TOB - ZSOLTÁROK KÖNYVE
Bevezetés
A könyv
Ez a 'Dícsőítések' gyűjteménye. A Törvény és a Próféták után
helyezkedik el, a héber Biblia harmadik szakaszának élén, az 'Egyéb
iratokkal', Jób könyve előtt, és a Példabeszédekkel jól felismerhető
hármasságot alkot, amely a masszorétikus szövegben speciálisan
hangsúlyozott rend szerint került beiktatásra. A mű, amelyet a
Septuaginta görög verziója Psalterion-ként, vagy Psalmoi-nak említ -
innen ered a könyv szokásos Zsoltárok könyve elnevezés - százötven
költeményt foglal magában.
Ugyanúgy, mint a Pentateuchus, a Zsoltárok könyve is öt részre van
osztva (1-41; 42-72; 73-89; 90-106; 107-150), ami valószínűleg
nemzetközi megközelítés, minden egyes zsoltár áldásformával vagy
doxológiával végződik. Ez az általános felosztás azonban többé-kevésbé
lényeges rész-felosztásokat rejt magában. Meg lehet figyelni
ténylegesen olyan zsoltár csoportokat, amelyek egymástól Isten egyik
vagy másik nevének előtérbe helyezésében különböznek, mint például
Izrael Istenének saját jellegű nevének használatánál (a bűvös
tertagamma YHWH, amit Úr-nak fordítanak) (3-4; 90-150), vagy az
általános Elohim, vagyis Isten névnél (42-83). Megkülönböztethetünk
különbözŐ belső tartalom szerinti csoportosításokat, mint Dávidnak,
Jessze fiának imái (lásd 72.20), Korach fiainak könyvei (42-49;
lásd 84-85; 87-88), Aszaf zsoltára (73-83; lásd 50), a zarándokénekek
(120-134), Isten a világ Ura elnevezésű zsoltárok (93-99), a hármas
Alleluja (113-118; 136; 146-150), ahol gyakran hangzik fel a liturgikus
'Alleluja' felkiáltás. Mielőtt egy egységes gyűjteménybe foglalták
volna a zsoltárokat, ami talán Kr.e. a III. század vége felé
következhetett be, közelebbi meghatározás nem sikerült, a zsoltárokat
részleges gyűjteményekbe foglalták, egymástól függetlenül és különböző
terjedelemben. A műfolyamatos kialakulása ad magyarázatot különböző
rendellenességekre, főként ugyanazon költemény kettős megjelenítésére
(14=53; 40.14.18=70; 57.8-12+60,7-14=108). A Zsoltárok könyvén kívül
találhatunk más könyvekben beiktatva különálló zsoltárokat, amelyek
különböző korokhoz tartoznak, például 1Sám 2,1-10; Iz 38,10-20; Jón
2,3-10; Náh 1,2-11; Hab 3,1-19; Siral 5; Dán 2,20-23; Tób 13.
A két bevezető zsoltár, amiket néha egynek számítanak (ApCsel 13. 33),
előszóként szerepel és a nagy befejező doxológia (150) nem csupán az
ötödik részt zárja le, hanem az egész könyvet is.
A zsoltárok címei
A héber Biblia zsoltárainak - harmincnégy kivételével - különböző
terjedelmű és jellegű címei voltak. Ezek a feliratok amolyan egyedi
jelzések voltak, amiknek eredete elég régi időszakra nyúlik vissza,
mivel az első görög fordítók már nem voltak képesek pontos jelentésüket
értelmezni. Még ma is, a bibliakutatók minden fáradozása ellenére,
feltételezésekre kényszerülünk, vagy hallgatásra.
A legtöbb felvilágosítással a hagyományos szerzők nevei szolgálnak:
Mózes (90), Salamon (72; 127), Aszaf (50; 73-83; lásd 1Krón 16,4-7;
25,1-2; Neh 7,44), Korach fiainak tanító költeménye (42; 44-49; 84-85;
87-88; lásd 2Krón 20,19), Heman (88) és Etán (89; lásd 1Krón 15,17-19;
25,5), Jedutum (39; 62; 77; lásd 1Krón 16,41-42; 25,1.3; 2Krón 5,12;
29, 14; Neh 11, 17). E nevek között felmerül Dávid neve hetvenhárom
zsoltár élén, elsősorban a gyűjtemény első könyvében, amit ezért a
'nagy dávidi gyűjteménynek' neveznek. Dávid nevének említése tizenhárom
esetben a király életére vonatkozó egyes eseményekre céloz. Könnyen
érthető, 'Izrael zsoltárainak dalnokát' előnyben részesítették (2Sám
23,1; lásd Sir 47,8). Dávid költő hírében állt (2Sám 1,17.19-27;
3,33-34), zenész hírében (1Sám 16,16-23; 18,10), hangszerek
feltalálójának hírében állt (Ám 6,5); neki tulajdonították a liturgikus
szertartások és énekek megszervezését (1Krón 15-16; 23,5; Ezd 3, 10;
Neh 12,36). Tény, az izraelita költészet már jóval Dávid előtt is
létezett. Bizonyítékul ismerjük többek között Lámech bosszúkiáltását
(Ter 4,23-24), a kútról szóló éneket (Szám 21,17-18), Mózes és Mirjam
győzelmi énekét (Kiv 15,1-21), Debora diadalénekét (Bír 5,2-31). A
hagyomány azonban fenntartotta, hogy Dávid adott lendületet a szent
költészetnek, legkimagaslóbb szerzőként tekintette, a zsoltárosok
ihletőjének és szellemi atyjának tartotta, úgy is mint üldözött igazat,
kiengesztelt bűnbánót, a Messiás előképekének.
Az irodalmi autentitás kérdése a mai bibliakutatóknak széleskörű
vitaanyaggal szolgál. A héber elöljárószók, amelyek a címekben a
személynevek előtt állnak ténylegesen többféle értelmezést kínálnak:
vonatkozhatnak a szerzőre, de ugyanígy mint az ugariti irodalomban egy
irodalmi ciklushoz való tartozásra, vagy utalások lehetnek a költemény
hősére. Bárhogy is áll a helyzet, nem lehet figyelmen kívül hagyni a
zsoltárok jellegének elevenségét. Generációk idézték ezeket az énekeket
változtatás nélkül: a hívők átélték azokat és saját helyzetükhöz
illesztették. Ezen felül, a szertartásokhoz kötöttségük miatt a
zsoltárokat a liturgiában aktualizálták, szinte új kiadásban, az új
körülményeknek megfelelően. Régebben nem tartották számon a szerzőt és
az irodalmi tulajdonjogot olyan szigorúsággal, mint manapság. A
költemények besorolása Izrael történetébe és azok kronológiája tehát
komoly nehézségekbe ütközik. Egy viszonylag késői dokumentum segíthet
az évszázados hagyományok elrendezésében: az újabb költők felújítják
elődeik műveit, átvesznek és árdolgoznak ősi anyagot, megesik hogy új
keretbe foglalnak ősrégi töredékeket, sőt esetleg szomszédos népek
irodalmából származó maradványokat. Még sokáig folyik majd a vita a
szövegek korának nehéz és összekuszálódott kérdéséről és az idegen
hatásokról. Szerencsére egy-egy zsoltár pontos dátuma általában nem
elengedhetetlen adat annak lényegi értelmének és szellemi értékének
megértéséhez.
A címek jelzik a művek jellegét és természetét. Tudtunkra hozzák, hogy
húros hangszerek kíséretében előadott költeménnyel állunk szemben
(mizmor, 57-szer), imával (tefilla, 86; 90; 102; 142), dicsőítéssel
(tehilla, 145), szerelmi vagy nászénekkel (45), vagy egyszerűen egy
énekkel (shir, 30-szor). Több kifejezés nem fordítható le egyértelműen:
maskil (32; 42; 44; 45; 52-55; 74; 78; 88; 89; 142), shiggayon (7),
amit némi habozás mellet az első kifejezés esetén 'tanítás'-nak, a
második esetén 'vallomás'-nak értelmeztünk. Időnként értelmesebbnek
tűnt átvenni, mint lefordítani (lásd 16; 56; 57; 58; 59; 60).
Homályosságuk mellett ezek a technikai kifejezések bizonyos
érdekességűek: bizonyítják, hogy Izraelben különböző típusú zsoltárok
léteztek. Ezek az utalások a szentíráskutatókat az 'irodalmi zsánerek'
kutatására ösztönözték. Munkájuk az utóbbi évek során az osztályozások
felvirágzásához vezetett.
Más utalások a zenei előadásra vonatkoznak. Gyakran említik (55-ször) a
karvezetőt. Ez valószínűleg egy a régi verziók által meg nem értett
szónak értelme (lásd 1Krón 15,21; 23,4). Különböző hangszereket is
megemlítenek: furulyákat (5), húros hangszereket (4; 54; 55; 61; 76),
nyolchúrú hangszereket (6; 12), Gát citerája (8; 81; 84), hacsak nem
valami különleges dallamról van szó. A kórus segítésére és kíséretére
különböző zeneszerszámokat alkalmaztak: kürtöt és trombitát, hárfát,
lantot és citerát, cintányért és dobot. A 150 zsoltár felsorolja a
szent zenekar elemeit 'az Úr zenéje' (1Krón 16,42). Feltételezni lehet
bizonyos talányos kifejezés esetében utasításokat azokra a dallamokra
vonatkozóan, amiken az énekeket előadták: 'Szarvasüsző reggel...'
szerint (22), 'Liliomok' szerint (45; 69), 'Ne töröld el' szerint (57;
58; 59; 75). Gyakran bele kellett törődni ezeknek a jegyzeteknek titkát
tisztelni (9; 46; 53; 56; 60; 80; 88).
Végül egyes jegyzetek kifejezetten hozzákötnek bizonyos énekeket
liturgikus cselekményekhez: a 30.zsoltár templomszentelési ének; a
92.zsoltár szombatiének és a 100.zsoltár hálaadózsoltár. Talán megfelel
az emlékezésre szánt zsoltárok(38;70)egy meghatározott szertartási
funkcióhoz való hozzákapcsolása. Míg a zarándokénekek kétségkívül a
zarándokok számára készültek, akik felmentek Jeruzsálembe.
A költemények
A 'Dicsérő énekek' gyűjteménye teljes egészében verses formában
íródott. Ezeket könnyen meg lehet érteni fordításban, mivel a zsoltárok
versei jelenlegi bemutatásukban gyakorlatilag megfelelnek a héber
versek szövegének.
Egy-egy vers többnyire két részből áll, néha háromból. Olyan ritmust
követ, ami nem a latin és görög prozódián alapszik, a mennyiségen,
vagyis a hosszú és rövid szótagok kombinációján, sem pedig a szótagok
számán, mint a klasszikus francia verselésben, hanem a hangsúlyon, mint
az angol-szász költészetben. A leggyakoribb ritmus három hangsúlyból
áll a vers minden tagjában (3 + 3); néha ez a hármas kadencia helyet ad
a második tagban kettős kadenciának (3 + 2). Ez a tört, vagy sántító
ritmus gyakran érzékelhető a fordításban, mivel a vers második része
rövidebb mint az első. A héber költők azonban igen szabadon
választottak a ritmusok megválasztását és egymáshoz illesztését. Fel
kell ismerni azt is, hogy egyes versek igen közeliek a prózához.
Az egymást szabályos közökben ismétlődő refrének (42; 43; 46; 59; 67;
80; 99; 107) lehetővé teszik egy vers-együttes csoportosítását, ami egy
versszakkal volna egyenlő. A 'sela' szó, amivel gyakran találkozhatunk
az énekeken belül, főként a gyűjtemény első három könyvében, talán
egyes esetekben a strófákra való felosztást jelenti. Ezt a szót
szünetnek fordítják, jelentése azonban bizonytalan maradt.
Leggyakrabban a téma vagy a jelentés egységessége igazolja a belső
szakaszolásokat, amit a tipográfiai megjelenítés domborít ki.
Különleges helyet foglal el a hosszú 119. zsoltár, ahol annyi strófát
lehet megszámlálni, amennyi betű a héber ábécében van. Ez a költemény
huszonkét strófából áll, ahol mindegyik a héber ábécé soronkövetkező
betűjével kezdődik (lásd Zsolt 9-10; 25; 37, stb.).
A héber zsoltárköltészet, valamint a semita költészet legkevésbé
vitatható eleme a párhuzamosság, a mondatrészek egyfajta hintamozgása,
amit a gondolat rímjéhez hasonlíthatunk. Ez különböző formában
mutatkozik. Néha ugyanaz a gondolatot, vagy képet vesz újra fel a
költő, hasonló kifejezések segítségével: szinonimikus párhuzamosság:
'Miért háborognak a nemzetek?
A népek miért kovácsolnak hiú
terveket?
Nos, királyok térjetek észre,
föld urai hadd intselek benneteket!' (2,1.10).
Máskor a költő ellentétet, vagy szembeállítást alkalmaz: antitetikus
párhuzamosság:
'Akiket megáld az Úr, bírják majd a
földet,
s akiket megátkoz, azok megsemmisülnek".(37,22)
Aszintetikus párhuzamosságban ugyanazt a gondolatot a gondolat
továbbfejlesztésével fejeziki:
'Énekeljetek új éneket az Úrnak,
minden föld zengjen dalt az Úrnak!'(96,1).
A párhuzamosság nem mindig teljes: bár a héber költészet jellegzetes
jegyének tekinthető, nem lehet mindenhol megtalálni. Gyakoriak az
alliterációk, vagy összecsengések, de ezeket lefordítani lehetetlen, a
jegyzetekben jelezzük ezeket.
A zsoltárok családjai
A fizikai hasonlóság a közös vonásokban mutatkozik meg: az arc külső
megjelenésének hasonlóságában, a fizikai felépítésben és a mozgásban,
nyelvezet és hangsúly azonosságában, a gondolatok, az érzések, a
problémák és a hagyományok megegyezésében. A családok között
kapcsolatok jönnek létre, amik vonzalmakat és ellentéteket hoznak
létre. Előfordul az is, hogy rokonok egyáltalán nem hasonlítanak
egymásra. Ugyanez a helyzet a zsoltároknál. Sokaknál felépítési,
kifejezésbeli, hangvételi hasonlatosság fedezhető fel, azonos, vagy
hasonló helyzeteket tételezve fel, amikoris azonos témákat ölelnek fel,
és létrejönnek a komplex költemények. Zsoltárok 'családjairól' fogunk
tehát beszélni, de ezt a rokoni fogalmat nagy rugalmassággal fogjuk
kezelni. Olyan osztályozás, ami az összes zsoltárokat csoportosítani
kívánja természetszerŐleg fel kell hogy tételezze a valószínűséget és
feltételességet is. E fenntartásokkal három nagy családot javasolunk:
1. a dicsőítő zsoltárok,
2. a segélykérő, a bizalmat kifejező és hála zsoltárok,
3. a tanító zsoltárok családjait.
1. A dicsőítő zsoltárok
Ennek a családnak sok képviselője van, a elszórva gyűjtemény összes
könyvében. Elterjedt vélemény szerint a 'laudesek' nagy része a
liturgikus szertartások részére készült és Izrael ünnepei során
kerültek előadásra. Elfogadható okok arra vezetnek, hogy egyik-másik
ilyen zsoltárt meghatározott ünnephez kapcsoljunk, de ha csábító is
megkísérelni a különböző szertartások szövegét ennek alapján
rekonstruálni, ezek a törekvések csak feltevések maradnak. Az erősen
kihangsúlyozott közösségi jelleg megmutatkozik a párbeszédekben,
kórusokban, refrénekben, felkiáltásokban, válaszokban, mint Ámen!
Alleluja! A közösség részvétele megnyilvánult felvonulások, körmenetek,
látványos demonstrációk formájában, mint a táncok, taps, térdhajtás,
leborulás.
A dicsőítő zsoltárok többnyire ugyanazon terv szerint épülnek fel. Az
első versek hosszabb vagy rövidebb felhívást tartalmaznak, néha
egyszerű felkiáltás adja meg a jelet. Időnként a zsoltáros önmagát
szólaltatja meg (103; 104; 146), máskor, ez a gyakoribb eset, a
közösségnek szól felhívása, a nép különböző osztályainak, a természet
erőinek (148), sőt a mennyei seregeknek (29; 148). Ez az előszó, vagy
bevezetés adja meg a zsoltár hangvételét, az összefogás légkörét. A
költőa dicséret indítékát sugallja, amit majd a költemény fő részében
ki fog fejteni. A zsoltárok különböző módon fejeződnek be: a bevezetés
részbeni, vagy teljes megismétlésével, az indítékok összefoglalásával,
áldással, imával vagy óhajtással. Változatok élénkítik e keret
egyhangúságát; a helyzetek különbözősége határozza meg a befejezéseket.
A dicsérő zsoltárok különböznek abban is, hogy Istennel lehetnek
kapcsolatosan, vagy Sionnal, a Templommal, vagy a királlyal.
a) A szövetség Urához intézett himnuszok egységes csoportot képeznek
(8; 33; 100; 103; 104; 111; 113; 114; 117; 135; 136; 145-150; lásd 78;
105). Izrael az egyetlen, örök, mindenható, mindentudó, teremtő
Istennek énekli hitét, aki a történelem ura, mindig hűséges a magának
kiválasztott néphez. Ezek a dicsőítések a közösség válaszai Urának
szavára, annak a népnek válasza, amelyik történelme során mindig
találkozott élő Istenével, vezérével, bírájával, védelmezőjével,
megszabadítójával. A történelmi zsoltárok, mint a 78 és 105 himnusz
alakjában ünneplik Isten hőstetteit a 'csodálatos dolgokat',
'csodatetteket' amint azok az üdvtörténet elbeszéléséből kitűnnek.
Istennek ezek a cselekvései szózatok, jelek, dicsőségének
megnyilvánulásai, ugyanúgy, ahogyan szavai cselekvésekkel
egyenértékűek. Nem filozófiai elméletek következménye ami Izraelt
dicsőítésre sarkallja, hanem saját belső, lelki tapasztalata.
A zsoltárosok a természet leírásában saját koruk ismeretit tükrözik;
sokkal erősebben tűnik ki a világmindenségről alkotott vallásos
felfogásuk, mint a mindenség költői ábrázolásának szándéka. A
természeti jelenségek, az évszakok váltakozása az isteni beavatkozás
jeleit rejtik és fedik fel. A természet nagyszerűsége teremtőjének
jelenlétéről tesz tanúságot.
Egyes kommentátorok a biblián kívüli irodalom szövegéből hasonlóságot
találtak néhány a Teremtőt dicsérő részlettel: a vihart leíró zsoltár
(29) hasonlítana a kánaáni Bál tiszteletére írott himnuszhoz; a 19.
zsoltár kezdete a nap-istenhez intézett imával volna rokon; a
teremtésről szóló zsoltár (104) az egyiptomi Aton isten himnuszából
merített volna. De a zsoltárköltők nem utánzók, nem veszik át a Ras
Shamra-Őuarg-i, babiloni és egyiptomi esetleges mintákat. Pk az
egyedüli Istent éneklik, kölcsönöznek, asszimilálnak; átformálnak
mindent: az Úr nem téveszthető össze kozmikus erőkkel; ő elsősorban a
Történelem Istene és Izrael történelméé.
b) A 'Világ Uráról' szóló zsoltárok (93; 96-99; lásd még 47) a
himnuszokhoz hasonlíthatók. A Zsoltárgyűjteményben egy csoportba
sorolták őket, speciális rokonvonásaik, egyetemességi jellegük miatt és
a többükben felhangzó ujjongó felkiáltásaik miatt: Az Úr a király!
(93,1; 96,10; 97,1; 99,1; lásdmég 98,6). Lelkesen ünneplik Istent, aki
trónusán ül, Izrael királya és bírája, a népek ura. Eredetük a
szertartásokban gyökeredzik (96,8-9;99,5). Az öröm kiárad, mint szent
ünnepnapon: Izrael,a népek, a szigetek, a mindenség minden eleme
dicsőítő kiáltásokra fakad. Ezeket a zsoltárokat, amelyeket a
bibliakutatók beiktatási énekeknek tartanak, bizonyos meghatározott
szertartásokon használták, a Sátorok ünnepén, Jeruzsálem ünnepén, vagy
Újévkor? Határozott választ adni nincsen mód. A kommentátorok bizonyos
kapcsolatokat találnak Izajás könyvének utolsó részével (Iz 52,7) és
ezekben az újabb énekekben (96,1; 98,1) eszkatológikus távlatokat
látnak. De Izrael vallásos felfogásában a jelen aktualizálja a múltat
és elővételezi a jövőt: a liturgia feleleveníti a múltat, feléleszti a
reményt.
c) Sion énekei Jeruzsálemet és a Templomot dicsőítik (46; 48; 76; 84;
122; lásd 24; 68; 132). Sion halmozza a fényes címeket: a dávidi
dinasztia fővárosa, vallási metropolis, a Magasságbeli legszentebb
lakhelye, Isten városa, a nagy király székhelye. A dicsőítéseknek e
sora végülis magának az Úrnak szól, aki kiválasztotta Sion hegyét
székhelyéül és pihenőhelyéül. A 132. zsoltár, amelyet talán a város és
a király kettős kiválasztásának emlékére énekeltek, úgy tűnik a 2 Sám
7. elbeszélését szövi tovább. A 68. zsoltár szerzője epikus stílusban
beszéli el, gyakori visszaemlékezésekkel ősi költeményekre, a győzelmes
ünnepi felvonulást, a frigyszekrény ünnepélyes körmenetét végleges
helye felé. Az új főváros, amelyet a szent hegyekre alapítottak az
'Észak határa' címet követeli magának (48,3), amit a kánaáni mitológia
Bál itt tartózkodásakor neki adományozott. Mi több, a Sinai hegy a
szentélyhez tartozik! (68,18). A Mindenható állandó jelenléte
biztosítja a város stabilitását, biztonságát, ami ezáltal
legyőzhetetlen menedékhellyé válik. Innen ered a nép teljes bizalma a
legdrámaibb helyzetekben is. A Sion-i énekek egyfajta misztikát
fejeznek ki, ami a várost, mint a népek jövőbeni fővárosát idealizálja
(87). A szövegmagyarázók ezzel kapcsolatban eszkatológiáról beszélnek.
A liturgia újból elŐvételez: A jelenlegi liturgiában a jövő
kibontakozását ünnepli, a város előre elrendelt jövőjét (lásd Iz 2,2-4;
60; Mik 4,1-3; Zak 8).
Hasonló ihlet hatására jöttek létre a zarándoklatok céljára szolgáló
zsoltárok(120-134). A Misna szerint a leviták ezeket a Nicanor kapu
tizenöt fokán énekelték. Általában úgy vélekednek, hogy a zarándokok
ezeket a zsoltárokat Jeruzsálembe "felmenve" énekelték. Rokonságuk
ellenére ezek a gyakran rövid költemények, amelyek valószínűleg későbbi
eredetűek, különböző irodalmi alakúak, igen vegyesek, eltérő tartalmúak.
d) A 'királyi és messiási zsoltárok' a Királyt ünneplik, az Urat, a
királyi zsoltárok a jelenlegi királyság uralkodóit dicsőítik (2; 18;
20; 21; 45; 72; 89; 101; 110; 132; 144). Különböző alkalmakkor: a
királlyá való felkenéskor, a trónralépéskor és koronázáskor, a
trónralépés évfordulójakor, uralkodói esküvőalkalmával, harcbalépés
előtt, győzelem után, megpróbáltatáskor, vagy siker esetén szertartások
folynak a királyi palotában és a Templomban. Az alkalmak különbözősége
hozza magával az énekek változó tartalmát: a királynak és
dinasztiájának dicsőítése, himnuszok, hálaadások, könyörgések,
kívánságok, jövendölések stb. Ezek az alkalmakra készült énekek gazdag
változatosságot mutatnak fel az udvar protokoláris szóhasználatának
befolyása alatt és témáik következtében. Családias hangvételük az udvar
légköréből adódik és a személyiségből, akire vonatkoznak, a királyra. A
teokratikus nemzet fejének megadott tisztelet visszasugárzik az Úrra.
Az uralkodó valóban az Isten fogadott fia és örököse. Az Úr felkentje
ez a 'Messiás' a Magasságbeli jobbján foglal helyet; ő Dávid trónja
megingathatatlanságának és állandóságának biztosítója, ami egyidejűleg
'az Úr trónja Izrael királysága felett' (1Krón 28,5). A Dávidnak tett
ígéret, amelyet Nátán közvetített, többször felbukkan ezekben a
zsoltárokban (2,6-7; 45,7; 89,4-5.20-38; 132,10-12). A királyi, az
uralkodói zsoltárok és a Sionra vonatkozó zsoltárok között bensőséges
kapcsolat van; mindezek a zsoltárok a teljesség ígéretét hordozzák
magukban, a Messiás várását, Isten végleges uralmának várását, az
eszményi város várását.
2. Segélykérő, bizalom és hálaimák
Mint a 'dicsőítő' zsoltárok ezek az imák dícsőítést tartalmaznak az
igazságos Úrhoz, a legfőbb jótevőhöz. De a fenti három csoport
egyesülhet egy kifejezett családban. Közös eredetük a kétségbeesés
helyzete: a segítségkérés, a bizalom kifejezése valamilyen krízis
kísérője, vagy megelőzője; a hálaadás leírja annak szerencsés
megoldódását, köszönetet mond a megszabadításért. Gyakran egyazon
zsoltárban a könyörgés, bizalom és hálaadás szorosan egyesül (22; 30;
31; 54; 56; 61). Ezek az imák néha személyektől származnak és az egyéni
jámborságot tükrözik, néha valamilyen liturgikus szertartásra
összegyűlt közösségtől erednek (lásd Jo 1,13; 2,17). Nem kell azonban
szigorúan elválasztani az egyéni és közösségi eredetet és a liturgikus
szertartásét. A hívő, még ha egyedül imádkozik is, szolidáris az Isten
népével (lásd 25,22; 28,9; 61,7; 63,12; 69,36) és nem idegenek számára
a szertartások (lásd 5,8; 28,2; 140,13-14). Ezenkívül a zsoltáros 'én'
alakja gyakran közösséget takar, például amikor hivatalos személy, pap
vagy király, egy csoport nevében szól. Végül zsoltárok, amelyek
eredetileg egy veszélyhelyzetben lévő hívő személyes és spontán
áhítatát, vagy a hálatelt szív érzését fejezték ki közösségi
imádságokká váltak, amikor a zsoltár gyűjteménybe kerültek.
a) Az egyéni vagy közös segélykérő imák általában négyrészes ritmusban
épülnek fel: az isten nevének segítségül hívása amit segélykérő
felkiáltás követ, a helyzet feltárása, könyörgés, a meghallgatás
bizonyossága. Ez a vázlat variációknak ad helyet: a zsoltáros hozzáad,
kihagy, beiktat, beavatkozik, ismétel. A lírai és szenvedélyes hangú
ima nem követhet szigorú törvényeket. Jövendölések gyakran előfordulnak
a könyörgések között.
Az egyéni imák maguk a gyűjteménynek majdnem egynegyedét teszik ki (5;
6; 7; 13; 17; 22; 25; 26; 28; 31; 35; 36; 28; 39; 42; 43; 51; 54-57;
59; 61; 63; 64; 69; 70 (=40,14-18); 71; 86; 88; 102; 109; 120; 130;
140-143). Az emberek gyakrabban panaszkodnak, mint dicsőítenek! A
kétségbeesés okának kifejezése lehetőséget ad - az érintettek panaszai
alapján - a szenvedők állapotáról, személyes megpróbáltatásaikról, vagy
a nép szenvedéseiről: vezekléseikről, betegségeikről, üldöztetéseikről,
ellenük felhozott vádakról, száműzetésről vagy kitelepítésekről.
Ellenségek falkája szerepel a könyörgések legtöbbjében: ezek
megrohanják áldozataikat, nem kímélik a betegeket sem. Üldözőik
megjelölésében a zsoltárosok széleskörű válogatást végeznek
szótárukban, ami a fordítókat, a kommentátorokat nagy nehézségek elé
állítja amikor azonosítani akarják őket. A támadók cselekedeteit
többé-kevésbé konvencionális vonásokkal írják le, melyeket a Bölcsek
könyvéből kölcsönöztek, számos és változatos metafóra formájában:
harcosok, hálókkal és hurkokkal felszerelt vadászok, vérszomjas
vadállatok, oroszlánkölykök, bivalyok, kutyák, kígyók stb. szerepelnek.
Az ellenség céljának elérésére mindenfajta eljárást alkalmaz,
rosszindulattal telt és ártó beszédeket: hamis tanúságokat, rágalmakat,
hazugságokat, átkokat, praktikákat, amelyek boszorkányságokra
emlékeztetnek. Szorongattatásukban a zsoltárszerzők Isten
igazságosságára hivatkoznak, időnként átkokat alkalmaznak, amik a
talion (megtorlás) törvényéből merítik ihletüket. Kétségbeesett
kiáltásaik Jeremiás és Jób panaszaira emlékeztetnek.
Hogy megérthessük ezeket az imákat, főként a betegekét és mindazokét,
akik veszélyben vannak, ezeknek a szerencsétleneknek helyzetébe kell
képzelünk magunkat, koruknak vallási és szociális környezetébe. A
zsoltárköltők csak az élők világában voltak képesek boldogságot
elképzelni (27,13). Ez a felfogás az ember fizikai állapotára vonatkozó
fogalmak együttesét tartja szem előtt, az életet, állapotát a
túlvilágban, Isten igazságosságának még tökéletlenül felismert
módozatait. A bibliai kor embertani ismeretei nem azonosak a mi
jelenlegi ismereteikkel: nem ismerték például a mi
megkülönböztetésünket a test és lélek között. Az a héber kifejezés,
amit 'léleknek' fordítanánk a valóságban többféle jelentéssel bír,
amiknek a fordítása kebel, gége, étvágy, falánkság, lélegzet, élet;
gyakran egyenlő értékű az egyszerű személynévvel. Az életet vagy az
életerőt olyan erőnek tekintették, aminek intenzitása változó: a
betegek, a fájdalmas helyzetek, az ellenségeskedések, az ellenség
támadásai csökkentik az életet, az embert az ellenség, vagyis a Halál
hatalmába és uralma alá helyezik. Ezért van, hogy a betegek és az
üldözöttek panaszolják, hogy a halottak lakhelyére szállnak alá, ahol
sötétség uralkodik, csend és feledés. Ez a 'föld mélységében'
elhelyezkedő várost 'shéol'-nak nevezik, amit alvilágnak fordítunk itt,
vagyis az alant elhelyezkedő helynek, amit nem szabad a 'Pokollal'
összetéveszteni. Isten szabadító közbelépése új erőt ad az
elszomrodottaknak és új életre kelti őket.
A szerencsétlenek szenvedéseiket ismert vagy rejtett bűneik
büntetésének tekintik. Természetes tehát hogy vallomástételükkel az
isteni harag lefegyverzését remélik. A bűnök bevallása bűnbocsánatot
von maga után és az isteni kegyelem megadja a szabadulást. Hét imát (6;
32; 38; 51; 102; 130; 143) vettek át a keresztény litugiákba, amik a
'bŐnbánati zsoltárok' csoportját képezik. A Miserere (51) és a De
profundis (130), amelyek ezek között a könyörgések között szerepelnek,
nagyofkú lelki érettségre utalnak.
A segítségkérő közösségi imák (12; 44; 58; 74; 79; 80; 83; 85; 90; 94;
108; 123; 137; lásd 77; 82; 106; 126) az előbbiekhez hasonló
felépítésűek, közös veszélyt tételeznek fel: katonai vereséget,
idegenek általi elözönlést, tömeggyilkosságot és rombolást, a Templom
megszentségtelenítését, az alacsonysorsúak elnyomását a gazdagok által,
az igazak elnyomását a gonoszok által, a hatalmon lévők
zsarnokoskodását. Izrael felkiált szorongattatásában, hogy siettesse
szabadulását, könyörög az Úrhoz, felsorolva indokaikat a közbelépésére:
bizonygatják ártatlanságukat (44,18), vagy bevallják bűneiket (79,8-9),
felidézi a múlt nagy tetteit (44,2-9; 74,2.12-17´) és főként
hivatkoznak a Szövetségre 74,20). Döntőérv Isten dicsősége (74,18;
79,10.12), hűsége és lojalitása Izrael népével szemben (44,27). A
választott nép ügye az Úr ügyével azonos.
b) A bizalom az indítórúgó a segélykérésre, ez előtérbe kerül és
néhány zsoltár uralkodó témájává válik (3; 4; 11; 16; 23; 27; 62; 121;
131; lásd 91). Ezek a mély lelkületű énekek talán levita körökből
származnak. A zsoltárosok biztonságukat a békében és örömben fejezik ki
(23,4-5; 27,1.3; lásd 3,7; 4,9; 131,2-3), folyamatos bensőséges
kapcsolatukban Istennel (16,5-11;) tanúságot tesznek hitükről
(16,2-4-5; 62) és honfitársaikat arra buzdítják, hogy kövessék
példájukat. Az Istennel való egyesülés örömét és biztonságosságát
gyakran a Templom fogalmával egyesítik, ahol Isten kinyilvánítja magát
(11,7; 16,11) és ahol a hozzá menekülő hívőket meghallgatja (3,5; 11,4;
23,6; 27,4). A három zsoltár, a 115, 125 és 129-ik a közösség bizalmát
fejezi ki.
c) Az egyéni hálát kifejező zsoltárok aránylag ritkán fordulnak
elő (9; 10; 30; 32; 34; 40,2-12; 41; 92; 116; 138, lásd 107). Már a
segélykérésekben jelentkezik és megmutatkozik a hálaadás (22,23-32;
56,13-14). Imája meghallgatása után a hívő felmegy a Templomba barátai
és rokonai kíséretében, hogy teljesítse fogadalmait. Liturgikus
szertartás alkotta tehát - úgy tűnik - az egyéni vagy közösségi hálaadó
zsoltárok keletkezésének létrejöttét (66; 67; 118; 124, lásd 65; 68).
Felépítésük általában a következő elemekből tevődik össze. Bevezetés
vagy megszólítás után, amely gyakran himnikus elemeket mutat fel
(9,3-12; 92,2-7; 118,5-18), a zsoltáros felidézi a fennállott
veszedelmet, imáját a megpróbáltatásban, a helyzet megfordulását az
isteni segítségnek köszönhetően. A résztvevőkhöz szóló meghívással
fejeződik be. A 107 zsoltár különleges figyelmet kíván. Ennek a
liturgiának során egy irányító vezetése mellett négy kiemelt csoport
vonul fel: a sivatagból érkezett karaván résztvevői, rabságból
szabadultak, meggyógyult betegek, tengerből megmenekültek. Az azonos
szerkezetű szakaszok, miniatűr hálaadó énekek, leírást, felhívást és
refrén tartalmaznak. A liturgia ritmusát még jobban felidézi a 118.
zsoltár, amely egyéni hálaadó imának látszik, de kifejezi Izrael
háláját Szabadítója iránt.
3. Tanító zsoltárok
Tudományos és tanító elemek találhatók az előbbi két nagy
zsoltár-családnál is. De egyes zsoltárok kifejezett célja a tanítás
(lásd a címeket: maskil 'tanítás céljából' 60,1). A pedagógia nem
kapcsolódik egy bizonyos irodalmi formához. Azt tapasztaljuk, hogy a
zsoltárosok különböző módszereket alkalmaznak: történelmi tanítások,
buzdító beszédek a próféták módszere szerint, tudományos gondolatok
erkölcsi problémák felett, stb. A bölcsek példájára a közmondás
formáját használják fel, iskolás eljárásokat, mint az á-b-c-rendszert
(37; 112; 119), ami megkönnyíti a megtanulást és talán azt jelképezi,
hogy mindent meg akartak mondani. Ez a zsoltár-család egységessége
eléggé laza, közös vonása a pedagógiai szándék.
a) Három zsoltár (78; 105; 106) hosszasan idézi fel a szent
történéseket. Főbb témáit adják elő: a patriarkális hagyományt, amit a
Szövetség Ígérete utal(105); a Kivonulást, amit csodák előznek meg és
kísérnek; a vándorlást a pusztában és a Sinai hegyi kinyilatkoztatást;
az örökség birtokbavétele (78; 105; 106). A zsoltárszerzők nem csupán a
nyers tényeket sorolják fel, kiemelik azok jelentését, az Úr
dicsőségének megmutatkozásait (78,4; 105,1,5), Isten hűségének,
igazságosságának, türelmének és irgalmának tanúbizonyságait. Ez az
összefoglaló visszapillantás gyakorlati szemléletet kíván meg, ahogyan
ezt a Második Törvénykönyv tanítja.
b) A tanító szándék megnyilatkozik egyes 'liturgiákban' is (15;
24; 134; lásd 91; 95). A szentély kapujához való megérkezés szertartása
például (lásd 24,7; 118,20), alkalom arra, hogy emlékeztessen a
Templomba való belépéshez, az Isten szine előtt való megjelenéshez,
színe előtt való időzéshez megkívánt állapotra.
c) Prófétai buzdító beszédek (14; 50; 52; 53; 75; 81; lásd még
95), amelyekben találunk jövendöléseket, ígéreteket és fenyegetéseket,
a Második Törvénykönyv stílusának megfelelően (81), hangsúlyozzák a
tényleges jámborságot, a Szövetség követelményeit, elítélik a Istentől
való elfordulást, az istentelenséget (14; 52; 75). Az 50. zsoltár
elítéli azt az általános felfogást, miszerint az áldozatok
automatikusan hatékonyak, függetlenül az erkölcsi állapottól: az Úr nem
kiszolgálója az embernek, az ember adósa Istennek.
d) Végül egy utolsó zsoltár-csoport érdemli meg a tanító zsoltár
nevet (1; 37; 49; 73; 112; 119; 127; 133; lásd még 128; 139). Az
ezekben a bölcselkedő költeményekben érintett témák között a Törvény
kiemelkedő helyet foglal el (1; 119; lásd 19,8-14). Ha szeretettel
elmélkedünk felette, jótétemények kimeríthetetlen forrása. A
zsoltárosok hirdetik az igaz ember boldogságát, a gonoszok romlását, a
jutalom problémáját vetik fel. A tények nem vágnak teljesen össze a
hagyományos tanítással: a gonoszok sikerre jutnak, az igazak elbuknak.
Ez aggasztó rendellenesség a hívők számára. Egyes zsoltárszerzők ekkor
a kétségbeeséssel határos kiáltásokban törnek ki, valóságos hitbeli
krízisen mennek keresztül (73), de a megpróbáltatások által űzve
gondolataikat érzéseikhez igazítják. Előre érzik-e a jutalmat a
túlvilágon, amelyik visszaállítja az egyensúlyt, ami idelent nem
létezik? Ilyen irányú remények talán felderengenek a még bizonytalan
állításokban (49,16; 73,24; lásd Ter 5,24; 2Kir 2,1-11).
A Zsoltárok Könyve tegnap és ma
A Kr.e. II. század közepe táján A Zsoltárok héber szövegét
lefordították görögre a szétszórásban élő zsidók céljára, ezt a verziót
Septuaginta-nak nevezik. A Jób könyve és a Póféták könyve közé
helyezett Psalterion egy további zsoltárt tartalmaz (151 zsoltár). A
költemények számozása nem teljesen azonos a héber massorahi szövegével.
Két esetben ugyanis egy, a héberben egységes zsoltárt (116 és 147)
kettéválasztottak. Viszont, szintén két esetben két héber gyűjteményben
szereplő zsoltárnak (9 és 10; 113 és 114) megfelel a Septuagintán belül
egy zsoltárnak. Ebből eltolódás következik a számozásban. Az alábbi
táblázat bemutatja ezeket a különbségeket.
Héber Görög és Vulgáta
1-8
= 1-8
9 és 10
= 9
11-113
= 10-112
114et115 =
113
116
= 114és115
117-146
= 116-145
147
= 146 és 147
148-150
= 148-150
Itt a héber számozást vettük át.
Olyan zsoltárok, amelyek a héber Bibliában "árvák" voltak, vagyis
hiányzott a felírás róluk a görög Bibliában új jegyzetekkel
gazdagodtak: 84 költeményt Dávidnak tulajdonítanak, másokat különböző
szerző knek, Jeremiásnak, Ezekielnek, Zakariásnak, Aggeusnak, Jonadáb
fiainak, és időnként még nem ismert felvilágosításokkal a megalkotás
körülményeire. A Septuaginta a maga módján értelmezi a héber címek
homályos jelentését. Viszont ami verzióját illeti, néha - változtatásai
ellenére - lehetőséget ad egyes pontokon restaurálni olyan szöveget,
ami pontosabbnak tűnik. Ez maradt a görög nyelvű Egyházak kánoni
verziója és több keleti Egyház hivatalos fordításának alapján készült.
Három más görög verzióból vett kivonat, amiket Aquila, Symmaque és
Théodotion dolgozott ki, az időszámításunk II. századának közepéből
származik és hozzánk a görög Egyházatyák idézetei útján jutott el és
főként azáltal, ami számunkra megmaradt a Origenes Hexaples-eiből (III.
század eleje).
A 'Dícsőítések' gyűjteménye Qumrannak köszönhető. Juda sivatagában
feltárt barlangokban különálló zsoltárok töredékeit találták meg és egy
nagy tekercs került előa II. barlangból. Ezenfelül a Qumranban írott
himnuszokat összehasonlíthatták a kánoni zsoltárokkal: ez az egybevetés
alátámasztja a bibliai szövegek eredeti voltát. Izrael a gyakran
viszontagságos történelme folyamán folytonosan mondta, elmélkedte és
énekelte a Zsoltároskönyvet: nemzeti és vallási ünnepei alkalmával, a
zsinagógai szertartásokon, családi otthonaikban, olyannyira, hogy el
lehetett mondani, hogy a zsidók ezzel a könyvvel a szívükben születnek.
A Zsoltárok Targuma, arám fordítás és változat, szóbeli formájában
viszonylag ősi hagyományon alapszik, ennek következtében megérdemli,
hogy a mai fordítók valamint a nagy középkori rabbik, mint Ibn Ezdre és
Rashi kommentátorai tanulmányozzák azt.
Az Újszövetségben a zsoltárok kiemelkedő szerepet kapnak: több mint 100
alkalommal idézik azokat. Jézus a Messiás kiemelkedő nagyságának
szemléltetésére a 110 zsoltár alapján érvel (Mt 22,41-46). Ő maga
tanítványaival a 'Hallel' énekeit mondja, amelyek a húsvéti lakomát
kísérik (Mt 26,30); a kereszten a 22 zsoltár kezdetét mondja (Mt
27,46); halálakor a 31. zsoltár egy versét mondja (Lk 23,46). A
zsoltárok mondása és éneklése az első keresztényeknél bizonyított
szokás volt (1 Kor 14,26; Ef 5,19; Kol 3,16; Jak 5,13) és korán
elterjedt a magán-ájtatosságokban és a hivatalos liturgiában.
Az időszámításunk I. századának végétől, vagy a második század elején a
Zsoltároskönyvet asszír nyelvre fordították le. Ezt a régi verziót
Peshitva néven ismerjük, ez egy héber szöveget tükröz, ami közel áll a
mi massorahi héber szövegünkhöz és több zsoltárnál különleges
címzéseket mutat fel. Kicsit később, a II. század végén Afrikában és
Rómában a legrégebbi latin verziók jelennek meg. Szent Jeromos a IV.
században hozzákezd a görög szövegen alapuló latin fordítás
javításához: a Septuaginta görög nyelve szerint javítja ('Római
Zsoltároskönyv'); majd folytatja helyesbítési munkáját, ez alkalommal
Origenes Hexapleseit alkalmazva ('Gallikán Zsoltároskönyv'); végül
elkészít egy közvetlenül héberből készült fordítást (pastalterion juxta
Hebaeos). Jeromos második javítása szerepel a latin Vulgátában, ezt a
szöveget, újabb és lényeges javítások után kiadták és l971-ben
belefoglalták a római liturgiába ('Hórák Liturgiája').
Ennek a fordításnak jegyzeteiben megtalálhatók a különböző verziók
legjellegzetesebb változatai: gr., aram., syr.,; Aquila, Symmaque,
Théodotion, Jérome; a Vulgátát nem idézik, csak ha különbözik a
Septuagintától.
Ehhez a hosszú történethez, melyet itt röviden felvázoltunk, teljes
szellemi történelem tartozik. Valóban, a hívők nemzedékei, mindenféle
felekezethez tartozó zsidók és keresztények nyertek ihletet a
zsoltárokból imáikban és életvitelükben. Ezekre a biblikus szövegekre
támaszkodtak a patrisztikai kortól kezdve a homiliák és kommentárok,
ezek elevenítették meg az egyéni és közösségi áhítatot, idézték elő a
szövegmagyarázói kutatásokat. Az Ószövetség összes könyvei közül a
zsoltároskönyv volt az első ami elterjed francia nyelven (1100 körül)
és a XVI. századtól a fordítások és a verses változatok elszaporodtak.
Külön meg kell említenünk a híres németnyelvű Luther-féle verziót. A
keresztény Egyházakban mutatkozó megújulás előtérbe helyezi a
'Dicsőítések' elterjesztését. Valóban, a valódi vallásosság a szívből
fakad és nem táplálkozik irodalmi mintából. De a Zsoltároskönyv nem ad
nekünk előre készített imákat: imák megfogalmazására indít bennünket,
'új énekekre' buzdít minket.
Vissza a ÓSz menühöz