TOB - SZÁMOK KÖNYVE
Bevezetés
A Számok könyve, így nevezték a görög fordítók, mivel az első fejezetek
tárgyát számbavételek képezik, a Pentateuchus legösszetettebb könyve.
A könyv tartalmi felépítése
Nagy vonalakban három részt lehet megállapítani:
- az első rész folytatja és befejezi a Kivonulás könyvében és a Leviták
könyvében leírt intézmények pontos meghatározását: számbavételek (1-4
fejezet), a szentély felszentelése (7), a leviták felszentelése (8);
- a második részben Izrael elhagyja a Sinai pusztát (10) hogy
átvonuljon a pusztán, ahol negyven éven át kell vándorolnia (11-14;
16-17; 20). Végül Transzjordániába érkezik, Moáb országának határához
(21); ezen a helyen zajlottak le Bileám áldásának epizódjai (22-24) és
a Beth-Peor-i hitehagyás eseményei (25);
- a harmadik rész újabb számbavétellel kezdődik (26) és főként Mózes
intézkedéseit tartalmazza a megszállt területek felosztását illetően
(32), vagy a még megszállandó területekét (27; 34-36). Találunk itt egy
elbeszélést Midián törzse elleni hadbavonulásról (31) és összefoglalást
Izrael vonulásának állomásairól Egyiptomtól egészen a Jordán partjáig
(33).
A könyv elbeszélést képez, de egységes előrehaladását gyakran elfedi a
részletek összetettsége. Egyébként számos törvénykezési elemet is
tartalmaz; egyesek beleszövődnek az elbeszélésbe (17,3-5; 31.21-47);
mások, újabb szerkesztésűek, különböző helyekre vannak besorolva,
anélkül, hogy felfedezhető lenne az összefüggés a környező szöveggel
(5; 6; 9; 15; 18; 19; 28-30 fejezet).
Sok részletre világosság derül és részben rekonstruálni lehet a szöveg
történetét a Pentateuchus modern kritikai elméleteinek segítségével
(lásd Bevezetés a Pentateuchushoz). Ezek a Számok könyvének
tanulmányozására különlegesen gyümölcsözőek. Azonban nem adnak
lehetőséget a könyv egységességének megállapítására. Ennek az egységnek
elvét leginkább a könyv tárgya adja meg, amit igen pontosan összegez a
könyv héber címe - vagyis annak első szavai -: A pusztában.
Izrael a pusztában
Valóban, a Számok könyvében összegyűjtött szövegek legnagyobb része
Izraelnek Palesztinát délen és dél-keleten részén övező pusztáiban
töltött időszakára vonatkozik
Ennek az időszaknak eseményei nehezen meghatározhatók a történész
számára. Ami a legvalószínűbb, hogy különböző félnomád törzsek
találkoztak a Sinai félszigeten és Transzjordánia déli részén és hogy
fokozatosan társultak egy népet alakítva ki. Egyesek elmenekültek
Egyiptomból (1230 körül), mások máshonnan származtak. Bár nem lehet
meghatározni ennek a folyamatnak pontos tartamát, a Biblia segítségével
hozzá lehet kapcsolni ismert helyszínekhez, elsősorban három
helyszínhez, amelyek körül lebonyolódnak a Számok könyve három részének
elbeszélései: a Sinai szenet hely (1-10); Kádes oázis csoportja
(13-14), Moáb pusztái a Jordán völgyében (21-36).
Amikor egy nép ilyen formában születendőben van kialakulása - főként
ennyire elszigetelt tartományban - általában nem hagy nyomot a
szomszédos népek írott emlékeiben. Az egyiptomi szövegek és a régészeti
leletek csupán lehetővé teszik a izraelita törzsek megmozdulásait a
félnomád törzsek vándorlásainak együttesébe való elhelyezésére, amelyek
egymást követték a 2. évezred során Palesztina irányában. Azonban
Izrael eredete tartós emlékeket hagyott a törzsek emlékezetében:
győzelmek (21; 31, kudarcok (20,21; 21,1), különféle események
(11,1-3;25,1-6, nézeteltérések a törzsek között (amiket ki lehet
következtetni: 14,23-24; 16,1; 32,6) és a követett útvonal részleteit:
(21,10-20; 33,1-49), ezek egyébként azonosan azokkal a csapásokkal,
amiket a nomád népek a legutóbbi időkig követtek.
Arról az időszakról, amikor Izrael kialakul a Biblia főként a globális
jelentőséget emeli ki. A pusztában való tartózkodás Izrael számára
kiváltságos vallási tapasztalat színhelye volt, aminek értéke megmarad
az összes elkövetkező generáció számára. Gyakran ezt az időszakot
ideálként mutatják fel, amihez igyekezni kellene visszajutni,
legalábbis részben. A Biblia többször értelmezi ezt a kivételes
időszakot: Ozeás (házasságának ideje: Oz 2,16-25; úgyszintén Jer
2,2-3), a MTörv (tanítás időszaka: MTörv 8,2-6), Ezekiel ideje
(hűtlenség ideje: Ez 20). A Számok könyve, az egyetlen könyv, ami
teljesen ennek a témának van szentelve, főként három tényt rögzít:
Izrael ekkor vándorlásban lévő nép volt, állandó elhelyezkedés nélkül;
- elszigetelt nép volt, idegen befolyásnak alávetve; - alakulóban lévő
nép volt, amelynél sok alapvető probléma még megoldásra várt.
Alakulóban lévő nép
A könyv egy sor elbeszélésből van szerkesztve, melyek a Kivonulás
elbeszéléseit folytatják. Itt is, mint a Kivonulás könyvében, három
elbeszélő ágat lehet megkülönböztetni: a "papi" (P), "jahvista" (J) és
"elohista" (E) hagyományokét (1). De ezek jobban keverednek és
együttesében az elbeszélés összefüggő, ismétlések nélküli. Főként
teológiai szándékukban különböztethető meg a három fordítás. J ás E
számára fontos Izrael első generációjának történetét bemutatni,
átengedve az olvasónak a feladatot, hogy saját kora számára levonja
abból a tanúságot. P ezzel szemben (és E is, bizonyos esetekben)
igyekszik megokolni azokat a létesítményeket, amiket ajánl, elbeszélve
azok eredetét és leírva azok működését.
A három hagyomány egységes a pusztán való átkelés lényeges eseményeit
illetően, ami úgy tűnik a kialakítás időszaka, amelynek kiemelkedő
pontjai a gyakran drámaivá váló krízisek. A két első krízis a Kivonulás
könyvében is szerepel (Kiv 17 és 32) és a Számok könyve még legalább
tíz ilyet sorol fel: kettőt a 11 fejezetben, egyet a 12-ben és egyet a
13-14-ben, kettőt vagy hármat a 16-17-ben és egyet a 20,2-13-ban, egyet
a 21,4-9-ben, egyet, vagy kettőt a 25.-ben. A nép minduntalan
megtagadja a továbbhaladást, nem akarja folytatni azt a kalandot, ami
félelemmel tölti el, és amiben már nem hisz; vitatja vezéreinek
tekintélyét, határozataikat, sőt Isten tervét is. Vezetőik és, főként
az Úr, súlyos csapásokat kell mérjen erre a makacs népre: egy teljes
generáció kerül ítélet alá. De Isten terve megvalósul mégis a következő
generációval: a nép eléri azt a földet, amit az Úr szánt nekik.
Ez a cél a teljes elbeszélés sarkalatos pontja. A kudarcba fúlt
próbálkozások ellenére (14,39-45; 20,14-21), a pusztában heverő
holttestek ellenére (14,29; 26,65), a nép halad az ígért föld felé (33)
és Transzjordánia elfoglalása (21,21-35) előjátéka a Kánaánba történő
diadalmas bevonulásnak.
Mózes
E hosszú vándorlás nem lenne lehetséges anélkül a vezér nélkül, akinek
fontosságát mindhárom elbeszélés együttesen hangsúlyozza: Mózes nélkül.
Azonban igen különböző módon értékelik. Az "elohista" (és bizonyos
mértékig a "jahvista") rendkívül eleven és gazdag személyleírást ad: az
általa bemutatott Mózes nagy emberi értékeket mutat, gyengéivel együtt
(16,15; 20,10-12) valamint reményvesztéseket (11,11-15). Uralkodó
vonása kétségkívül teljes hűsége egy összetett és hálátlan küldetéshez:
az ellene fellázadt népet többször az ő imája menti meg (12,13;
14,13-19; 16,22; 17,10-13). Az imádság embere ő, aki Urával kivételes
bensőségességben él (12,6-8), ez fölé helyezi őt az összes prófétának,
akiknek ősalakja.
Egészen más az a kép, amit róla a "papi" szövegek elénk tárnak. Mózes a
legtöbb esetben csak személytelen szóvivője az Úr akaratának. Neve
majdnem csupán hitelességi jel egy szabályozásra illesztve, főként ha
az késedelmes. Mellette a "papi" szövegek állandóan szerepeltetik
testvérét Áront, a fopapot, akinek szerepe gyakran csak abban áll, hogy
Mózes mellett tartózkodik, amikor Izraellel közli Istenének parancsait.
Az a tény, hogy ragaszkodtak Áron nevének megemlítéséhez Mózesé
mellett, néha a nyelvtani korrektség figyelmen kívül hagyásával is,
(9,7; 20,10) szerzők szándékára mutat igen egyértelműen: igazolni
akarják a helyzetet, amit a Mózes halála után rögzített elbeszélések
foglalnak magukban: a főpap (Eleázár, Áron fia) egyedül jogosult az
isteni megnyilatkozások közvetítésére és a legmagasabb hatalom
birtokosa a nép körében (27,21).
Isten népe a "papi" szövegekben
A történetírásnak ez a módja jellemző a "papi" szövegekre. Szándékuk az
Isten népe létesítményeinek olyan leírása, ami pontosan megfelel
teológiájuknak. A szabályozások, a számbavételek (1; 4; 26), felvonulás
rendje (10,13-32) vagy táborozásoké (2), elbeszélések, mindezek Isten
népének eszményi képét vannak hivatva a lehető legelevenebb módon
felvázolni. Az a tény, hogy a P szövegek feltételezik az intézmények
megszervezésének befejezett voltát a Sinai pusztából való távozás előtt
világosan mutatja, hogy számukra Izrael létezése elképzelhetetlen e
kereten kívül, amit néha csodálatos részletességgel írnak le
(ugyanakkor J és E számára majdnem minden még megvalósításra vár).
A teológia, ami igazolja ezeket a létesítményeket rendkívül gazdag, így
annak csak néhány elemét idézhetjük itt:
1. Izrael, P szerint, nem fegyverben álló nép, nem a nemzetközi
politikai életbe avatkozó nemzet, hanem az Úr vallási tiszteletére
rendelt közösség.
2. Ebben a társadalomban minden szabályozott, közvetlenül és a
legkisebb részletekig, az Úr határozatai szerint. Izraelt szószerint
Isten szava irányítja.
3. Ez egy úton lévő nép, legalábbis Kánaánban való elhelyezkedéséig;
egyik szöveg sem látja előre a szentély végleges elhelyezését, ami a
nomád életre lett kialakítva. Semmiféle szent hely, helyhez kötött
szentély nem sajátíthatja ki az Úr jelenlétét. Az egyetlen
elhelyezkedés, amihez Izrael Istene hozzájárul, hogy népe körében
maradjon sátorban, a tábor közepén, vagy a vándorlásban lévő közösség
közepén.
4. Ez az állandó jellegű jelenlét egyidejűleg megnyugtató és aggasztó
is. Hogyan maradhatna meg a szent Isten egy bűnös közösség körében,
anélkül, hogy azok minden pillanatban ki lennének téve lesújtó
haragjának (17,28)? A papok és leviták intézménye lehetőséget ad ennek
a veszélynek elhárítására. Ezek a különlegesen kiválasztott emberek
védőernyőt képeznek a nép és az isteni jelenlét között (1,53; 17,11);
egyedül ok nyerhetik el a bűnök feloldozását, amik az isteni harag
fenyegetésének kilátásával nehezednek a közösségre (8,19; 17,12). E két
funkciójuk az, amelyek nélkül a közösség nem élhetne tovább, ezek
igazolják kiváltságaikat (16,3-8; 18,8-19).
A "jahvista" és "elohista" elbeszélések
Nehezebb a J és E elbeszélésekben hasonlóan teljes összefoglalást
találni. Azonban sok lényeges elemet találhatunk itt is, amelyek
kiegészítik a P által bemutatott ideális Izrael képét és a nép
történetének egészét megvilágítják.
A "jahvista" szövegek főként a déli törzsek hagyományait követik jobban
odafigyelnek a történet emberi szempontokra. Mint a Teremtés könyvében,
hangsúlyozzák a megáldott nép sorsának egyetemes jelentőségét (22 és
24). Fontos jelzéseket helyeznek el a dávidi uralkodóház bevezetéséhez
(24,7.17.19), ami majd Izrael eredet-történetének megkoronázása lesz.
Az "elohista" szövegekben, amelyek töredékesebbek, fel lehet fedezni a
nép egységességének hangsúlyozottabb irányát, minden elkülönülési
irányzat elítélését (16,12-13-34; 32) és főként a prófétai tanítás első
kezdeményeit (11,25-29; 12,1-6).
A Számok könyvének aktualitása
A Számok könyve tehát egyidejűleg a szent nép idealizált ábrázolása és
létezése első szakaszának igen valós leírása. Ez a kettős ok adja meg
el nem múló érdekességét. Idealizált ábrázolásában Isten népe mindig
megtalálhatja a követendő példát. Nem arról van szó, hogy szolgaian
kövesse azokat az intézkedéseket, amelyek kifejezései voltak az ideális
Izraelnek; de kiolvashatja ott azokat az elveket, amelyek szerint
életét alakítani kell. Az Egyháznak pedig mindig szüksége lesz a Számok
könyvére, hogy emlékeztesse arra, hogy vándorlásban lévő nép, próféták
népe, akit Isten szava kormányoz, és az Úr szolgálatára van szentelve.
A kialakulóban lévő nép lázadásait bemutató elbeszélések Isten népe
számára állandó figyelmeztetést jelentenek. A próféták és a zsoltárok
már ilyen értelemben idézik fel a pusztában lezajlott eseményeket (Mik
6, 3-5; Ez 16; 20; 23; Zsolt 78,17-40; 81, 12-117; 95,8; 106,14-33,
stb.). Ugyanígy tesz szent Pál, amikor a Korintusiak számára felidézi a
Kivonulás és a Számok könyvét: "Mindez előkép a számunkra, a mi
okulásunkra írták meg, akik a végső időkben élünk" (1Kor 10,11). A
mostani Egyháznak nincs szüksége saját történetének felismerését a
Számok könyvének történeteiben keresni. De a számtalan válság, amin a
pusztában vándorló Izrael keresztülment eredményezték a törvényeket,
amelyek érvényesnek bizonyultak minden Isten szava által összegyűjtött
hívő közösség számára. Az a mód, ahogyan a Számok könyvének
gondolkodásában ezek a válságok tükröződnek, segítségére lehet az
Egyháznak abban, hogy jobban szembesülhessen azokkal a válságokkal,
amelyeken a maga részéről keresztül kell mennie.
A "papi" szövegekben szereplő létesítmények rendszere a nép bűnnel
szembeni igen érzékeny lelkiismeretére alapul; a lázadások
illusztrálják a bűnnek ezt az állapotát, de ez folyamatos valóság,
krónikus baj. A Számok könyvének egyik legkiemelkedőbb üzenete ennek
bűnös népnek kiválasztása, annak elkülönítése hogy áldást hozzon az
egész emberiség számára és lehetőséget nyújtson Istennek hogy jelen
legyen az emberek között. Ezt az üzenetet az Egyháznak állandóan
hallania kell hogy hű maradhasson hivatásához, a szenttéváláshoz,
ugyanakkor nem tévesztheti szem előtt az általa egyesítettek emberi
mivoltát.
Vissza a ÓSz menühöz