TOB - PRÉDIKÁTOR KÖNYVE
Bevezetés
Ezt a bölcsességi írást Salamonnak, Dávid fiának tulajdonítják (1,1). A
két első fejezet világosan utal a király életére (lásd 1Kir 3 vers). De
nyelvezete, amely közel áll a rabbinikus héberhez, valamint tanítása,
az anyagi jutalmazás rendszerének szigorú bírálata, arra indíthat, hogy
a könyvet jóval a Száműzetésből való visszatérés idejére helyezzük.
Bizonyára a Makkabeusok ideje előtt szerkesztették, mivel Qumranban
találtak belőle néhány sort (4. barlang), a Kr.e. II. század közepéről
származó dátummal.
Lehet hogy a "Quochelet" név (1,1.2.12; 7,27; 12,8-10), ami qahal-ból
"gyülekezet"-ből származik Salamon életének két fontos epizódot idéz
fel, mikoris Gibeonban kapta meg a bölcsesség ajándékát "egy nagy nép
élén, amely akkora, hogy se szeri se száma" (1Kir 8,2,14) és amikor
megáldotta a gyülekezetet a Templomban bemutatott áldozat után (1Kir
8.2.14). A megfelelő görög kifejezés, amit francia formában
"Ecclesiaste"-nak vettek át egy közösség elöljáróját vagy szószólóját
jelöli. A befejező rész, vagy függelék (12,8-14), ami egy tanítvány
műve lenne, célozni látszik a zsidó körökön belüli vitákra ennek a
zavarba ejtő könyvnek eredetéről és hitelességéről. De a tekercset
ennek ellenére minden esztendőben felolvasták a Sátrak ünnepén,
szeptember-októberben.
A könyv összetett jellege megnehezíti érthetőségét: az is felmerült,
hogy több szerzőről lehet szó, vagy felülbírálókról, hogy a látszólagos
ellentmondásokat megvilágítsanak. De nincsen cáfolat arra, hogy
egyetlen szerzőtől származik a könyv: o önmagával száll vitába és
időnként elődöket idéz, hogy véleményeiket bírálja. Egy bevezetés után
(1,3-11) a dolgok időszakos visszatéréséről (1,3-11) három rész
következik. A Prédikátor először Salamonnal élete bírálatát végezteti
el (1,12-1,26). Az Énekek Éneke lelkesedéssel ünnepelte a nagy király
pompáját, mértéktelenségét, szerelmeit, a Prédikátor végül megállapítja
az emberi erőfeszítések hiábavalóságát, mégha a legelhalmozott is nem
menekülhet állapota elől. Az élvezeten túl mi marad? Hamu íze a
szájban. Hiábavalóság, csupa hiábavalóság, minden hiábavalóság, mondja
a Prédikátor.
A második részben (3,1-6,12) a Prédikátor bemutatja, hogy minden emberi
valóság magában hordja negatív jellegét és határait, kezdve az örökké
tartó dolgok és a futó pillanatok közötti ellentétről. A bölcs így
felismeri a dolgok relatív voltát és úgy összegezi azt, mint Isten
ajándékát. Filozofikus aggodalmat fejez ki a sors titka felett (3,22;
6,12; 7,14; 8,7; 9,12; 10,14). Mire való az emberi élet (1,3; 2,22;
3,9; 5,15)? Ki tudja? Az ember menekülhet létének abszurd voltától? Nem
marad-e más, mint a teljes bukás undora? Az öngyilkosság és az
élvezetvágy között a Prédikátor igyekszik igazán emberi magatartást
találni.
A harmadik rész (7,1-12,7) hét, összehasonlítás formájában megjelenő
megállapítással kezdődik, hasonlóan a második részhez, ami
tizennégyszer ismétlődően az "Ideje van .., van ideje ..."
kifejezéssel, összehasonlításokkal kezdődik. A szerző azután a
bölcsességről szól és viszonyát az igazságossággal, az asszonnyal, a
hatalom gyakorlásával, a sors titkával, a örök igazság klasszikus
témájával, a szociális viszonyokkal és kiáltó visszásságaikkal a
kegyetlen és romlott világban. Ugyanúgy, mint előtte Jób könyvének
szerzője (lásd 9,22; 21,7, stb.; Zsolt 37; 49; 73; Jer 121,1; Mal
3,14-15), a Prédikátor kikel az írástudók konformizmusa, üres
retorikájuk ellen, hogy buzdítsa az embert az elkötelezettségre élete
alakításában. "Akik sokat beszélnek balgák, a legegyszerűbb dolgokat
sem tudják" (10,14). A Prédikátor általánosságban elítéli a végletes
helyzeteket, amik paradox módon az eredménytelenségben találkoznak. Nem
pesszimista, sem optimista, sem opportunista; reális és világos értelmű
egyén. Szenvedélye az igazság, a hiteles. Számára az élet jó, az Isten
adománya, örömmel kell elfogadni, nem kell megpróbálni sem angyalnak,
sem állatnak lenni (lásd 3,13; 5,17; 8,15; 9,9).
Így a Prédikátor megsokszorozza az ellentmondásosságokat
engesztelhetetlen dialektikája szolgálatára, ami első látásra csak
összeegyeztethetetlen ellentmondásokba torkollik. Nem csoda, ha nem
talált követőkre. Lehet esetleg közel hozni hozzá néhány zsoltárt (39;
62; 88; 90), Sirák fiának könyvét, néhány évtizeddel a Prédikátor után,
ami visszatérést jelent a hagyományos gondolkodáshoz, nem hagyva
azonban figyelmen kívül elődjét (lásd főként Sir 14-et). Lehet, hogy
Bölcs 2,1-10 a Prédikátorból merítette ihletét, szembehelyezkedve vele
az Istennel való közös lét új perspektívájában.
Közel hoztak a Prédikátor könyvéhez több ősi keleti irodalmi művet.
Egyiptomból a "Kétségbeesett párbeszédét saját lelkével" idézik, a
hárfások melankolikus dalait és az Insinger papirusz bölcs mondásait.
Mezopotámiából idézik az akrosztichonos párbeszédet, amit babiloni
istentannak neveznek és egy nemrég felfedezett, a föniciai partvidéken,
Ugaritban talált kétnyelvű sumér-akkád szöveget. A görög filozófiai
gondolkodásmóddal való kapcsolat bizonytalan és pontatlan, de nem lehet
tagadni a szellemi légkör tényét egyrészt Sirák fia, másrészt az
epikureizmus, a sztoicizmus vagy a cinizmus között. Szerzőnk bizonyára
a Ptolemaioszok palesztinai uralkodása idején élt, vagyis Kr.e. a III.
században. Talán megkísérelt párbeszédet kezdeményezni a hellenisztikus
gondolkodókkal.
Ritmikus prózában ír, gyakori párhuzamokkal, ugyanazt a gondolatot több
alakban felvéve. Mondatai gyakran hosszúak és bonyolultak,
mondattanilag szegényesek. Nem habozik önmagát ismételni és a már
elmondottakat mintegy litániaszerűen halmozza. Kedvel egyes szavakat és
kifejezéseket: ilyenek 'hiábavalóság', 'szélkergetés', a 'nap alatt',
'bölcsesség' és 'balgaság', stb. Esetlenségei és egyhangúságai ellenére
sikerül az öregségről leírást adnia (12,1-8), amit a Biblia egyik
legköltőibb részletének tekintenek.
Bár elvont fogalomként kezeli a Szövetséget és a messianizmust, amint
ezt főként az "Isten" szó használata mutatja, vagy méginkább "az
Istenség" (Elohim a névelővel), a Prédikátor osztozik népének hitében.
Izrael Istene számára szintén "Az, aki minden alkotott" (11,5; lásd
8,17); o a "Teremtő" (12,1); ő teremtette a földet szépre (3,11) és az
igaz embert (7,29); félni kell őt (3,14; 5,6; 7,18; lásd 8,12) és
áldozni kell neki (4,17); megítél majd mindenkit művei szerint (3,17);
11,9; lásd 9,7; 12,14). A végső leszámolásig Isten megajándékozza az
embereket valódi boldogsággal, bár korlátozottan (8,15; 9,7; 11,9;),
amit élvezhetnek, anélkül azonban, hogy túlságosan ragaszkodjanak
hozzá. A bölcsek csődjével, a lét csalódásaival, minden jó
állhatatlanságával szemben az ember elégedetlen marad, a teljesség felé
vágyakozik, vágyik felfedezni helyét a mindenségben és rendeltetésének
értelmét.
A Prédikátor bátran és majdnem "tudományosan" rámutat arra, hogy a
hitre vonatkozó intézmény nem képes a lábaink előtt tátongó szakadékot
áthidalni. Csupán Krisztus eljövetele képes azt betölteni.
Vissza a ÓSz menühöz