könyvéről" is szoktak beszélni, mivel a hagyomány szerint Mózes a törvényhozó, a közvetítő, akin keresztül Izrael népe kapta ezt a törvényt. Mózes Törvénye egyrészt elbeszéléseket, szóbeli hagyományokat tartalmaz, másrészt kifejezetten törvényeket, törvényhozási hagyományokat, amelyek megjelölték Izrael alkotmányának kialakulását és megerősítették belső felépítését.

Lábjegyzet (1): A "Törvény", amikor ennek az öt könyvnek együttesét jelöli, nem szorítkozik jogi jelentésre, hanem - az elbeszélő részekkel együtt - elénk idézi a kiválasztás és üdvösség történetének képét. ---


A Pentateuchus öt könyvének címeit szintén a görög nyelvből vettük át. Vázlatos elképzelést igyekeznek adni tartalmukról: keletkezés története a Temetés (Genezis), az Egyiptomból való szabadulás a Kivonulás (Exodus); a Leviták (Leviticus) elnevezés Lévi fiainak szerepére vonatkozik a szertartásrend szabályozásában, a Számok (Numeri) a törzsek összeszámlálására; a Másodtörvénykönyv (Deuteronomium) (görögül a "második törvény"), olyan mint a törvény ismétlése, újra felsorolása. A zsidó hagyomány megelégszik avval, hogy az öt könyvet kezdőszavával jelölje meg.

Ez az öt részre való felosztás nem töri meg és nem takarja el az egész egységességét, amit a szóbeli hagyományok és törvényhozási hagyományok szoros összekapcsolódása is mutat; a könyvek tehát csak igen nagy vonalakban kapcsolódnak a törtvény struktúrájához.

Ami a jelenlegi, fejezetekre való felosztást illeti, ami a Középkorból ered, ez azon igyekszik, hogy az együttesnek körülbelül szabályos felosztást adjon, az olvasás és tanulmányozás megkönnyítésére. A zsidó liturgiai olvasmányok szakaszai, amik általában rövidebbek, változásokon mentek át; de ezek sem nagyon felelnek meg annak, amit a szöveg természetes felosztásának lehetne nevezni. Ezek igen különböző hosszúságú szakaszokból állnak, például József története a mi fejezeteinknek többszöröse (Ter 37 és 39-től 50); ezzel szemben az angyalok és az emberek leányainak egyesülése csak néhány versből áll (Ter 6,1-4). Nem kell ugyanis a Pentateuchusban keresni a modern törvénykönyv vagy teológiai értekezés szigorú szerkezetét, még ha benne kronológiai sorrendet követünk is, ez akkor sem történelmi kézikönyv.

A törvény és a történelem

A Pentateuchus jópár elbeszélő szövegrészének célja egy törvény bevezetése: így az aranyborjú epizódjának (Kiv 32-34) folyománya a Sinai hegytől való eltávozás rendje az Ígéret Földje felé és a szövetség megfogalmazása avval a szabállyal: "Ne csinálj magadnak öntött istenképmást" (Kiv 34,17). Más elbeszélések egy intézkedés jogosságát világítják meg: például, Korach, Datan és Abiram lázadása (Szám 16-17) megmagyarázza Áron családjának kiválasztását a papi tisztségek ellátására. A Teremtés inkább elbeszélő jellegű és a Leviták inkább törvényhozási jellegű, mégis a Teremtés könyvében találjuk a körülmetélésre vonatkozó törvényt, ami nem kerül megismétlésre többé (Ter 17, 9-14), a Leviták könyvében olvassuk Áron papi beiktatásának elbeszélését (Lev 8 és 9). A zsidó hagyomány inkább helyez súlyt a Tora törvényhozói jellegére, a keresztény hagyomány gyakrabban tartja szem előtt az elbeszélő jelleget, olyan mértékig, hogy az Isten által megmentett emberiség történetét látja benne. Az irodalmi elemzés bizonyos mértékig engedélyezi különböző "műfaj" megkülönböztetését, a Közel-Kelet dokumentumainak ismerete hozzásegít azok karakterizálásához (büntető törvénykönyv, házassági intézmény, geneológiák, stb.). De az elemzési munka önmagában még nem adott megfelelő képet az együttes távlatáról; az ennyire különböző szövegek egymásba kapcsolódása szándékos; nincsen benne törvény és elbeszélés, hanem egy törvény, amely egyidejűleg történet, egy Isten által kiválasztott és létrehozott nép törvénye és története.

A hagyományok

Ez a törvény és ez a történet valóban mély egységet képez. Az öt könyv szellemileg összefügg, nagy témák köré csoportosítva: a kiválasztás, a szövetség, a szeretet, a hűség, a remény köré. De ez az együttes, amely a Pentateuchus végleges megszerkesztéséből jött létre, egy meglehetősen hosszú történelemben helyezkedik el, aminek szakaszait bizonyos mértékben azonosítani lehet irodalmi elemzés útján. Ennek az irodalmi történetnek kezdetén hagyományok vannak, amik Mózes idejére nyúlnak vissza és amelyek szóban kerültek továbbadásra hosszú ideig, mielőtt az ihletett szerzők azokat összegyűjtötték és összeszerkesztették különböző időszakokban, amikre mindegyiknek saját stílusa, gondolatvilága, gondjai utalnak, amint arra későbbiekben rámutatunk. Ennek a történetnek végén, ott van a mi Pentateuchusunk, és irodalmi összetételének tanulmányozása meg fogja mutatni, hogy ez a végső szerkesztés (kétségkívül Ezdrás idejéből, V. század) tekintetbe vette, tiszteletteljes módon, Izrael népének különböző vallási hagyományait. Ne maradjunk a jelenben, hanem a különböző, heterongén elemek kiiktatása után a Pentateuchus irodalmi elemzése még világosabban kimutatja, hogy mi adja meg annak mély egységességét: azonos szellemi éltetés, önmagához hű ihletettség, egy hosszú történet során természetes különbözőségeken keresztül és épen e különbözőségek alapján. Az ilyen elemzés egyébként nem öncélú, szükséges és üdvös erőfeszítés.

Valóban, ha figyelünk a törvény mélységes egységességére, a Pentateuchust olvasva sokszor meglepődünk annak némely irodalmi jellegén. A tízparancsolat megadása két alkalommal szerepel (Kiv 20; MTörv 5), az ünnepek ciklusa négyszer (Kiv 23; 34; Lev 23; MTörv 16). Ugyanez a helyzet az elbeszélésekkel is: a teremtés történetének kétszeres elbeszélése (Ter 1,1-2, 4a; 2, 4b-25), Hagar elküldése (Ter 16 és 21), stb. Nem egyszerű ismétlésekről van szó, mivel ezeknek az eseményeknek mindegyik elbeszélése egyéni bélyeget hord magán. Ez különösen világosan látszik a pátriárka történetében, aki feleségét nővérének adta ki a király előtt: ez a történet háromszor jelenik meg. A Ter 12 és 20-ban Ábrahámról és Sáráról van szó; a Ter 26-ban Izsákról és Rebekkáról. Megtörténhet az is, hogy egy ilyen kettéosztott történet nem két különálló elbeszélés formájában fordul elő, hanem egyetlen elbeszélésként, ahol a két hagyomány egymással elvegyül: így a vízözön történeténél (Ter 6,5-9, 17). Ennek a szövegnek összetett jellege világosan kitűnik, mivel a stílusbeli különbségek észrevehetőek. Elég csupán rámutatni a számszerűségi eltérésekre: minden állatfajtából kettő (6,19) vagy hét (7,2), negyven napig tartó özönvíz (7,17), vagy 150 napig (7,24).

Ezeknek az irodalmi jeleknek finomabb irodalmi elemzése lehetségessé vált a stíluskülönbségek kritériumai által. A legkönnyebben észlelhető eltérés az isteni elnevezések használatában van, ami legszembetűnőbb a párhuzamos elbeszéléseknél. Így például Hágár elküldésének elbeszélésében az egyik az Úrról beszél (Jahve, Ter 16,3-14), míg a másik elbeszélés az általánosan Isten nevéül használtat (Elohim, Ter 21, 9-19) (2). Fel lehetett használni ezt a két istennevet két határozott irodalmi hagyomány jellemzésére, amit ezeknek a neveknek kezdőbetűivel jelölnek: J Jahvista (a német helyesírás szerint) és E Elohista. De ez a két hagyomány nem elég ahhoz, hogy megvilágítsák a Pentateuchus irodalmi gazdagságát. Azt javasolták tehát, hogy különböztessenek meg két másik nagy hagyományt: az egyik az úgynevezett "papi kódex" (amit P betűvel jelölnek Priestercodex szerint = papi kódex), a másik a "deuteronomista" (D).

Lábjegyzet (2): Az első esetben a YHWH tetragrammáról van szó, az isteni név, amit már az ősi zsidó hagyományban nem ejtettek ki tiszteletből és az "Úr" (Elohim) szóval helyettesítették, lásd Ter 3. ---

Ennek a négy nagy hagyománynak saját irodalmi jellegzetességei vannak. J stílusa konkrét, színes, képes, majdnem naiv; egy történeteket elbeszélő stílusa (Noé fiai, Ter 9,18-27; a Bábeli torony, Ter 11,1-9), aki nem aggódik Istenről igen képekben gazdag kifejezésekkel beszélni, mint egy emberről: "Aztán meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált" (Ter 3,8), "Az Úr bezárta mögötte az ajtót" Ter 7,16). Ezzel szemben E jobban aláhúzza a távolságot Isten és ember között. Inkább szól angyalról, vagy emberről (Ter 22,11-18; 32,23-33), hogy elkerülje azt, hogy Istent magát egy tisztán emberi tevékenységbe vonja be és Istenről néha félelmetes képet ad. J és E főként elbeszélő hagyományokat tartalmaznak; kevés törvényhozási szöveg szerepel benne, a szövetség szabályai E (Kiv 21-23) és J (Kiv 34) és a tízparancsolat a Kiv 20-ban (E). Viszont P lényegét a jogi hagyományok képezik: a Leviták könyve gyakorlatilag nem tartalmaz mást. De a "papi kódex" hagyománya szintén tartalmaz elbeszéléseket (a teremtés története, Ter 1; a machpélai barlang megszerzése Ter 23). Stílusának legmarkánsabb vonásai az ismétlések, egy bizonyos merevség, a számszerinti pontosság iránti hajlam, geneológiai felsorolások, lajstromok, előszeretete a szertartások és a liturgia iránt. P száraz jellege hozzájárul ahhoz, hogy bizonyos keretet formáljon amiben befoglalásra kerültek J és E rugalmasabb hagyományai. D gyakorlatilag a Deuteronomium-ra korlátozódik, stílusa szónoki, a sztereotip formulák gyakoriak: "Halljad Izrael", "az Úr a te Istened", "teljes szívedből és teljes valódból", "a tejjel, mézzel folyó ország". Hangsúlyozza az ingyenes kiválasztást és Isten szeretetét.

Ez az irodalmi elemzés tehát lehetővé teszi a Pentateuchus elmélyültebb olvasását. Egy titoknak mintegy különböző megközelítési lehetőségei nyílnak: az egyik, a J, inkább pszichológiai, a másik, az E, több gondot fordít a transzcendencia hangsúlyozására, a P több figyelmet szentel a jogi és szertartásbeli tényekre, végül a D, kiemeli a kiválasztás és a szeretet értékét. De nem lehet ennek az elemzésre alapján a szövegeknek vagy dokumentumoknak egy részét kiemelni amik azután felosztásunk alapján könyveket és fejezeteket alkotnának. Egyiknek vagy másiknak a hagyományokhoz való tartozása nem mindig szembetűnő, minden esetre csak ritkán lehet megállapítani a közelálló versből. Egyébként érdekes, hogy ugyanazon esemény különböző hagyományait tiszteletben tartották, eredeti alakjuk részleteiig. Ennek oka, hogy a Pentateuchus végleges szerkesztése át szándékozta számunkra adni a különböző megközelítéseinek stílusát és gondolatvilágát, amiket mi meg tudtunk különböztetni. Így a papi kódex elbeszélése a teremtésről hangsúlyozza Isten uralmát a világmindenség felett, míg a jahvista elbeszélés különös hangsúlyt helyez Isten és az ember közötti kapcsolatra.

Az irodalmi hagyományok története egy, az általunk ma olvasott Pentateuchusnál régebbi időszakot idéz fel, olyan időszakot, amely a Biblia népének életéhez kapcsolódik. A szentélyek, a zarándoklatok helyei képezhették azokat a központokat, amelyek körül tovább adódhattak a törzsek, vagy törzsi csoportok szóbeli hagyományai. Ide gyűltek össze megünnepelni az üdvösség történetének nagy eseményeit: a Húsvétot a kivonulás emlékeivel, a Sátorokat a pusztában töltött időre emlékezve. A papok, a szövetség törvényeinek őrzői és értelmezői, a mózesi hagyomány örökösei őrködtek ezeknek a jellegzetes hagyományoknak védelmére és továbbadására, amelyek lassan nagyobb ciklusokba és együttesekbe csoportosultak, olyan mértékben, ahogyan a törzsek közötti kötelékek szorosabbá váltak. Ahogyan megerősödött ez a kötelék Izrael vallási egységessége még szélesebb körű összefoglalást kívánt meg, újra körvonalazva a nép egész sorsát Isten szolgálatában. A vallási hagyományok, irodalmi hagyományok végül a mi Pentateuchusunk kialakítását eredményezték, még igen felismerhető nyomokat hagytak benne, amelyeknek segítségével elképzelést alkothatunk ennek a történetnek állomásairól és amelyek tanúságot tesznek a végleges szerkesztés hűségéről ezekhez a tisztelettel övezett hagyományokhoz. Ezek az irodalmi és történelmi elemzések nem véglegesek, azonban hozzásegítenek annak mélyebb megértéséhez, hogy mi ténylegesen Isten szava.

Egy történet vallási értelme

A Pentateuchus egyszerre jelenik meg egy történet és egy törvény formájában; nem mutatja valamely teológiai értekezés alakját. Az imák és zsoltárok dicsőítik Istent és segítségét kérik, a Bölcsesség könyvei az egyének vallási és erkölcsi oktatását célozzák, a Próféták nagy erővel hirdetik Isten szeretetét és hevesen vádolják Izraelt és a világot bűneikért; a Pentateuchus pedig szembeállít minket egy néppel és elmondja Isten hogyan hozza létre azt, hogyan védi és vezeti rendkívüli sorsa felé. Istennek népével, és azon át az egész emberiséggel fenntartott kapcsolata adja meg tehát ennek a könyvnek értelmét.

Isten először úgy mutatkozik meg, mint az Isten, aki az emberrel együtt él és folyamatosan javára cselekszik, még akkor is, amikor az nem engedelmeskedik neki. Ő az az Isten, aki megkegyelmez Noénak, aki megszólítja Ábrahámot és utódot támaszt neki, minden várakozás ellenére; ő az, aki azt választja ki, akit akar, Jákobot inkább, mint Ézsaut, az elsőszülöttel szemben a kedvenc fiatalabbat, ellentétben az emberek szokásaival. Ő az ígéretek és a szövetség Istene. Olyan Isten, akinek az emberek válaszolni tudnak szertartásuk segítségével, egyszerűbben a pátriárkák idejében, Mózes idején kidolgozottabb módon. Ez a "jahvista" hagyomány főbb gondolatmenete, amelynek antropomorfizmusai - vagyis az a körülmény, hogy Isten emberi vonásokkal felruházva mutatkozik - aláhúzza az isteni jelenlét közelségét. Ez a hagyomány jól megfelel a zsidó királyság időszakának; így Ter 49,10-ben a király Isten kiválasztottja népének üdvösségéért (lásd Szám 24,7 és 17). Emlékezzünk, hogy az uralkodó előtt (valószínűleg Salamon) Ábrahám kapta az ígéreteket és hogy Mózes volt az első szabadító és törvényhozó. A királyság bukáskor (VI. század), merült fel az a gondolat, hogy az isteni ígéretek örököse nem lehet akármilyen király, hanem Dávid leszármazottja, a Messiás.

Az "elohista" vallási gondolkodás kapcsolatban van a VIII. század elejének prófétizmusával. A szövetség Hórebnél úgy fogalmazódik meg, mint egy egyezmény: Isten megismerteti szavait és akaratát, amelyekhez a nép hozzá kell járuljon (Kiv 24,7). Az "elohista" hagyományban megnyilatkoznak az erkölcsi irányzatok Isten és a felebarát tiszteletére. Senki nem láthatja Istent, mert akkor meghal, de Isten megismerteti magát parancsolatain keresztül és ő az ugyancsak, aki megbocsát a bűnbánó bűnösnek, Hórebnél (Kiv 32,14) ugyanúgy mint a pusztában (Szám 12,13-14), Izraelben, mint a pogányoknál (Ter 20,5-6). Prófétákkal irányítja népét, mint pl. Mózessel, aki a lélek szavát Isten szabad választása alapján közvetíti, nem pedig dinasztikus rendszer alapján (Szám 11; Kiv 18).

A Deuteronomiumban, ami egy krízis időszaknak felel meg (VII. század), Isten, a pátriárkák Istene, a szövetség Istene, úgy jelenik meg, mint aki teljes szabadsággal választ ki egy népet, akinek földjét és intézményeit adja (királyok, papok, bírák, próféták). Ígéreteihez hűen cselekszi ezt, szeretetből (6,4). Erre a szeretetre válaszolva hívja meg népét a törvény követésére, ami egészen közel van az emberhez (30,14) és kivívja a népek csodálatát (4,6). A Mózes által átadott, kifejlesztett és kommentált törvény, amit utána a levita papság vitt tovább, Izrael vallási életének lényegbevágó valóságává válik, élet és öröm forrásává.

Végül az az Isten, akit a "papi kódex" szövegei bemutatnak (valószínűleg a száműzetés idején) a mindenség Istene, aki azt akarja, hogy az élet elterjedjen az egész világon és aki az embert a saját hasonlóságára alkotta. Megmenti az emberiséget Noéban, és szövetséget köt vele. Kiválasztja Ábrahámot, hogy nemzetek sokaságának atyja legyen és vele szintén szövetséget köt. Mózessel megszervezi a szertartásrendet, aminek Áron és leszármazottai lesznek gondozói, hogy biztosítsák a zarándoklatokat, az ünnepeket és az áldozatokat egy igen szent helyen, a szentélyben, amin az isteni dicsőség árad el. A transzcendencia megnyilatkozik és Isten, aki jelen van szentélyében az életet közvetíti népének. Mózes, Áron segédletével az eddigieknél is jobban közvetít Isten és népe között.

Az Pnetateuchusnak e népe szent nép, vagyis teljesen Istenének szentelt nép, mivel minden Istentől ered. Semmiféle intézmény, még a királyságé sem, ami pedig annyira fontos az ősi Kelet vallási életében, nem rendelkezik önálló léttel. A legfelső hatalom Isten szaváé, aminek tolmácsolója Mózes volt, amit a papság átad, amit a próféták hirdetnek, végül amit a Törvény könyve megőriz. Egy Törvény, amelyik nem szorítkozik csupán jogi előírásokra, rítusokra vagy szabályokra, mivel egy történetből születik meg és abba épül bele folyamatosan. Ez Isten pedagógiája, aki létrehoz magának egy népet és képére formálja azt ("legyetek szentek, mivel és is szent vagyok". Lev 11,45), és végeredményben e nép vallási gondolkodásának kifejezője.

A Pentateuchus keresztény olvasásmódja

Izrael népének szétszóródásával a Törvény könyve úgy tűnt, mint ami egységességét megalapozza, ami egy néppé kovácsolja őket; a hangsúlyt a jogi szempontokra helyezték: a Torához való hűség, ahhoz a törvényhez, ami a mindennapok életét uralja, teszi lehetővé a szétszóródott zsidóságnak, hogy egy nép legyenek még. Ez a farizeusi és rabbinikus értelmezés nem zárt az egyetemesség irányában, de a zsidó nép áll középpontjában és feltételezi a Törvényhez való hűséget. Ebben a perspektívában a Törvény aktualitása kiemelkedik.

A judaizmusnak ezen véglegessége mellett a keresztény értelmezés egy másik fajta egyetemesség felé nyílik meg. A kereszténység számára az Ószövetség ígéretei már betartásra kerültek, beteljesülésük megtörtént Jézus Krisztusban és az új szövetség teljesen bevégezte a régit. A régi szövetség törtvénye ekkor úgy tűnik, mint egy történetnek egy időszaka, az Egyház nyitásával a pogányok felé azt a gondolatot hangsúlyozták, hogy Isten szava az egész világhoz szól, történelmének egész folyamán. Az Isten népének megalakítása egy állomás, aminél nem lehet megállni, hanem amit vállalni kell, hogy beteljesedésére juthasson.

Isten ajándékai visszavonhatatlanok, a zsidó nép tehát megtartja, amit tőle kapott, de már nincsen egyedül abban, hogy a Torában meghallja Isten szavát. A keresztények felismerték Isten szavát, ami megtestesült a Názáreti Jézusban, aki nem megszüntetni jött a törvényt, hanem teljessé tenni azt (Mt 5,17). A törvényben saját történetüket ismerik fel. Ők maguk is egy vándorlásban lévő közösséget képeznek, akik a Krisztus által Húsvét napján véghezvitt megszabadításból élnek és Isten Országának várásából. Ők maguk is tudják, hogy életüket egy szövetség határozza meg, amit Krisztus pecsételt meg számukra. Ők is Isten szavából táplálkoznak és irgalmának és hűségének jeleiből. Az események, amiről a Pentateuchus tanúságot tesz bejelentik és előrevetítik Isten művét, amit Krisztusban teljesít be az Egyházban, ugyanúgy, ahogyan a régi szövetség intézményei előkészítik és felvázolják az új szövetségéit. Amit a Templomról és a szertartásokról mond, a keresztények számára Krisztus testére vonatkozik, aki az új szentély, amelyen Isten dicsősége árad el (Jn 2,21). Így marad meg a Pentateuchus az élet forrása a mai emberek számára, azok számára, akik osztják Ábrahám hitét és Krisztusban üdvözlik a pátriárkának tett ígéretet az emberiség javára.

Vissza a ÓSz menühöz