TOB - PRÉDIKÁTOR KÖNYVE

Bevezetés

Ezt a bölcsességi írást Salamonnak, Dávid fiának tulajdonítják (1,1). A két első fejezet világosan utal a király életére (lásd 1Kir 3 vers). De nyelvezete, amely közel áll a rabbinikus héberhez, valamint tanítása, az anyagi jutalmazás rendszerének szigorú bírálata, arra indíthat, hogy a könyvet jóval a Száműzetésből való visszatérés idejére helyezzük. Bizonyára a Makkabeusok ideje előtt szerkesztették, mivel Qumranban találtak belőle néhány sort (4. barlang), a Kr.e. II. század közepéről származó dátummal.

Lehet hogy a "Quochelet" név (1,1.2.12; 7,27; 12,8-10), ami qahal-ból "gyülekezet"-ből származik Salamon életének két fontos epizódot idéz fel, mikoris Gibeonban kapta meg a bölcsesség ajándékát "egy nagy nép élén, amely akkora, hogy se szeri se száma" (1Kir 8,2,14) és amikor megáldotta a gyülekezetet a Templomban bemutatott áldozat után (1Kir 8.2.14). A megfelelő görög kifejezés, amit francia formában "Ecclesiaste"-nak vettek át egy közösség elöljáróját vagy szószólóját jelöli. A befejező rész, vagy függelék (12,8-14), ami egy tanítvány műve lenne, célozni látszik a zsidó körökön belüli vitákra ennek a zavarba ejtő könyvnek eredetéről és hitelességéről. De a tekercset ennek ellenére minden esztendőben felolvasták a Sátrak ünnepén, szeptember-októberben.

A könyv összetett jellege megnehezíti érthetőségét: az is felmerült, hogy több szerzőről lehet szó, vagy felülbírálókról, hogy a látszólagos ellentmondásokat megvilágítsanak. De nincsen cáfolat arra, hogy egyetlen szerzőtől származik a könyv: o önmagával száll vitába és időnként elődöket idéz, hogy véleményeiket bírálja. Egy bevezetés után (1,3-11) a dolgok időszakos visszatéréséről (1,3-11) három rész következik. A Prédikátor először Salamonnal élete bírálatát végezteti el (1,12-1,26). Az Énekek Éneke lelkesedéssel ünnepelte a nagy király pompáját, mértéktelenségét, szerelmeit, a Prédikátor végül megállapítja az emberi erőfeszítések hiábavalóságát, mégha a legelhalmozott is nem menekülhet állapota elől. Az élvezeten túl mi marad? Hamu íze a szájban. Hiábavalóság, csupa hiábavalóság, minden hiábavalóság, mondja a Prédikátor.

A második részben (3,1-6,12) a Prédikátor bemutatja, hogy minden emberi valóság magában hordja negatív jellegét és határait, kezdve az örökké tartó dolgok és a futó pillanatok közötti ellentétről. A bölcs így felismeri a dolgok relatív voltát és úgy összegezi azt, mint Isten ajándékát. Filozofikus aggodalmat fejez ki a sors titka felett (3,22; 6,12; 7,14; 8,7; 9,12; 10,14). Mire való az emberi élet (1,3; 2,22; 3,9; 5,15)? Ki tudja? Az ember menekülhet létének abszurd voltától? Nem marad-e más, mint a teljes bukás undora? Az öngyilkosság és az élvezetvágy között a Prédikátor igyekszik igazán emberi magatartást találni.

A harmadik rész (7,1-12,7) hét, összehasonlítás formájában megjelenő megállapítással kezdődik, hasonlóan a második részhez, ami tizennégyszer ismétlődően az "Ideje van .., van ideje ..." kifejezéssel, összehasonlításokkal kezdődik. A szerző azután a bölcsességről szól és viszonyát az igazságossággal, az asszonnyal, a hatalom gyakorlásával, a sors titkával, a örök igazság klasszikus témájával, a szociális viszonyokkal és kiáltó visszásságaikkal a kegyetlen és romlott világban. Ugyanúgy, mint előtte Jób könyvének szerzője (lásd 9,22; 21,7, stb.; Zsolt 37; 49; 73; Jer 121,1; Mal 3,14-15), a Prédikátor kikel az írástudók konformizmusa, üres retorikájuk ellen, hogy buzdítsa az embert az elkötelezettségre élete alakításában. "Akik sokat beszélnek balgák, a legegyszerűbb dolgokat sem tudják" (10,14). A Prédikátor általánosságban elítéli a végletes helyzeteket, amik paradox módon az eredménytelenségben találkoznak. Nem pesszimista, sem optimista, sem opportunista; reális és világos értelmű egyén. Szenvedélye az igazság, a hiteles. Számára az élet jó, az Isten adománya, örömmel kell elfogadni, nem kell megpróbálni sem angyalnak, sem állatnak lenni (lásd 3,13; 5,17; 8,15; 9,9).

Így a Prédikátor megsokszorozza az ellentmondásosságokat engesztelhetetlen dialektikája szolgálatára, ami első látásra csak összeegyeztethetetlen ellentmondásokba torkollik. Nem csoda, ha nem talált követőkre. Lehet esetleg közel hozni hozzá néhány zsoltárt (39; 62; 88; 90), Sirák fiának könyvét, néhány évtizeddel a Prédikátor után, ami visszatérést jelent a hagyományos gondolkodáshoz, nem hagyva azonban figyelmen kívül elődjét (lásd főként Sir 14-et). Lehet, hogy Bölcs 2,1-10 a Prédikátorból merítette ihletét, szembehelyezkedve vele az Istennel való közös lét új perspektívájában.

Közel hoztak a Prédikátor könyvéhez több ősi keleti irodalmi művet. Egyiptomból a "Kétségbeesett párbeszédét saját lelkével" idézik, a hárfások melankolikus dalait és az Insinger papirusz bölcs mondásait. Mezopotámiából idézik az akrosztichonos párbeszédet, amit babiloni istentannak neveznek és egy nemrég felfedezett, a föniciai partvidéken, Ugaritban talált kétnyelvű sumér-akkád szöveget. A görög filozófiai gondolkodásmóddal való kapcsolat bizonytalan és pontatlan, de nem lehet tagadni a szellemi légkör tényét egyrészt Sirák fia, másrészt az epikureizmus, a sztoicizmus vagy a cinizmus között. Szerzőnk bizonyára a Ptolemaioszok palesztinai uralkodása idején élt, vagyis Kr.e. a III. században. Talán megkísérelt párbeszédet kezdeményezni a hellenisztikus gondolkodókkal.  

Ritmikus prózában ír, gyakori párhuzamokkal, ugyanazt a gondolatot több alakban felvéve. Mondatai gyakran hosszúak és bonyolultak, mondattanilag szegényesek. Nem habozik önmagát ismételni és a már elmondottakat mintegy litániaszerűen halmozza. Kedvel egyes szavakat és kifejezéseket: ilyenek 'hiábavalóság', 'szélkergetés', a 'nap alatt', 'bölcsesség' és 'balgaság', stb. Esetlenségei és egyhangúságai ellenére sikerül az öregségről leírást adnia (12,1-8), amit a Biblia egyik legköltőibb részletének tekintenek.

Bár elvont fogalomként kezeli a Szövetséget és a messianizmust, amint ezt főként az "Isten" szó használata mutatja, vagy méginkább "az Istenség" (Elohim a névelővel), a Prédikátor osztozik népének hitében. Izrael Istene számára szintén "Az, aki minden alkotott" (11,5; lásd 8,17); o a "Teremtő" (12,1); ő teremtette a földet szépre (3,11) és az igaz embert (7,29); félni kell őt (3,14; 5,6; 7,18; lásd 8,12) és áldozni kell neki (4,17); megítél majd mindenkit művei szerint (3,17); 11,9; lásd 9,7; 12,14). A végső leszámolásig Isten megajándékozza az embereket valódi boldogsággal, bár korlátozottan (8,15; 9,7; 11,9;), amit élvezhetnek, anélkül azonban, hogy túlságosan ragaszkodjanak hozzá. A bölcsek csődjével, a lét csalódásaival, minden jó állhatatlanságával szemben az ember elégedetlen marad, a teljesség felé vágyakozik, vágyik felfedezni helyét a mindenségben és rendeltetésének értelmét.

A Prédikátor bátran és majdnem "tudományosan" rámutat arra, hogy a hitre vonatkozó intézmény nem képes a lábaink előtt tátongó szakadékot áthidalni. Csupán Krisztus eljövetele képes azt betölteni.

Vissza a ÓSz menühöz