TOB - A PRÓFÉTEK KÖNYVEI
Bevezetés
A Próféták könyvei elnevezés, amit a zsidó hagyomány - legalábbis a
Kr.e. II. századtól - Józsue könyvétől Malakiás könyvéig terjedő
együttesnek adott, igen különböző irodalmi jellegű írásokat foglal
magában: ezek egyrészt hivatalos krónikák a jeruzsálemi és szamariai
királyi udvarokról, jegyzékek személyekről és helységekről, amelyeket a
könyvtár szerepét is betöltő szentélyekben őriztek, és főként népszerű
megfogalmazású elbeszélések, ahol a történetet majdnem mindig legenda
jellegű vonásokkal toldottak meg, valamely hősük, törzsük vagy valamely
megkülönböztetett hely dicsőítése céljából. Másrészről vannak könyvek,
amelyeket névszerint prófétáknak tulajdonítanak. A zsidó hagyomány egy
felosztást alkalmaz ebben a látszatra vegyes együttesben:
megkülönbözteti a korábbi prófétákat, ami megfelel annak a amit
általában "történeti könyveknek" nevezünk (Józsue könyve, Bírák könyve,
Sámuel könyvei, a Királyok könyvei) és az későbbi prófétákat (Izajás
könyve, Jeremiás könyve, Ezekiel könyve, a tizenkét kis próféta). Ezek
azok, akiket általában "prófétáknak" nevezünk: ezt a megkülönböztetést
nem kell kronologikus sorrendben értelmezni, mintha az első csoport a
második előtt került volna összeállításra. Csak az egymás közötti
helyükre vonatkozik a bibliai iratok együttesében, mert szorosan vett
kronológiai szempontból az irodalmi elsőbbség inkább a második
csoportot illetné.
Prófétaság és a próféták
A prófétai jelenségek Izraelem kívül is előfordultak. Mezopotámiában,
Kánaánban és Egyiptomban a II. évezred óta ismert férfiak és nők esete,
akik általában elragadtatott állapotban szóltak annak az istenségnek
nevében, aki őket küldte. Nyelvezetüknek egyes formái igen rokonok a
bibliai stílussal. Máshol a prófétaság esetenkénti, epizódszerű
jelenség maradt, Izraelben viszont annyira központi helyet foglalt el,
hogy mélységes nyomot hagyott a vallásban, a politikai intézményekben,
sőt a szociális struktúrákban is. Izraelben a prófétáknak tekintélye
volt: nem szólva a névtelen próféta csoportokról, amelyek főként Sámuel
idejében működtek, erős egyéniségekként jelennek meg, tekintéllyel
felruházva, ami Istennel való közvetlen kapcsolatukból adódott.
Meghívásuknak története, ami több könyvben lényeges helyet foglal el,
életüknek lényeges mozzanatainak elbeszélése, a próféta, vagy közvetlen
környezete által, azt a célt szolgálja, hogy hitelesítse üzenetüket. A
"nabi" szó, amivel a prófétákat nevezik és amiből a "látóember" (Sám1
9,9) és az "Isten embere" kifejezések adódtak, olyan embert jelöl, aki
szól, vagy olyan embert, akit hívtak, vagyis akihez szót intéztek. A
szó valóban a leglényegesebb cselekvési módja a prófétáknak; még akkor
is, ha különleges, szimbolikus jelentőségű mozdulatokkal, vagy
politikai, katonai elkötelezettséggel nyilatkoznak meg, szavuk által
válnak valóban prófétákká. A prófétai beszéd a nyelvezet minden alakját
felhasználja: a jóslatok (vagy üzenetek) Isten részéről a leggyakoribb
és a legspecifikusabb elemek, de találhatunk elbeszélést,
példabeszédet, közmondást és még himnuszt is. A példabeszédek tartalma
ugyanolyan sokrétű, mint annak alakja, de a próféták szava mindig az
Isten szava az elbeszélés egy pontos helyzetében.
A próféták szoros és erős kapcsolatban állnak Istennel, de ugyanígy a
történelemmel is. Meggyőződésük, hogy Isten egyidejűleg az események
felett áll és azokban benne van és hogy Izrael népének történelmi
küldetése van, ok azért vannak jelen, hogy emlékeztessék Izraelt erre a
bizonyosságra és teszik is ezt figyelmeztetés, buzdító beszéd, ítélet
és vigasztalás formájában. Még akkor is, amikor konkrét, és ennek
következtében egyedülálló helyzetben szólnak, mint Isten küldöttjei
olyan üzenetet hoznak, ami az azonnali helyzeten túlmutat és amelyik
megérdemli nem csupán a meghallgatást, hanem a továbbadást is.
A próféták üzenetét előbb élőszóban terjesztették, úgy, amint a nép
emlékezetében fennmaradt, de valószínűleg már igen korán írásban
rögzítették, részben maguk a próféták (pl. Iz 8,16; Jer 36), részben
tanítványaik. A próféták szavainak továbbadása két lényeges szempontot
elégített ki, a megőrzését és az aktualizálást. Amennyire lehetséges
volt, meg kellett őrizni az eredeti formát, ami szerint elhangzottak
azok, tiszteletből a próféta és Isten iránt. Az aktualizálás
szükségszerűen vezetett új szavak hozzácsatolására az eredetileg
elhangzottakhoz, amik - igyekezve tiszteletben tartani a próféta
gondolatait - értelmezték üzenetét és jobb terjesztés eszközeként
szolgáltak. A prófétai könyvek közül Izaiás, Mikeás és Jeremiás könyvei
viselik leginkább ennek az értelmezésnek jeleit. Az aktualizálás
értelme az volt, hogy mindaz, amit a próféták mondtak és tettek végül
az egész nép sajátjává vált, rajtuk keresztül saját történetét olvasta
és az Isten embereinek példájában megfelelő buzdítást talált arra, hogy
újra Isten népévé váljon.
A próféták szavait apránként rögzítették, ahogyan azok elhagzottak és a
kisebb gyűjtemények fennmaradása, valamint a prófétai könyvekben
található egyedi címzések ennek a fokozatos kialakulásnak jelei (pl. Iz
2,1; 13,1; Jer 14,1; 21,1 ...). De valószínűnek tűnik, hogy egy nagyobb
arányú csoportosítás történt a Száműzetés alatt és után. Többféle okot
is határoztak meg erre: a Jeruzsálemi Templom megsemmisülése, valamint
más intézményeké, mint pl. a királyságé, a izraeli közösséget arra
vezette, hogy még jobban odaforduljanak az írott dokumentumokhoz, mint
irányadó tekintély és vallási gyakorlat felé. Másrészről, az események
rámutattak arra, mennyire helytelen volt oly kevéssé figyelemmel lenni
a próféták szavára. Újból odafordultak ezekhez, hogy levonják a
tanúságot abból, ami történt.
Két szempont uralkodott ennél az új olvasatnál: a történelem iránti
tiszteletből a próféták szózatait kronológiai sorrendben igyekeztek
csoportosítani. Ugyanakkor, - és ezt a két szempontot nem volt könnyű
mindig egybehangolni - az írások gyűjtői a szövegeket szisztematikus
rendszerbe foglalták. Egy csoportba sorolták azokat a jóslatokat,
amelyek Izrael népe és a nemzetek feletti ítéletet jelentették be,
másrészt az ígéreteket tartalmazókat csoportosították egybe. Ennek a
kettős elvnek alkalmazása bizonyos rendetlenséget eredményez, ami
gyakran tévútra vezeti az olvasót és amit az irodalmi kritika időnként
képes megvilágítani, anélkül hogy minden talányt képes lenne megoldani.
Világos például, hogy Izajás könyvében az az együttes, amelyik a 40.
fejezetnél kezdődik és ami teljesen más időszakból származik, mint az
1-39. fejezetek, arra hivatott, hogy megmutassa hogy Istené a döntő szó
a helyreállítás és az üdvösség tekintetében. Ezekielnél, akinek könyvét
kevésbé dolgozták át, azonos rendet találunk. El kell azonban ismerni,
hogy a kronológia és teológia igen gyakran találkoznak: így a
Száműzetés előtt az ítélet meghirdetése van túlsúlyban, viszont utána a
próféták az engedelmességen és szereteten alapuló helyreállított
szövetséget hirdetik. Lehet, hogy ez a történelmi valóság
leegyszerűsített formája, mivel az ítélet meghirdetése és az üdvösség
ígérete gyakran állhatott fenn együttesen.
Ha tovább vizsgáljuk a prófétai jóslatok általános tartalmát, azt
mondhatjuk, hogy azok egyidejűleg fordultak a múlt és a jövő felé. Azt
a történelmet, amelyben éltek, a próféták a múlt némely nagy
hagyományának fényében értelmezték: így az Egyiptomból való kivonulást,
ami Izraelnek megadta identitását, majdnem minden próféta felidézi, és
Dávidnak és dinasztiájának megválasztása körülbelül azonos helyet
foglal el náluk. Az Egyiptomból való kivonulás és Dávid szövetsége
múltbeli tények voltak, de ezek perspektívát nyitottak a jövő felé. A
nép mindig vándorlásban van, vagyis a Kivonulás helyzetében, ezt többek
között a húsvéti rítus fejezi ki és Dávid királysága kiindulópontja egy
véglegesebb királyságnak, a messiási uralomnak.
Próféták és a történelem
A kifejezetten prófétáknak mondott prófétáktól kezdve kell a "történeti
könyveket" olvasni amelyek a héber kánonban szervesen hozzájuk
kapcsolódnak. Több ok szól ilyen olvasási mód mellett. Valóban ezekben
a könyvekben (= korábbi próféták), a próféták döntő helyet foglalnak
el: így a Királyok könyveinek fejezetiben 22 szól olyan történetekről,
ahol a főszereplok nem a királyok, hanem a próféták: Ahiyya de Silo,
Elie, Elisée, Michée Yimla fia és Izaiás. Megjegyzendő az a hely is,
amit Józsue, Sámuel vagy névtelen személyek által mondott beszéddel
foglalnak el. Ezekre a megállapításokra építve egy hagyomány, ami a
zsidóságban szinte hivatalossá vált, azt mondja, hogy legnagyobb
részükben a Józsuetol a Királyokig tartó könyveket próféták állították
össze. Ezen a állásponton van Josephus Flavius (Contrte Appion I 8). A
Talmud szerint (Baba Bathra 15a), Józsue könyvét Józsue írta és a
halála után Eléázár és Pinkász fejezte be. Sámuel írta volna a Bírák
könyvét, valamint azt a könyvet, ami az ő nevét viseli, ugyanakkor a
halála utáni részeket Gád és Nátán próféták írták volna, stb. Ezek a
nézetek nem ellenkeznek maguknak a bibliai könyveknek tanúságtételével,
de nem meglepő, hogy a próféták, ugyanúgy mint a bölcsek írásban
rögzítettek régi nemzeti hagyományokat, beleértve azokat, a helyek
helyet kaptak a Pentateuchusban. Egy közvetett tanúságtétel származik a
Krónikák könyvéből, ahol forrásként több prófétai írást említenek meg:
Sámuelt, Gádot, Nátánt, Shemayat, Iddot, ezek az információk
valószínűleg nem tisztán képzeletbeliek. Lényeges főként a pontos hely
a történeti könyvekben, ahol a próféták megjelennek. A királyság
kezdeténél találjuk ezeket, a tíz törzs szakadárságakor, az arám
veszedelemkor, az Acháb alatti vallási szinkretizmuskor, az asszir
inváziókor, a Törvénykönyv megtalálásakor Jozija alatt. Mindezek a
kulcs-történések egy, vagy több próféta személyéhez kötődnek. A próféta
szava irányítja az eseményeket, majdnem azt lehetne mondani, hogy ő
hozza létre. Amikor ezek az események lejátszódtak, talán csak valami
megérzésük volt az ő szavuk és a történelem közötti kapcsolatról, bár
Istennel való szoros kapcsolatuk bizonyossági jelleget kölcsönzött
azoknak; az idők múlásával azonban ez a kapcsolat szisztematikusabb
kidolgozás tárgyává válik. Így a Száműzetés alatt a Második Izajás
(40-55) felállít egy összefüggést a próféták által bejelentett
események és azok között, amiket szeme előtt lát megvalósulni, ebben
Izrael Istene felsőbbségének és egyedülvalóságának bizonyítékát látja.
Később, a próféták könyveit olvasva (Dán 9,2) Dániel könyvének szerzője
ihletést talál arra, hogy a történelem összességének teológiáját
megállapítsa, ahol Isten mint az idők Ura jelenik meg.
A történeti könyvek a történelemről prófétai értelmezést nyújtanak, ami
nem áll ellentétben autentikus dokumentum értékükkel. Ezeknek a
könyveknek próféta jellege nem csupán a "későbbi próféták" csoportjából
ered, hanem a kánon jelenlegi rendje szerint őket közvetlenül megelőző
könyv, a MTörv-ből. Ennek a könyvnek két arculata van, az egyik a
Pentateuchus felé fordul, aminek befejező része, a másik a történeti
könyvek felé (korábbi próféták), aminek bevezetése. Bármi lenne is a
MTörv eredetének környezete, rokonságát a próféták könyveivel nem lehet
tagadni és a folytonosság iránti gondossága azt célozza, hogy a
prófétaság származását Mózeshez vezesse vissza (MTörv 18,15 ss). Igaz,
hogy a próféták közül egy sem hangoztatja kifejezetten Mózes hatását,
de viszont egyik sem tagadná azt.
Ugyanez a történetíró magatartása, akinek tulajdonítjuk a Józsuétól a
Királyokig terjedő együttest, akit gyakran "a MTörv történészének"
neveznek. Ennek a szerzőnek személyiségét - akiben egyesek csupán
összeállítót vélnek látni - sokkal nehezebben megállapítható, mint a
többi bibliai szerzé, mivel egy együttesben, vagy iskolában
folytatódik. Mégis, igen világosan közöl munkája végén egy
szignálás-félét, ami felvilágosítást nyújt működési időpontjáról és
teológiájáról: a 2Kir 25,27-ben olvasható, hogy Babilon királya
"fogságának 37. esztendejében ... megkegyelmezett Juda királyának
Jojachinnak. ... Barátságosan beszélt vele, s előbbre ültette, mint
azokat a királyokat, akik ott voltak nála Bábelben". Ez 561-ben
történt; a nép javában száműzetésben volt, semmi remény nem látszott,
hogy az a közel jövőben befejeződhetne. Azonban ez a kis jel pontosan
rámutat arra, hogy az ígéret, ami eddig irányította a történelmet nem
enyészett el, bár egyebütt a szerző ismételt rámutat arra tényre, hogy
a jelenlegi szerencsétlenség logikus következménye a hűtlenségek hosszú
sorozatának. A szerző igen pontosan tartja magát a próféták
nézőpontjához, akik a történelemben az ítéletek és a kegyelembe való
visszatérések sorozatát látják.
Egy ilyen összefoglaló történeti mű, mint amilyen a korábbi próféták
együttese, egy szerencsés időszakban jöhet létre, amikor hosszú és
nehéz várakozás megvalósulását állapítják meg; de létrejöhet olyan
pillanatban is, amikor a dicső múlt összeomlani látszik. A korábbi
próféták visszatérést kívánnak megidézni, de nem látják az üdvösséget a
mózesi korra való egyszerű visszatérésben, bármilyen fontosak is
legyenek számukra az új Mózesek alakjai, akik Sámuel és Illés. A
korábbi próféták szerzője nem felejti el a másik isteni beavatkozást a
történelembe, a Dáviddal való szövetséget. Tény, hogy több rossz király
volt, mint jó, többen voltak okai Izrael hűtlenségének, amikor rávitték
őket, hogy Baált társítsák az Úrhoz. A szövetségesek és a különböző
csoportok politikáját követték, ahelyett az egyedülálló helyzet
helyett, amit Isten Izrael számára akart a népek között. De a királyság
is számára az az ösvény, amelyen keresztül Izrael behatolt a
királyságok konfliktusaiba, hogy eszköz és tanúságtevő legyen egy másik
Királyság számára. Abban a pillanatban, amikor ezek a bizonyosságok
véglegesen veszélyeztetve látszottak, emlékeztetni kellett a népet
arra, hogy azok mindig érvényben maradnak.
A mű kezdődik Isten ígéretével Józsuénak, hogy neki adja az ígéret
földjét (Józs 1,1-9) és végződik Jojachim megkegyelmezésének
elbeszélésével. A gyakran vegyes mű egység jelét mutatja fel. Az ország
és a királyság pillanatnyilag nemlétezők lehetnek, de visszaállításra
kerülnek, olyan biztosan, ahogyan az Isten által kimondott minden egyes
szó nem hull a földre, hanem mindig beteljesedik (lásd Józs 21,45;
23,14; 1Sám 3,19; 1Kir 8,56; 2Kir 10,10). Addig is az olvasó megtalálja
azonosságát meditálva Debora, Gedeon, Sámuel és Dávid tetteinek
leírásán, akik tanúi voltak Isten ígéreteihez való hűségének. Isten
nagy tetteire való emlékezés, amit pedagógiai gondossággal egyidejűleg
elbeszélés és tanító beszéd alakjában nyújtanak eléjük, segítséget
nyújt arra, hogy ne essenek vissza atyáik tévedéseibe. A próféták által
ihletve a szerző, akinek a korábbi próféták gyűjteményét köszönhetjük,
ihleti maga is mindazokat, akik vállalkozni fognak hogy a későbbi
próféták könyveit végső alakjukba rendezzék, hozzáillesztve őket olyan
hagyományhoz, amelyik bizonyos fajta kánoni értéket és funkciót nyert
el.
A próféták csoportjának két része szoros egységet képez és haszonnal
jár annak együttes olvasása. Jobban sikerül akkor a prófétákat
elhelyeznünk a történelemben és a történelemben pedig jobban
felfedezzük a Szót, amelyik az eseményeket létrehozza és azokat
magasabbrendűvé emeli és amelyik folyamatosan megszólít minket
jelenlegi helyzeteinkben.
Vissza a ÓSz menühöz