TOB - SZÁMOK KÖNYVE

Bevezetés

A Számok könyve, így nevezték a görög fordítók, mivel az első fejezetek tárgyát számbavételek képezik, a Pentateuchus legösszetettebb könyve.

A könyv tartalmi felépítése

Nagy vonalakban három részt lehet megállapítani:

- az első rész folytatja és befejezi a Kivonulás könyvében és a Leviták könyvében leírt intézmények pontos meghatározását: számbavételek (1-4 fejezet), a szentély felszentelése (7), a leviták felszentelése (8);

- a második részben Izrael elhagyja a Sinai pusztát (10) hogy átvonuljon a pusztán, ahol negyven éven át kell vándorolnia (11-14; 16-17; 20). Végül Transzjordániába érkezik, Moáb országának határához (21); ezen a helyen zajlottak le Bileám áldásának epizódjai (22-24) és a Beth-Peor-i hitehagyás eseményei (25);

- a harmadik rész újabb számbavétellel kezdődik (26) és főként Mózes intézkedéseit tartalmazza a megszállt területek felosztását illetően (32), vagy a még megszállandó területekét (27; 34-36). Találunk itt egy elbeszélést Midián törzse elleni hadbavonulásról (31) és összefoglalást Izrael vonulásának állomásairól Egyiptomtól egészen a Jordán partjáig (33).

A könyv elbeszélést képez, de egységes előrehaladását gyakran elfedi a részletek összetettsége. Egyébként számos törvénykezési elemet is tartalmaz; egyesek beleszövődnek az elbeszélésbe (17,3-5; 31.21-47); mások, újabb szerkesztésűek, különböző helyekre vannak besorolva, anélkül, hogy felfedezhető lenne az összefüggés a környező szöveggel (5; 6; 9; 15; 18; 19; 28-30 fejezet).

Sok részletre világosság derül és részben rekonstruálni lehet a szöveg történetét a Pentateuchus modern kritikai elméleteinek segítségével (lásd Bevezetés a Pentateuchushoz). Ezek a Számok könyvének tanulmányozására különlegesen gyümölcsözőek. Azonban nem adnak lehetőséget a könyv egységességének megállapítására. Ennek az egységnek elvét leginkább a könyv tárgya adja meg, amit igen pontosan összegez a könyv héber címe - vagyis annak első szavai -: A pusztában.

Izrael a pusztában

Valóban, a Számok könyvében összegyűjtött szövegek legnagyobb része Izraelnek Palesztinát délen és dél-keleten részén övező pusztáiban töltött időszakára vonatkozik

Ennek az időszaknak eseményei nehezen meghatározhatók a történész számára. Ami a legvalószínűbb, hogy különböző félnomád törzsek találkoztak a Sinai félszigeten és Transzjordánia déli részén és hogy fokozatosan társultak egy népet alakítva ki. Egyesek elmenekültek Egyiptomból (1230 körül), mások máshonnan származtak. Bár nem lehet meghatározni ennek a folyamatnak pontos tartamát, a Biblia segítségével hozzá lehet kapcsolni ismert helyszínekhez, elsősorban három helyszínhez, amelyek körül lebonyolódnak a Számok könyve három részének elbeszélései: a Sinai szenet hely (1-10); Kádes oázis csoportja (13-14), Moáb pusztái a Jordán völgyében (21-36).

Amikor egy nép ilyen formában születendőben van kialakulása - főként ennyire elszigetelt tartományban - általában nem hagy nyomot a szomszédos népek írott emlékeiben. Az egyiptomi szövegek és a régészeti leletek csupán lehetővé teszik a izraelita törzsek megmozdulásait a félnomád törzsek vándorlásainak együttesébe való elhelyezésére, amelyek egymást követték a 2. évezred során Palesztina irányában. Azonban Izrael eredete tartós emlékeket hagyott a törzsek emlékezetében: győzelmek (21; 31, kudarcok (20,21; 21,1), különféle események (11,1-3;25,1-6, nézeteltérések a törzsek között (amiket ki lehet következtetni: 14,23-24; 16,1; 32,6) és a követett útvonal részleteit: (21,10-20; 33,1-49), ezek egyébként azonosan azokkal a csapásokkal, amiket a nomád népek a legutóbbi időkig követtek.
Arról az időszakról, amikor Izrael kialakul a Biblia főként a globális jelentőséget emeli ki. A pusztában való tartózkodás Izrael számára kiváltságos vallási tapasztalat színhelye volt, aminek értéke megmarad az összes elkövetkező generáció számára. Gyakran ezt az időszakot ideálként mutatják fel, amihez igyekezni kellene visszajutni, legalábbis részben. A Biblia többször értelmezi ezt a kivételes időszakot: Ozeás (házasságának ideje: Oz 2,16-25; úgyszintén Jer 2,2-3), a MTörv (tanítás időszaka: MTörv 8,2-6), Ezekiel ideje (hűtlenség ideje: Ez 20). A Számok könyve, az egyetlen könyv, ami teljesen ennek a témának van szentelve, főként három tényt rögzít: Izrael ekkor vándorlásban lévő nép volt, állandó elhelyezkedés nélkül; - elszigetelt nép volt, idegen befolyásnak alávetve; - alakulóban lévő nép volt, amelynél sok alapvető probléma még megoldásra várt.

Alakulóban lévő nép

A könyv egy sor elbeszélésből van szerkesztve, melyek a Kivonulás elbeszéléseit folytatják. Itt is, mint a Kivonulás könyvében, három elbeszélő ágat lehet megkülönböztetni: a "papi" (P), "jahvista" (J) és "elohista" (E) hagyományokét (1). De ezek jobban keverednek és együttesében az elbeszélés összefüggő, ismétlések nélküli. Főként teológiai szándékukban különböztethető meg a három fordítás. J ás E számára fontos Izrael első generációjának történetét bemutatni, átengedve az olvasónak a feladatot, hogy saját kora számára levonja abból a tanúságot. P ezzel szemben (és E is, bizonyos esetekben) igyekszik megokolni azokat a létesítményeket, amiket ajánl, elbeszélve azok eredetét és leírva azok működését.
A három hagyomány egységes a pusztán való átkelés lényeges eseményeit illetően, ami úgy tűnik a kialakítás időszaka, amelynek kiemelkedő pontjai a gyakran drámaivá váló krízisek. A két első krízis a Kivonulás könyvében is szerepel (Kiv 17 és 32) és a Számok könyve még legalább tíz ilyet sorol fel: kettőt a 11 fejezetben, egyet a 12-ben és egyet a 13-14-ben, kettőt vagy hármat a 16-17-ben és egyet a 20,2-13-ban, egyet a 21,4-9-ben, egyet, vagy kettőt a 25.-ben. A nép minduntalan megtagadja a továbbhaladást, nem akarja folytatni azt a kalandot, ami félelemmel tölti el, és amiben már nem hisz; vitatja vezéreinek tekintélyét, határozataikat, sőt Isten tervét is. Vezetőik és, főként az Úr, súlyos csapásokat kell mérjen erre a makacs népre: egy teljes generáció kerül ítélet alá. De Isten terve megvalósul mégis a következő generációval: a nép eléri azt a földet, amit az Úr szánt nekik.
Ez a cél a teljes elbeszélés sarkalatos pontja. A kudarcba fúlt próbálkozások ellenére (14,39-45; 20,14-21), a pusztában heverő holttestek ellenére (14,29; 26,65), a nép halad az ígért föld felé (33) és Transzjordánia elfoglalása (21,21-35) előjátéka a Kánaánba történő diadalmas bevonulásnak.
Mózes
E hosszú vándorlás nem lenne lehetséges anélkül a vezér nélkül, akinek fontosságát mindhárom elbeszélés együttesen hangsúlyozza: Mózes nélkül. Azonban igen különböző módon értékelik. Az "elohista" (és bizonyos mértékig a "jahvista") rendkívül eleven és gazdag személyleírást ad: az általa bemutatott Mózes nagy emberi értékeket mutat, gyengéivel együtt (16,15; 20,10-12) valamint reményvesztéseket (11,11-15). Uralkodó vonása kétségkívül teljes hűsége egy összetett és hálátlan küldetéshez: az ellene fellázadt népet többször az ő imája menti meg (12,13; 14,13-19; 16,22; 17,10-13). Az imádság embere ő, aki Urával kivételes bensőségességben él (12,6-8), ez fölé helyezi őt az összes prófétának, akiknek ősalakja.
Egészen más az a kép, amit róla a "papi" szövegek elénk tárnak. Mózes a legtöbb esetben csak személytelen szóvivője az Úr akaratának. Neve majdnem csupán hitelességi jel egy szabályozásra illesztve, főként ha az késedelmes. Mellette a "papi" szövegek állandóan szerepeltetik testvérét Áront, a fopapot, akinek szerepe gyakran csak abban áll, hogy Mózes mellett tartózkodik, amikor Izraellel közli Istenének parancsait. Az a tény, hogy ragaszkodtak Áron nevének megemlítéséhez Mózesé mellett, néha a nyelvtani korrektség figyelmen kívül hagyásával is, (9,7; 20,10) szerzők szándékára mutat igen egyértelműen: igazolni akarják a helyzetet, amit a Mózes halála után rögzített elbeszélések foglalnak magukban: a főpap (Eleázár, Áron fia) egyedül jogosult az isteni megnyilatkozások közvetítésére és a legmagasabb hatalom birtokosa a nép körében (27,21).

Isten népe a "papi" szövegekben

A történetírásnak ez a módja jellemző a "papi" szövegekre. Szándékuk az Isten népe létesítményeinek olyan leírása, ami pontosan megfelel teológiájuknak. A szabályozások, a számbavételek (1; 4; 26), felvonulás rendje (10,13-32) vagy táborozásoké (2), elbeszélések, mindezek Isten népének eszményi képét vannak hivatva a lehető legelevenebb módon felvázolni. Az a tény, hogy a P szövegek feltételezik az intézmények megszervezésének befejezett voltát a Sinai pusztából való távozás előtt világosan mutatja, hogy számukra Izrael létezése elképzelhetetlen e kereten kívül, amit néha csodálatos részletességgel írnak le (ugyanakkor J és E számára majdnem minden még megvalósításra vár).
A teológia, ami igazolja ezeket a létesítményeket rendkívül gazdag, így annak csak néhány elemét idézhetjük itt:
1. Izrael, P szerint, nem fegyverben álló nép, nem a nemzetközi politikai életbe avatkozó nemzet, hanem az Úr vallási tiszteletére rendelt közösség.
2. Ebben a társadalomban minden szabályozott, közvetlenül és a legkisebb részletekig, az Úr határozatai szerint. Izraelt szószerint Isten szava irányítja.
3. Ez egy úton lévő nép, legalábbis Kánaánban való elhelyezkedéséig; egyik szöveg sem látja előre a szentély végleges elhelyezését, ami a nomád életre lett kialakítva. Semmiféle szent hely, helyhez kötött szentély nem sajátíthatja ki az Úr jelenlétét. Az egyetlen elhelyezkedés, amihez Izrael Istene hozzájárul, hogy népe körében maradjon sátorban, a tábor közepén, vagy a vándorlásban lévő közösség közepén.
4. Ez az állandó jellegű jelenlét egyidejűleg megnyugtató és aggasztó is. Hogyan maradhatna meg a szent Isten egy bűnös közösség körében, anélkül, hogy azok minden pillanatban ki lennének téve lesújtó haragjának (17,28)? A papok és leviták intézménye lehetőséget ad ennek a veszélynek elhárítására. Ezek a különlegesen kiválasztott emberek védőernyőt képeznek a nép és az isteni jelenlét között (1,53; 17,11); egyedül ok nyerhetik el a bűnök feloldozását, amik az isteni harag fenyegetésének kilátásával nehezednek a közösségre (8,19; 17,12). E két funkciójuk az, amelyek nélkül a közösség nem élhetne tovább, ezek igazolják kiváltságaikat (16,3-8; 18,8-19).

A "jahvista" és "elohista" elbeszélések

Nehezebb a J és E elbeszélésekben hasonlóan teljes összefoglalást találni. Azonban sok lényeges elemet találhatunk itt is, amelyek kiegészítik a P által bemutatott ideális Izrael képét és a nép történetének egészét megvilágítják.
A "jahvista" szövegek főként a déli törzsek hagyományait követik jobban odafigyelnek a történet emberi szempontokra. Mint a Teremtés könyvében, hangsúlyozzák a megáldott nép sorsának egyetemes jelentőségét (22 és 24). Fontos jelzéseket helyeznek el a dávidi uralkodóház bevezetéséhez (24,7.17.19), ami majd Izrael eredet-történetének megkoronázása lesz.
Az "elohista" szövegekben, amelyek töredékesebbek, fel lehet fedezni a nép egységességének hangsúlyozottabb irányát, minden elkülönülési irányzat elítélését (16,12-13-34; 32) és főként a prófétai tanítás első kezdeményeit (11,25-29; 12,1-6).

A Számok könyvének aktualitása

A Számok könyve tehát egyidejűleg a szent nép idealizált ábrázolása és létezése első szakaszának igen valós leírása. Ez a kettős ok adja meg el nem múló érdekességét. Idealizált ábrázolásában Isten népe mindig megtalálhatja a követendő példát. Nem arról van szó, hogy szolgaian kövesse azokat az intézkedéseket, amelyek kifejezései voltak az ideális Izraelnek; de kiolvashatja ott azokat az elveket, amelyek szerint életét alakítani kell. Az Egyháznak pedig mindig szüksége lesz a Számok könyvére, hogy emlékeztesse arra, hogy vándorlásban lévő nép, próféták népe, akit Isten szava kormányoz, és az Úr szolgálatára van szentelve.
A kialakulóban lévő nép lázadásait bemutató elbeszélések Isten népe számára állandó figyelmeztetést jelentenek. A próféták és a zsoltárok már ilyen értelemben idézik fel a pusztában lezajlott eseményeket (Mik 6, 3-5; Ez 16; 20; 23; Zsolt 78,17-40; 81, 12-117; 95,8; 106,14-33, stb.). Ugyanígy tesz szent Pál, amikor a Korintusiak számára felidézi a Kivonulás és a Számok könyvét: "Mindez előkép a számunkra, a mi okulásunkra írták meg, akik a végső időkben élünk" (1Kor 10,11). A mostani Egyháznak nincs szüksége saját történetének felismerését a Számok könyvének történeteiben keresni. De a számtalan válság, amin a pusztában vándorló Izrael keresztülment eredményezték a törvényeket, amelyek érvényesnek bizonyultak minden Isten szava által összegyűjtött hívő közösség számára. Az a mód, ahogyan a Számok könyvének gondolkodásában ezek a válságok tükröződnek, segítségére lehet az Egyháznak abban, hogy jobban szembesülhessen azokkal a válságokkal, amelyeken a maga részéről keresztül kell mennie.
A "papi" szövegekben szereplő létesítmények rendszere a nép bűnnel szembeni igen érzékeny lelkiismeretére alapul; a lázadások illusztrálják a bűnnek ezt az állapotát, de ez folyamatos valóság, krónikus baj. A Számok könyvének egyik legkiemelkedőbb üzenete ennek bűnös népnek kiválasztása, annak elkülönítése hogy áldást hozzon az egész emberiség számára és lehetőséget nyújtson Istennek hogy jelen legyen az emberek között. Ezt az üzenetet az Egyháznak állandóan hallania kell hogy hű maradhasson hivatásához, a szenttéváláshoz, ugyanakkor nem tévesztheti szem előtt az általa egyesítettek emberi mivoltát.

Vissza a ÓSz menühöz