TOB - A PRÓFÉTEK KÖNYVEI

Bevezetés

A Próféták könyvei elnevezés, amit a zsidó hagyomány - legalábbis a Kr.e. II. századtól - Józsue könyvétől Malakiás könyvéig terjedő együttesnek adott, igen különböző irodalmi jellegű írásokat foglal magában: ezek egyrészt hivatalos krónikák a jeruzsálemi és szamariai királyi udvarokról, jegyzékek személyekről és helységekről, amelyeket a könyvtár szerepét is betöltő szentélyekben őriztek, és főként népszerű megfogalmazású elbeszélések, ahol a történetet majdnem mindig legenda jellegű vonásokkal toldottak meg, valamely hősük, törzsük vagy valamely megkülönböztetett hely dicsőítése céljából. Másrészről vannak könyvek, amelyeket névszerint prófétáknak tulajdonítanak. A zsidó hagyomány egy felosztást alkalmaz ebben a látszatra vegyes együttesben: megkülönbözteti a korábbi prófétákat, ami megfelel annak a amit általában "történeti könyveknek" nevezünk (Józsue könyve, Bírák könyve, Sámuel könyvei, a Királyok könyvei) és az későbbi prófétákat (Izajás könyve, Jeremiás könyve, Ezekiel könyve, a tizenkét kis próféta). Ezek azok, akiket általában "prófétáknak" nevezünk: ezt a megkülönböztetést nem kell kronologikus sorrendben értelmezni, mintha az első csoport a második előtt került volna összeállításra. Csak az egymás közötti helyükre vonatkozik a bibliai iratok együttesében, mert szorosan vett kronológiai szempontból az irodalmi elsőbbség inkább a második csoportot illetné.


Prófétaság és a próféták

A prófétai jelenségek Izraelem kívül is előfordultak. Mezopotámiában, Kánaánban és Egyiptomban a II. évezred óta ismert férfiak és nők esete, akik általában elragadtatott állapotban szóltak annak az istenségnek nevében, aki őket küldte. Nyelvezetüknek egyes formái igen rokonok a bibliai stílussal. Máshol a prófétaság esetenkénti, epizódszerű jelenség maradt, Izraelben viszont annyira központi helyet foglalt el, hogy mélységes nyomot hagyott a vallásban, a politikai intézményekben, sőt a szociális struktúrákban is. Izraelben a prófétáknak tekintélye volt: nem szólva a névtelen próféta csoportokról, amelyek főként Sámuel idejében működtek, erős egyéniségekként jelennek meg, tekintéllyel felruházva, ami Istennel való közvetlen kapcsolatukból adódott. Meghívásuknak története, ami több könyvben lényeges helyet foglal el, életüknek lényeges mozzanatainak elbeszélése, a próféta, vagy közvetlen környezete által, azt a célt szolgálja, hogy hitelesítse üzenetüket. A "nabi" szó, amivel a prófétákat nevezik és amiből a "látóember" (Sám1 9,9) és az "Isten embere" kifejezések adódtak, olyan embert jelöl, aki szól, vagy olyan embert, akit hívtak, vagyis akihez szót intéztek. A szó valóban a leglényegesebb cselekvési módja a prófétáknak; még akkor is, ha különleges, szimbolikus jelentőségű mozdulatokkal, vagy politikai, katonai elkötelezettséggel nyilatkoznak meg, szavuk által válnak valóban prófétákká. A prófétai beszéd a nyelvezet minden alakját felhasználja: a jóslatok (vagy üzenetek) Isten részéről a leggyakoribb és a legspecifikusabb elemek, de találhatunk elbeszélést, példabeszédet, közmondást és még himnuszt is. A példabeszédek tartalma ugyanolyan sokrétű, mint annak alakja, de a próféták szava mindig az Isten szava az elbeszélés egy pontos helyzetében.

A próféták szoros és erős kapcsolatban állnak Istennel, de ugyanígy a történelemmel is. Meggyőződésük, hogy Isten egyidejűleg az események felett áll és azokban benne van és hogy Izrael népének történelmi küldetése van, ok azért vannak jelen, hogy emlékeztessék Izraelt erre a bizonyosságra és teszik is ezt figyelmeztetés, buzdító beszéd, ítélet és vigasztalás formájában. Még akkor is, amikor konkrét, és ennek következtében egyedülálló helyzetben szólnak, mint Isten küldöttjei olyan üzenetet hoznak, ami az azonnali helyzeten túlmutat és amelyik megérdemli nem csupán a meghallgatást, hanem a továbbadást is.

A próféták üzenetét előbb élőszóban terjesztették, úgy, amint a nép emlékezetében fennmaradt, de valószínűleg már igen korán írásban rögzítették, részben maguk a próféták (pl. Iz 8,16; Jer 36), részben tanítványaik. A próféták szavainak továbbadása két lényeges szempontot elégített ki, a megőrzését és az aktualizálást. Amennyire lehetséges volt, meg kellett őrizni az eredeti formát, ami szerint elhangzottak azok, tiszteletből a próféta és Isten iránt. Az aktualizálás szükségszerűen vezetett új szavak hozzácsatolására az eredetileg elhangzottakhoz, amik - igyekezve tiszteletben tartani a próféta gondolatait - értelmezték üzenetét és jobb terjesztés eszközeként szolgáltak. A prófétai könyvek közül Izaiás, Mikeás és Jeremiás könyvei viselik leginkább ennek az értelmezésnek jeleit. Az aktualizálás értelme az volt, hogy mindaz, amit a próféták mondtak és tettek végül az egész nép sajátjává vált, rajtuk keresztül saját történetét olvasta és az Isten embereinek példájában megfelelő buzdítást talált arra, hogy újra Isten népévé váljon.
A próféták szavait apránként rögzítették, ahogyan azok elhagzottak és a kisebb gyűjtemények fennmaradása, valamint a prófétai könyvekben található egyedi címzések ennek a fokozatos kialakulásnak jelei (pl. Iz 2,1; 13,1; Jer 14,1; 21,1 ...). De valószínűnek tűnik, hogy egy nagyobb arányú csoportosítás történt a Száműzetés alatt és után. Többféle okot is határoztak meg erre: a Jeruzsálemi Templom megsemmisülése, valamint más intézményeké, mint pl. a királyságé, a izraeli közösséget arra vezette, hogy még jobban odaforduljanak az írott dokumentumokhoz, mint irányadó tekintély és vallási gyakorlat felé. Másrészről, az események rámutattak arra, mennyire helytelen volt oly kevéssé figyelemmel lenni a próféták szavára. Újból odafordultak ezekhez, hogy levonják a tanúságot abból, ami történt.

Két szempont uralkodott ennél az új olvasatnál: a történelem iránti tiszteletből a próféták szózatait kronológiai sorrendben igyekeztek csoportosítani. Ugyanakkor, - és ezt a két szempontot nem volt könnyű mindig egybehangolni - az írások gyűjtői a szövegeket szisztematikus rendszerbe foglalták. Egy csoportba sorolták azokat a jóslatokat, amelyek Izrael népe és a nemzetek feletti ítéletet jelentették be, másrészt az ígéreteket tartalmazókat csoportosították egybe. Ennek a kettős elvnek alkalmazása bizonyos rendetlenséget eredményez, ami gyakran tévútra vezeti az olvasót és amit az irodalmi kritika időnként képes megvilágítani, anélkül hogy minden talányt képes lenne megoldani. Világos például, hogy Izajás könyvében az az együttes, amelyik a 40. fejezetnél kezdődik és ami teljesen más időszakból származik, mint az 1-39. fejezetek, arra hivatott, hogy megmutassa hogy Istené a döntő szó a helyreállítás és az üdvösség tekintetében. Ezekielnél, akinek könyvét kevésbé dolgozták át, azonos rendet találunk. El kell azonban ismerni, hogy a kronológia és teológia igen gyakran találkoznak: így a Száműzetés előtt az ítélet meghirdetése van túlsúlyban, viszont utána a próféták az engedelmességen és szereteten alapuló helyreállított szövetséget hirdetik. Lehet, hogy ez a történelmi valóság leegyszerűsített formája, mivel az ítélet meghirdetése és az üdvösség ígérete gyakran állhatott fenn együttesen.

Ha tovább vizsgáljuk a prófétai jóslatok általános tartalmát, azt mondhatjuk, hogy azok egyidejűleg fordultak a múlt és a jövő felé. Azt a történelmet, amelyben éltek, a próféták a múlt némely nagy hagyományának fényében értelmezték: így az Egyiptomból való kivonulást, ami Izraelnek megadta identitását, majdnem minden próféta felidézi, és Dávidnak és dinasztiájának megválasztása körülbelül azonos helyet foglal el náluk. Az Egyiptomból való kivonulás és Dávid szövetsége múltbeli tények voltak, de ezek perspektívát nyitottak a jövő felé. A nép mindig vándorlásban van, vagyis a Kivonulás helyzetében, ezt többek között a húsvéti rítus fejezi ki és Dávid királysága kiindulópontja egy véglegesebb királyságnak, a messiási uralomnak.

Próféták és a történelem

A kifejezetten prófétáknak mondott prófétáktól kezdve kell a "történeti könyveket" olvasni amelyek a héber kánonban szervesen hozzájuk kapcsolódnak. Több ok szól ilyen olvasási mód mellett. Valóban ezekben a könyvekben (= korábbi próféták), a próféták döntő helyet foglalnak el: így a Királyok könyveinek fejezetiben 22 szól olyan történetekről, ahol a főszereplok nem a királyok, hanem a próféták: Ahiyya de Silo, Elie, Elisée, Michée Yimla fia és Izaiás. Megjegyzendő az a hely is, amit Józsue, Sámuel vagy névtelen személyek által mondott beszéddel foglalnak el. Ezekre a megállapításokra építve egy hagyomány, ami a zsidóságban szinte hivatalossá vált, azt mondja, hogy legnagyobb részükben a Józsuetol a Királyokig tartó könyveket próféták állították össze. Ezen a állásponton van Josephus Flavius (Contrte Appion I 8). A Talmud szerint (Baba Bathra 15a), Józsue könyvét Józsue írta és a halála után Eléázár és Pinkász fejezte be. Sámuel írta volna a Bírák könyvét, valamint azt a könyvet, ami az ő nevét viseli, ugyanakkor a halála utáni részeket Gád és Nátán próféták írták volna, stb. Ezek a nézetek nem ellenkeznek maguknak a bibliai könyveknek tanúságtételével, de nem meglepő, hogy a próféták, ugyanúgy mint a bölcsek írásban rögzítettek régi nemzeti hagyományokat, beleértve azokat, a helyek helyet kaptak a Pentateuchusban. Egy közvetett tanúságtétel származik a Krónikák könyvéből, ahol forrásként több prófétai írást említenek meg: Sámuelt, Gádot, Nátánt, Shemayat, Iddot, ezek az információk valószínűleg nem tisztán képzeletbeliek. Lényeges főként a pontos hely a történeti könyvekben, ahol a próféták megjelennek. A királyság kezdeténél találjuk ezeket, a tíz törzs szakadárságakor, az arám veszedelemkor, az Acháb alatti vallási szinkretizmuskor, az asszir inváziókor, a Törvénykönyv megtalálásakor Jozija alatt. Mindezek a kulcs-történések egy, vagy több próféta személyéhez kötődnek. A próféta szava irányítja az eseményeket, majdnem azt lehetne mondani, hogy ő hozza létre. Amikor ezek az események lejátszódtak, talán csak valami megérzésük volt az ő szavuk és a történelem közötti kapcsolatról, bár Istennel való szoros kapcsolatuk bizonyossági jelleget kölcsönzött azoknak; az idők múlásával azonban ez a kapcsolat szisztematikusabb kidolgozás tárgyává válik. Így a Száműzetés alatt a Második Izajás (40-55) felállít egy összefüggést a próféták által bejelentett események és azok között, amiket szeme előtt lát megvalósulni, ebben Izrael Istene felsőbbségének és egyedülvalóságának bizonyítékát látja. Később, a próféták könyveit olvasva (Dán 9,2) Dániel könyvének szerzője ihletést talál arra, hogy a történelem összességének teológiáját megállapítsa, ahol Isten mint az idők Ura jelenik meg.

A történeti könyvek a történelemről prófétai értelmezést nyújtanak, ami nem áll ellentétben autentikus dokumentum értékükkel. Ezeknek a könyveknek próféta jellege nem csupán a "későbbi próféták" csoportjából ered, hanem a kánon jelenlegi rendje szerint őket közvetlenül megelőző könyv, a MTörv-ből. Ennek a könyvnek két arculata van, az egyik a Pentateuchus felé fordul, aminek befejező része, a másik a történeti könyvek felé (korábbi próféták), aminek bevezetése. Bármi lenne is a MTörv eredetének környezete, rokonságát a próféták könyveivel nem lehet tagadni és a folytonosság iránti gondossága azt célozza, hogy a prófétaság származását Mózeshez vezesse vissza (MTörv 18,15 ss). Igaz, hogy a próféták közül egy sem hangoztatja kifejezetten Mózes hatását, de viszont egyik sem tagadná azt.

Ugyanez a történetíró magatartása, akinek tulajdonítjuk a Józsuétól a Királyokig terjedő együttest, akit gyakran "a MTörv történészének" neveznek. Ennek a szerzőnek személyiségét - akiben egyesek csupán összeállítót vélnek látni - sokkal nehezebben megállapítható, mint a többi bibliai szerzé, mivel egy együttesben, vagy iskolában folytatódik. Mégis, igen világosan közöl munkája végén egy szignálás-félét, ami felvilágosítást nyújt működési időpontjáról és teológiájáról: a 2Kir 25,27-ben olvasható, hogy Babilon királya "fogságának 37. esztendejében ... megkegyelmezett Juda királyának Jojachinnak. ... Barátságosan beszélt vele, s előbbre ültette, mint azokat a királyokat, akik ott voltak nála Bábelben". Ez 561-ben történt; a nép javában száműzetésben volt, semmi remény nem látszott, hogy az a közel jövőben befejeződhetne. Azonban ez a kis jel pontosan rámutat arra, hogy az ígéret, ami eddig irányította a történelmet nem enyészett el, bár egyebütt a szerző ismételt rámutat arra tényre, hogy a jelenlegi szerencsétlenség logikus következménye a hűtlenségek hosszú sorozatának. A szerző igen pontosan tartja magát a próféták nézőpontjához, akik a történelemben az ítéletek és a kegyelembe való visszatérések sorozatát látják.

Egy ilyen összefoglaló történeti mű, mint amilyen a korábbi próféták együttese, egy szerencsés időszakban jöhet létre, amikor hosszú és nehéz várakozás megvalósulását állapítják meg; de létrejöhet olyan pillanatban is, amikor a dicső múlt összeomlani látszik. A korábbi próféták visszatérést kívánnak megidézni, de nem látják az üdvösséget a mózesi korra való egyszerű visszatérésben, bármilyen fontosak is legyenek számukra az új Mózesek alakjai, akik Sámuel és Illés. A korábbi próféták szerzője nem felejti el a másik isteni beavatkozást a történelembe, a Dáviddal való szövetséget. Tény, hogy több rossz király volt, mint jó, többen voltak okai Izrael hűtlenségének, amikor rávitték őket, hogy Baált társítsák az Úrhoz. A szövetségesek és a különböző csoportok politikáját követték, ahelyett az egyedülálló helyzet helyett, amit Isten Izrael számára akart a népek között. De a királyság is számára az az ösvény, amelyen keresztül Izrael behatolt a királyságok konfliktusaiba, hogy eszköz és tanúságtevő legyen egy másik Királyság számára. Abban a pillanatban, amikor ezek a bizonyosságok véglegesen veszélyeztetve látszottak, emlékeztetni kellett a népet arra, hogy azok mindig érvényben maradnak.

A mű kezdődik Isten ígéretével Józsuénak, hogy neki adja az ígéret földjét (Józs 1,1-9) és végződik Jojachim megkegyelmezésének elbeszélésével. A gyakran vegyes mű egység jelét mutatja fel. Az ország és a királyság pillanatnyilag nemlétezők lehetnek, de visszaállításra kerülnek, olyan biztosan, ahogyan az Isten által kimondott minden egyes szó nem hull a földre, hanem mindig beteljesedik (lásd Józs 21,45; 23,14; 1Sám 3,19; 1Kir 8,56; 2Kir 10,10). Addig is az olvasó megtalálja azonosságát meditálva Debora, Gedeon, Sámuel és Dávid tetteinek leírásán, akik tanúi voltak Isten ígéreteihez való hűségének. Isten nagy tetteire való emlékezés, amit pedagógiai gondossággal egyidejűleg elbeszélés és tanító beszéd alakjában nyújtanak eléjük, segítséget nyújt arra, hogy ne essenek vissza atyáik tévedéseibe. A próféták által ihletve a szerző, akinek a korábbi próféták gyűjteményét köszönhetjük, ihleti maga is mindazokat, akik vállalkozni fognak hogy a későbbi próféták könyveit végső alakjukba rendezzék, hozzáillesztve őket olyan hagyományhoz, amelyik bizonyos fajta kánoni értéket és funkciót nyert el.

A próféták csoportjának két része szoros egységet képez és haszonnal jár annak együttes olvasása. Jobban sikerül akkor a prófétákat elhelyeznünk a történelemben és a történelemben pedig jobban felfedezzük a Szót, amelyik az eseményeket létrehozza és azokat magasabbrendűvé emeli és amelyik folyamatosan megszólít minket jelenlegi helyzeteinkben.

Vissza a ÓSz menühöz