TOB - ZSOLTÁROK KÖNYVE

Bevezetés

A könyv

Ez a 'Dícsőítések' gyűjteménye. A Törvény és a Próféták után helyezkedik el, a héber Biblia harmadik szakaszának élén, az 'Egyéb iratokkal', Jób könyve előtt, és a Példabeszédekkel jól felismerhető hármasságot alkot, amely a masszorétikus szövegben speciálisan hangsúlyozott rend szerint került beiktatásra. A mű, amelyet a Septuaginta görög verziója Psalterion-ként, vagy Psalmoi-nak említ - innen ered a könyv szokásos Zsoltárok könyve elnevezés - százötven költeményt foglal magában.

Ugyanúgy, mint a Pentateuchus, a Zsoltárok könyve is öt részre van osztva (1-41; 42-72; 73-89; 90-106; 107-150), ami valószínűleg nemzetközi megközelítés, minden egyes zsoltár áldásformával vagy doxológiával végződik. Ez az általános felosztás azonban többé-kevésbé lényeges rész-felosztásokat rejt magában. Meg lehet figyelni ténylegesen olyan zsoltár csoportokat, amelyek egymástól Isten egyik vagy másik nevének előtérbe helyezésében különböznek, mint például Izrael Istenének saját jellegű nevének használatánál (a bűvös tertagamma YHWH, amit Úr-nak fordítanak) (3-4; 90-150), vagy az általános Elohim, vagyis Isten névnél (42-83). Megkülönböztethetünk különbözŐ belső tartalom szerinti csoportosításokat, mint Dávidnak, Jessze fiának imái  (lásd 72.20), Korach fiainak könyvei (42-49; lásd 84-85; 87-88), Aszaf zsoltára (73-83; lásd 50), a zarándokénekek (120-134), Isten a világ Ura elnevezésű zsoltárok (93-99), a hármas Alleluja (113-118; 136; 146-150), ahol gyakran hangzik fel a liturgikus 'Alleluja' felkiáltás. Mielőtt egy egységes gyűjteménybe foglalták volna a zsoltárokat, ami talán Kr.e. a III. század vége felé következhetett be, közelebbi meghatározás nem sikerült, a zsoltárokat részleges gyűjteményekbe foglalták, egymástól függetlenül és különböző terjedelemben. A műfolyamatos kialakulása ad magyarázatot különböző rendellenességekre, főként ugyanazon költemény kettős megjelenítésére (14=53; 40.14.18=70; 57.8-12+60,7-14=108). A Zsoltárok könyvén kívül találhatunk más könyvekben beiktatva különálló zsoltárokat, amelyek különböző korokhoz tartoznak, például 1Sám 2,1-10; Iz 38,10-20; Jón 2,3-10; Náh 1,2-11; Hab 3,1-19; Siral 5; Dán 2,20-23; Tób 13.

A két bevezető zsoltár, amiket néha egynek számítanak (ApCsel 13. 33), előszóként szerepel és a nagy befejező doxológia (150) nem csupán az ötödik részt zárja le, hanem az egész könyvet is.
 
A zsoltárok címei

A héber Biblia zsoltárainak - harmincnégy kivételével - különböző terjedelmű és jellegű címei voltak. Ezek a feliratok amolyan egyedi jelzések voltak, amiknek eredete elég régi időszakra nyúlik vissza, mivel az első görög fordítók már nem voltak képesek pontos jelentésüket értelmezni. Még ma is, a bibliakutatók minden fáradozása ellenére, feltételezésekre kényszerülünk, vagy hallgatásra.

A legtöbb felvilágosítással a hagyományos szerzők nevei szolgálnak: Mózes (90), Salamon (72; 127), Aszaf (50; 73-83; lásd 1Krón 16,4-7; 25,1-2; Neh 7,44), Korach fiainak tanító költeménye (42; 44-49; 84-85; 87-88; lásd 2Krón 20,19), Heman (88) és Etán (89; lásd 1Krón 15,17-19; 25,5), Jedutum (39; 62; 77; lásd 1Krón 16,41-42; 25,1.3; 2Krón 5,12; 29, 14; Neh 11, 17). E nevek között felmerül Dávid neve hetvenhárom zsoltár élén, elsősorban a gyűjtemény első könyvében, amit ezért a 'nagy dávidi gyűjteménynek' neveznek. Dávid nevének említése tizenhárom esetben a király életére vonatkozó egyes eseményekre céloz. Könnyen érthető, 'Izrael zsoltárainak dalnokát' előnyben részesítették (2Sám 23,1; lásd Sir 47,8). Dávid költő hírében állt (2Sám 1,17.19-27; 3,33-34), zenész hírében (1Sám 16,16-23; 18,10), hangszerek feltalálójának hírében állt (Ám 6,5); neki tulajdonították a liturgikus szertartások és énekek megszervezését (1Krón 15-16; 23,5; Ezd 3, 10; Neh 12,36). Tény, az izraelita költészet már jóval Dávid előtt is létezett. Bizonyítékul ismerjük többek között Lámech bosszúkiáltását (Ter 4,23-24), a kútról szóló éneket (Szám 21,17-18), Mózes és Mirjam győzelmi énekét (Kiv 15,1-21), Debora diadalénekét (Bír 5,2-31). A hagyomány azonban fenntartotta, hogy Dávid adott lendületet a szent költészetnek, legkimagaslóbb szerzőként tekintette, a zsoltárosok ihletőjének és szellemi atyjának tartotta, úgy is mint üldözött igazat, kiengesztelt bűnbánót, a Messiás előképekének.

Az irodalmi autentitás kérdése a mai bibliakutatóknak széleskörű vitaanyaggal szolgál. A héber elöljárószók, amelyek a címekben a személynevek előtt állnak ténylegesen többféle értelmezést kínálnak: vonatkozhatnak a szerzőre, de ugyanígy mint az ugariti irodalomban egy irodalmi ciklushoz való tartozásra, vagy utalások lehetnek a költemény hősére. Bárhogy is áll a helyzet, nem lehet figyelmen kívül hagyni a zsoltárok jellegének elevenségét. Generációk idézték ezeket az énekeket változtatás nélkül: a hívők átélték azokat és saját helyzetükhöz illesztették. Ezen felül, a szertartásokhoz kötöttségük miatt a zsoltárokat a liturgiában aktualizálták, szinte új kiadásban, az új körülményeknek megfelelően. Régebben nem tartották számon a szerzőt és az irodalmi tulajdonjogot olyan szigorúsággal, mint manapság. A költemények besorolása Izrael történetébe és azok kronológiája tehát komoly nehézségekbe ütközik. Egy viszonylag késői dokumentum segíthet az évszázados hagyományok elrendezésében: az újabb költők felújítják elődeik műveit, átvesznek és árdolgoznak ősi anyagot, megesik hogy új keretbe foglalnak ősrégi töredékeket, sőt esetleg szomszédos népek irodalmából származó maradványokat. Még sokáig folyik majd a vita a szövegek korának nehéz és összekuszálódott kérdéséről és az idegen hatásokról. Szerencsére egy-egy zsoltár pontos dátuma általában nem elengedhetetlen adat annak lényegi értelmének és szellemi értékének megértéséhez.

A címek jelzik a művek jellegét és természetét. Tudtunkra hozzák, hogy húros hangszerek kíséretében előadott költeménnyel állunk szemben (mizmor, 57-szer), imával (tefilla, 86; 90; 102; 142), dicsőítéssel (tehilla, 145), szerelmi vagy nászénekkel (45), vagy egyszerűen egy énekkel (shir, 30-szor). Több kifejezés nem fordítható le egyértelműen: maskil (32; 42; 44; 45; 52-55; 74; 78; 88; 89; 142), shiggayon (7), amit némi habozás mellet az első kifejezés esetén 'tanítás'-nak, a második esetén 'vallomás'-nak értelmeztünk. Időnként értelmesebbnek tűnt átvenni, mint lefordítani (lásd 16; 56; 57; 58; 59; 60). Homályosságuk mellett ezek a technikai kifejezések bizonyos érdekességűek: bizonyítják, hogy Izraelben különböző típusú zsoltárok léteztek. Ezek az utalások a szentíráskutatókat az 'irodalmi zsánerek' kutatására ösztönözték. Munkájuk az utóbbi évek során az osztályozások felvirágzásához vezetett.

Más utalások a zenei előadásra vonatkoznak. Gyakran említik (55-ször) a karvezetőt. Ez valószínűleg egy a régi verziók által meg nem értett szónak értelme (lásd 1Krón 15,21; 23,4). Különböző hangszereket is megemlítenek: furulyákat (5), húros hangszereket (4; 54; 55; 61; 76), nyolchúrú hangszereket (6; 12), Gát citerája (8; 81; 84), hacsak nem valami különleges dallamról van szó. A kórus segítésére és kíséretére különböző zeneszerszámokat alkalmaztak: kürtöt és trombitát, hárfát, lantot és citerát, cintányért és dobot. A 150 zsoltár felsorolja a szent zenekar elemeit 'az Úr zenéje' (1Krón 16,42). Feltételezni lehet bizonyos talányos kifejezés esetében utasításokat azokra a dallamokra vonatkozóan, amiken az énekeket előadták: 'Szarvasüsző reggel...' szerint (22), 'Liliomok' szerint (45; 69), 'Ne töröld el' szerint (57; 58; 59; 75). Gyakran bele kellett törődni ezeknek a jegyzeteknek titkát tisztelni (9; 46; 53; 56; 60; 80; 88).

Végül egyes jegyzetek kifejezetten hozzákötnek bizonyos énekeket liturgikus cselekményekhez: a 30.zsoltár templomszentelési ének; a 92.zsoltár szombatiének és a 100.zsoltár hálaadózsoltár. Talán megfelel az emlékezésre szánt zsoltárok(38;70)egy meghatározott szertartási funkcióhoz való hozzákapcsolása. Míg a zarándokénekek kétségkívül a zarándokok számára készültek, akik felmentek Jeruzsálembe.

A költemények

A 'Dicsérő énekek' gyűjteménye teljes egészében verses formában íródott. Ezeket könnyen meg lehet érteni fordításban, mivel a zsoltárok versei jelenlegi bemutatásukban gyakorlatilag megfelelnek a héber versek szövegének.

Egy-egy vers többnyire két részből áll, néha háromból. Olyan ritmust követ, ami nem a latin és görög prozódián alapszik, a mennyiségen, vagyis a hosszú és rövid szótagok kombinációján, sem pedig a szótagok számán, mint a klasszikus francia verselésben, hanem a hangsúlyon, mint az angol-szász költészetben. A leggyakoribb ritmus három hangsúlyból áll a vers minden tagjában (3 + 3); néha ez a hármas kadencia helyet ad a második tagban kettős kadenciának (3 + 2). Ez a tört, vagy sántító ritmus gyakran érzékelhető a fordításban, mivel a vers második része rövidebb mint az első. A héber költők azonban igen szabadon választottak a ritmusok megválasztását és egymáshoz illesztését. Fel kell ismerni azt is, hogy egyes versek igen közeliek a prózához.

Az egymást szabályos közökben ismétlődő refrének (42; 43; 46; 59; 67; 80; 99; 107) lehetővé teszik egy vers-együttes csoportosítását, ami egy versszakkal volna egyenlő. A 'sela' szó, amivel gyakran találkozhatunk az énekeken belül, főként a gyűjtemény első három könyvében, talán egyes esetekben a strófákra való felosztást jelenti. Ezt a szót szünetnek fordítják, jelentése azonban bizonytalan maradt. Leggyakrabban a téma vagy a jelentés egységessége igazolja a belső szakaszolásokat, amit a tipográfiai megjelenítés domborít ki. Különleges helyet foglal el a hosszú 119. zsoltár, ahol annyi strófát lehet megszámlálni, amennyi betű a héber ábécében van. Ez a költemény huszonkét strófából áll, ahol mindegyik a héber ábécé soronkövetkező betűjével kezdődik (lásd Zsolt 9-10; 25; 37, stb.).

A héber zsoltárköltészet, valamint a semita költészet legkevésbé vitatható eleme a párhuzamosság, a mondatrészek egyfajta hintamozgása, amit a gondolat rímjéhez hasonlíthatunk. Ez különböző formában mutatkozik. Néha ugyanaz a gondolatot, vagy képet vesz újra fel a költő, hasonló kifejezések segítségével: szinonimikus párhuzamosság:
'Miért háborognak a nemzetek?
 A népek miért kovácsolnak hiú terveket?
 
 Nos, királyok térjetek észre,
 föld urai hadd intselek benneteket!' (2,1.10).

Máskor a költő ellentétet, vagy szembeállítást alkalmaz: antitetikus párhuzamosság:
'Akiket megáld az Úr, bírják majd a földet,
 s akiket megátkoz, azok megsemmisülnek".(37,22)

Aszintetikus párhuzamosságban ugyanazt a gondolatot a gondolat továbbfejlesztésével fejeziki:
'Énekeljetek új éneket az Úrnak,
 minden föld zengjen dalt az Úrnak!'(96,1).

A párhuzamosság nem mindig teljes: bár a héber költészet jellegzetes jegyének tekinthető, nem lehet mindenhol megtalálni. Gyakoriak az alliterációk, vagy összecsengések, de ezeket lefordítani lehetetlen, a jegyzetekben jelezzük ezeket.

A zsoltárok családjai

A fizikai hasonlóság a közös vonásokban mutatkozik meg: az arc külső megjelenésének hasonlóságában, a fizikai felépítésben és a mozgásban, nyelvezet és hangsúly azonosságában, a gondolatok, az érzések, a problémák és a hagyományok megegyezésében. A családok között kapcsolatok jönnek létre, amik vonzalmakat és ellentéteket hoznak létre. Előfordul az is, hogy rokonok egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Ugyanez a helyzet a zsoltároknál. Sokaknál felépítési, kifejezésbeli, hangvételi hasonlatosság fedezhető fel, azonos, vagy hasonló helyzeteket tételezve fel, amikoris azonos témákat ölelnek fel, és létrejönnek a komplex költemények. Zsoltárok 'családjairól' fogunk tehát beszélni, de ezt a rokoni fogalmat nagy rugalmassággal fogjuk kezelni. Olyan osztályozás, ami az összes zsoltárokat csoportosítani kívánja természetszerŐleg fel kell hogy tételezze a valószínűséget és feltételességet is. E fenntartásokkal három nagy családot javasolunk:
1. a dicsőítő zsoltárok,
2. a segélykérő, a bizalmat kifejező és hála zsoltárok,
3. a tanító zsoltárok családjait.

1. A dicsőítő zsoltárok

Ennek a családnak sok képviselője van, a elszórva gyűjtemény összes könyvében. Elterjedt vélemény szerint a 'laudesek' nagy része a liturgikus szertartások részére készült és Izrael ünnepei során kerültek előadásra. Elfogadható okok arra vezetnek, hogy egyik-másik ilyen zsoltárt meghatározott ünnephez kapcsoljunk, de ha csábító is megkísérelni a különböző szertartások szövegét ennek alapján rekonstruálni, ezek a törekvések csak feltevések maradnak. Az erősen kihangsúlyozott közösségi jelleg megmutatkozik a párbeszédekben, kórusokban, refrénekben, felkiáltásokban, válaszokban, mint Ámen! Alleluja! A közösség részvétele megnyilvánult felvonulások, körmenetek, látványos demonstrációk formájában, mint a táncok, taps, térdhajtás, leborulás.

A dicsőítő zsoltárok többnyire ugyanazon terv szerint épülnek fel. Az első versek hosszabb vagy rövidebb felhívást tartalmaznak, néha egyszerű felkiáltás adja meg a jelet. Időnként a zsoltáros önmagát szólaltatja meg (103; 104; 146), máskor, ez a gyakoribb eset, a közösségnek szól felhívása, a nép különböző osztályainak, a természet erőinek (148), sőt a mennyei seregeknek (29; 148). Ez az előszó, vagy bevezetés adja meg a zsoltár hangvételét, az összefogás légkörét. A költőa dicséret indítékát sugallja, amit majd a költemény fő részében ki fog fejteni. A zsoltárok különböző módon fejeződnek be: a bevezetés részbeni, vagy teljes megismétlésével, az indítékok összefoglalásával, áldással, imával vagy óhajtással. Változatok élénkítik e keret egyhangúságát; a helyzetek különbözősége határozza meg a befejezéseket. A dicsérő zsoltárok különböznek abban is, hogy Istennel lehetnek kapcsolatosan, vagy Sionnal, a Templommal, vagy a királlyal.

a) A szövetség Urához intézett himnuszok egységes csoportot képeznek (8; 33; 100; 103; 104; 111; 113; 114; 117; 135; 136; 145-150; lásd 78; 105). Izrael az egyetlen, örök, mindenható, mindentudó, teremtő Istennek énekli hitét, aki a történelem ura, mindig hűséges a magának kiválasztott néphez. Ezek a dicsőítések a közösség válaszai Urának szavára, annak a népnek válasza, amelyik történelme során mindig találkozott élő Istenével, vezérével, bírájával, védelmezőjével, megszabadítójával. A történelmi zsoltárok, mint a 78 és 105 himnusz alakjában ünneplik Isten hőstetteit a 'csodálatos dolgokat', 'csodatetteket' amint azok az üdvtörténet elbeszéléséből kitűnnek. Istennek ezek a cselekvései szózatok, jelek, dicsőségének megnyilvánulásai, ugyanúgy, ahogyan szavai cselekvésekkel egyenértékűek. Nem filozófiai elméletek következménye ami Izraelt dicsőítésre sarkallja, hanem saját belső, lelki tapasztalata.

A zsoltárosok a természet leírásában saját koruk ismeretit tükrözik; sokkal erősebben tűnik ki a világmindenségről alkotott vallásos felfogásuk, mint a mindenség költői ábrázolásának szándéka. A természeti jelenségek, az évszakok váltakozása az isteni beavatkozás jeleit rejtik és fedik fel. A természet nagyszerűsége teremtőjének jelenlétéről tesz tanúságot.

Egyes kommentátorok a biblián kívüli irodalom szövegéből hasonlóságot találtak néhány a Teremtőt dicsérő részlettel: a vihart leíró zsoltár (29) hasonlítana a kánaáni Bál tiszteletére írott himnuszhoz; a 19. zsoltár kezdete a nap-istenhez intézett imával volna rokon; a teremtésről szóló zsoltár (104) az egyiptomi Aton isten himnuszából merített volna. De a zsoltárköltők nem utánzók, nem veszik át a Ras Shamra-Őuarg-i, babiloni és egyiptomi esetleges mintákat. Pk az egyedüli Istent éneklik, kölcsönöznek, asszimilálnak; átformálnak mindent: az Úr nem téveszthető össze kozmikus erőkkel; ő elsősorban a Történelem Istene és Izrael történelméé.

b) A 'Világ Uráról' szóló zsoltárok (93; 96-99; lásd még 47) a himnuszokhoz hasonlíthatók. A Zsoltárgyűjteményben egy csoportba sorolták őket, speciális rokonvonásaik, egyetemességi jellegük miatt és a többükben felhangzó ujjongó felkiáltásaik miatt: Az Úr a király! (93,1; 96,10; 97,1; 99,1; lásdmég 98,6). Lelkesen ünneplik Istent, aki trónusán ül, Izrael királya és bírája, a népek ura. Eredetük a szertartásokban gyökeredzik (96,8-9;99,5). Az öröm kiárad, mint szent ünnepnapon: Izrael,a népek, a szigetek, a mindenség minden eleme dicsőítő kiáltásokra fakad. Ezeket a zsoltárokat, amelyeket a bibliakutatók beiktatási énekeknek tartanak, bizonyos meghatározott szertartásokon használták, a Sátorok ünnepén, Jeruzsálem ünnepén, vagy Újévkor? Határozott választ adni nincsen mód. A kommentátorok bizonyos kapcsolatokat találnak Izajás könyvének utolsó részével (Iz 52,7) és ezekben az újabb énekekben (96,1; 98,1) eszkatológikus távlatokat látnak. De Izrael vallásos felfogásában a jelen aktualizálja a múltat és elővételezi a jövőt: a liturgia feleleveníti a múltat, feléleszti a reményt.

c) Sion énekei Jeruzsálemet és a Templomot dicsőítik (46; 48; 76; 84; 122; lásd 24; 68; 132). Sion halmozza a fényes címeket: a dávidi dinasztia fővárosa, vallási metropolis, a Magasságbeli legszentebb lakhelye, Isten városa, a nagy király székhelye. A dicsőítéseknek e sora végülis magának az Úrnak szól, aki kiválasztotta Sion hegyét székhelyéül és pihenőhelyéül. A 132. zsoltár, amelyet talán a város és a király kettős kiválasztásának emlékére énekeltek, úgy tűnik a 2 Sám 7. elbeszélését szövi tovább. A 68. zsoltár szerzője epikus stílusban beszéli el, gyakori visszaemlékezésekkel ősi költeményekre, a győzelmes ünnepi felvonulást, a frigyszekrény ünnepélyes körmenetét végleges helye felé. Az új főváros, amelyet a szent hegyekre alapítottak az 'Észak határa' címet követeli magának (48,3), amit a kánaáni mitológia Bál itt tartózkodásakor neki adományozott. Mi több, a Sinai hegy a szentélyhez tartozik! (68,18). A Mindenható állandó jelenléte biztosítja a város stabilitását, biztonságát, ami ezáltal legyőzhetetlen menedékhellyé válik. Innen ered a nép teljes bizalma a legdrámaibb helyzetekben is. A Sion-i énekek egyfajta misztikát fejeznek ki, ami a várost, mint a népek jövőbeni fővárosát idealizálja (87). A szövegmagyarázók ezzel kapcsolatban eszkatológiáról beszélnek. A liturgia újból elŐvételez: A jelenlegi liturgiában a jövő kibontakozását ünnepli, a város előre elrendelt jövőjét (lásd Iz 2,2-4; 60; Mik 4,1-3; Zak 8).

Hasonló ihlet hatására jöttek létre a zarándoklatok céljára szolgáló zsoltárok(120-134). A Misna szerint a leviták ezeket a Nicanor kapu tizenöt fokán énekelték. Általában úgy vélekednek, hogy a zarándokok ezeket a zsoltárokat Jeruzsálembe "felmenve" énekelték. Rokonságuk ellenére ezek a gyakran rövid költemények, amelyek valószínűleg későbbi eredetűek, különböző irodalmi alakúak, igen vegyesek, eltérő tartalmúak.

d) A 'királyi és messiási zsoltárok' a Királyt ünneplik, az Urat, a királyi zsoltárok a jelenlegi királyság uralkodóit dicsőítik (2; 18; 20; 21; 45; 72; 89; 101; 110; 132; 144). Különböző alkalmakkor: a királlyá való felkenéskor, a trónralépéskor és koronázáskor, a trónralépés évfordulójakor, uralkodói esküvőalkalmával, harcbalépés előtt, győzelem után, megpróbáltatáskor, vagy siker esetén szertartások folynak a királyi palotában és a Templomban. Az alkalmak különbözősége hozza magával az énekek változó tartalmát: a királynak és dinasztiájának dicsőítése, himnuszok, hálaadások, könyörgések, kívánságok, jövendölések stb. Ezek az alkalmakra készült énekek gazdag változatosságot mutatnak fel az udvar protokoláris szóhasználatának befolyása alatt és témáik következtében. Családias hangvételük az udvar légköréből adódik és a személyiségből, akire vonatkoznak, a királyra. A teokratikus nemzet fejének megadott tisztelet visszasugárzik az Úrra. Az uralkodó valóban az Isten fogadott fia és örököse. Az Úr felkentje ez a 'Messiás' a Magasságbeli jobbján foglal helyet; ő Dávid trónja megingathatatlanságának és állandóságának biztosítója, ami egyidejűleg 'az Úr trónja Izrael királysága felett' (1Krón 28,5). A Dávidnak tett ígéret, amelyet Nátán közvetített, többször felbukkan ezekben a zsoltárokban (2,6-7; 45,7; 89,4-5.20-38; 132,10-12). A királyi, az uralkodói zsoltárok és a Sionra vonatkozó zsoltárok között bensőséges kapcsolat van; mindezek a zsoltárok a teljesség ígéretét hordozzák magukban, a Messiás várását, Isten végleges uralmának várását, az eszményi város várását.

2. Segélykérő, bizalom és hálaimák

Mint a 'dicsőítő' zsoltárok ezek az imák dícsőítést tartalmaznak az igazságos Úrhoz, a legfőbb jótevőhöz. De a fenti három csoport egyesülhet egy kifejezett családban. Közös eredetük a kétségbeesés helyzete: a segítségkérés, a bizalom kifejezése valamilyen krízis kísérője, vagy megelőzője; a hálaadás leírja annak szerencsés megoldódását, köszönetet mond a megszabadításért. Gyakran egyazon zsoltárban a könyörgés, bizalom és hálaadás szorosan egyesül (22; 30; 31; 54; 56; 61). Ezek az imák néha személyektől származnak és az egyéni jámborságot tükrözik, néha valamilyen liturgikus szertartásra összegyűlt közösségtől erednek (lásd Jo 1,13; 2,17). Nem kell azonban szigorúan elválasztani az egyéni és közösségi eredetet és a liturgikus szertartásét. A hívő, még ha egyedül imádkozik is, szolidáris az Isten népével (lásd 25,22; 28,9; 61,7; 63,12; 69,36) és nem idegenek számára a szertartások (lásd 5,8; 28,2; 140,13-14). Ezenkívül a zsoltáros 'én' alakja gyakran közösséget takar, például amikor hivatalos személy, pap vagy király, egy csoport nevében szól. Végül zsoltárok, amelyek eredetileg egy veszélyhelyzetben lévő hívő személyes és spontán áhítatát, vagy a hálatelt szív érzését fejezték ki közösségi imádságokká váltak, amikor a zsoltár gyűjteménybe kerültek.

a) Az egyéni vagy közös segélykérő imák általában négyrészes ritmusban épülnek fel: az isten nevének segítségül hívása amit segélykérő felkiáltás követ, a helyzet feltárása, könyörgés, a meghallgatás bizonyossága. Ez a vázlat variációknak ad helyet: a zsoltáros hozzáad, kihagy, beiktat, beavatkozik, ismétel. A lírai és szenvedélyes hangú ima nem követhet szigorú törvényeket. Jövendölések gyakran előfordulnak a könyörgések között.

Az egyéni imák maguk a gyűjteménynek majdnem egynegyedét teszik ki (5; 6; 7; 13; 17; 22; 25; 26; 28; 31; 35; 36; 28; 39; 42; 43; 51; 54-57; 59; 61; 63; 64; 69; 70 (=40,14-18); 71; 86; 88; 102; 109; 120; 130; 140-143). Az emberek gyakrabban panaszkodnak, mint dicsőítenek! A kétségbeesés okának kifejezése lehetőséget ad - az érintettek panaszai alapján - a szenvedők állapotáról, személyes megpróbáltatásaikról, vagy a nép szenvedéseiről: vezekléseikről, betegségeikről, üldöztetéseikről, ellenük felhozott vádakról, száműzetésről vagy kitelepítésekről. Ellenségek falkája szerepel a könyörgések legtöbbjében: ezek megrohanják áldozataikat, nem kímélik a betegeket sem. Üldözőik megjelölésében a zsoltárosok széleskörű válogatást végeznek szótárukban, ami a fordítókat, a kommentátorokat nagy nehézségek elé állítja amikor azonosítani akarják őket. A támadók cselekedeteit többé-kevésbé konvencionális vonásokkal írják le, melyeket a Bölcsek könyvéből kölcsönöztek, számos és változatos metafóra formájában: harcosok, hálókkal és hurkokkal felszerelt vadászok, vérszomjas vadállatok, oroszlánkölykök, bivalyok, kutyák, kígyók stb. szerepelnek. Az ellenség céljának elérésére mindenfajta eljárást alkalmaz, rosszindulattal telt és ártó beszédeket: hamis tanúságokat, rágalmakat, hazugságokat, átkokat, praktikákat, amelyek boszorkányságokra emlékeztetnek. Szorongattatásukban a zsoltárszerzők Isten igazságosságára hivatkoznak, időnként átkokat alkalmaznak, amik a talion (megtorlás) törvényéből merítik ihletüket. Kétségbeesett kiáltásaik Jeremiás és Jób panaszaira emlékeztetnek.

Hogy megérthessük ezeket az imákat, főként a betegekét és mindazokét, akik veszélyben vannak, ezeknek a szerencsétleneknek helyzetébe kell képzelünk magunkat, koruknak vallási és szociális környezetébe. A zsoltárköltők csak az élők világában voltak képesek boldogságot elképzelni (27,13). Ez a felfogás az ember fizikai állapotára vonatkozó fogalmak együttesét tartja szem előtt, az életet, állapotát a túlvilágban, Isten igazságosságának még tökéletlenül felismert módozatait. A bibliai kor embertani ismeretei nem azonosak a mi jelenlegi ismereteikkel: nem ismerték például a mi megkülönböztetésünket a test és lélek között. Az a héber kifejezés, amit 'léleknek' fordítanánk a valóságban többféle jelentéssel bír, amiknek a fordítása kebel, gége, étvágy, falánkság, lélegzet, élet; gyakran egyenlő értékű az egyszerű személynévvel. Az életet vagy az életerőt olyan erőnek tekintették, aminek intenzitása változó: a betegek, a fájdalmas helyzetek, az ellenségeskedések, az ellenség támadásai csökkentik az életet, az embert az ellenség, vagyis a Halál hatalmába és uralma alá helyezik. Ezért van, hogy a betegek és az üldözöttek panaszolják, hogy a halottak lakhelyére szállnak alá, ahol sötétség uralkodik, csend és feledés. Ez a 'föld mélységében' elhelyezkedő várost 'shéol'-nak nevezik, amit alvilágnak fordítunk itt, vagyis az alant elhelyezkedő helynek, amit nem szabad a 'Pokollal' összetéveszteni. Isten szabadító közbelépése új erőt ad az elszomrodottaknak és új életre kelti őket.

A szerencsétlenek szenvedéseiket ismert vagy rejtett bűneik büntetésének tekintik. Természetes tehát hogy vallomástételükkel az isteni harag lefegyverzését remélik. A bűnök bevallása bűnbocsánatot von maga után és az isteni kegyelem megadja a szabadulást. Hét imát (6; 32; 38; 51; 102; 130; 143) vettek át a keresztény litugiákba, amik a 'bŐnbánati zsoltárok' csoportját képezik. A Miserere (51) és a De profundis (130), amelyek ezek között a könyörgések között szerepelnek, nagyofkú lelki érettségre utalnak.

A segítségkérő közösségi imák (12; 44; 58; 74; 79; 80; 83; 85; 90; 94; 108; 123; 137; lásd 77; 82; 106; 126) az előbbiekhez hasonló felépítésűek, közös veszélyt tételeznek fel: katonai vereséget, idegenek általi elözönlést, tömeggyilkosságot és rombolást, a Templom megszentségtelenítését, az alacsonysorsúak elnyomását a gazdagok által, az igazak elnyomását a gonoszok által, a hatalmon lévők zsarnokoskodását. Izrael felkiált szorongattatásában, hogy siettesse szabadulását, könyörög az Úrhoz, felsorolva indokaikat a közbelépésére: bizonygatják ártatlanságukat (44,18), vagy bevallják bűneiket (79,8-9), felidézi a múlt nagy tetteit (44,2-9; 74,2.12-17´) és főként hivatkoznak a Szövetségre 74,20). Döntőérv Isten dicsősége (74,18; 79,10.12), hűsége és lojalitása Izrael népével szemben (44,27). A választott nép ügye az Úr ügyével azonos.

 b) A bizalom az indítórúgó a segélykérésre, ez előtérbe kerül és néhány zsoltár uralkodó témájává válik (3; 4; 11; 16; 23; 27; 62; 121; 131; lásd 91). Ezek a mély lelkületű énekek talán levita körökből származnak. A zsoltárosok biztonságukat a békében és örömben fejezik ki (23,4-5; 27,1.3; lásd 3,7; 4,9; 131,2-3), folyamatos bensőséges kapcsolatukban Istennel (16,5-11;) tanúságot tesznek hitükről (16,2-4-5; 62) és honfitársaikat arra buzdítják, hogy kövessék példájukat. Az Istennel való egyesülés örömét és biztonságosságát gyakran a Templom fogalmával egyesítik, ahol Isten kinyilvánítja magát (11,7; 16,11) és ahol a hozzá menekülő hívőket meghallgatja (3,5; 11,4; 23,6; 27,4). A három zsoltár, a 115, 125 és 129-ik a közösség bizalmát fejezi ki.

 c) Az egyéni hálát kifejező zsoltárok aránylag ritkán fordulnak elő (9; 10; 30; 32; 34; 40,2-12; 41; 92; 116; 138, lásd 107). Már a segélykérésekben jelentkezik és megmutatkozik a hálaadás (22,23-32; 56,13-14). Imája meghallgatása után a hívő felmegy a Templomba barátai és rokonai kíséretében, hogy teljesítse fogadalmait. Liturgikus szertartás alkotta tehát - úgy tűnik - az egyéni vagy közösségi hálaadó zsoltárok keletkezésének létrejöttét (66; 67; 118; 124, lásd 65; 68). Felépítésük általában a következő elemekből tevődik össze. Bevezetés vagy megszólítás után, amely gyakran himnikus elemeket mutat fel (9,3-12; 92,2-7; 118,5-18), a zsoltáros felidézi a fennállott veszedelmet, imáját a megpróbáltatásban, a helyzet megfordulását az isteni segítségnek köszönhetően. A résztvevőkhöz szóló meghívással fejeződik be. A 107 zsoltár különleges figyelmet kíván. Ennek a liturgiának során egy irányító vezetése mellett négy kiemelt csoport vonul fel: a sivatagból érkezett karaván résztvevői, rabságból szabadultak, meggyógyult betegek, tengerből megmenekültek. Az azonos szerkezetű szakaszok, miniatűr hálaadó énekek, leírást, felhívást és refrén tartalmaznak. A liturgia ritmusát még jobban felidézi a 118. zsoltár, amely egyéni hálaadó imának látszik, de kifejezi Izrael háláját Szabadítója iránt.

3. Tanító zsoltárok

Tudományos és tanító elemek találhatók az előbbi két nagy zsoltár-családnál is. De egyes zsoltárok kifejezett célja a tanítás (lásd a címeket: maskil 'tanítás céljából' 60,1). A pedagógia nem kapcsolódik egy bizonyos irodalmi formához. Azt tapasztaljuk, hogy a zsoltárosok különböző módszereket alkalmaznak: történelmi tanítások, buzdító beszédek a próféták módszere szerint, tudományos gondolatok erkölcsi problémák felett, stb. A bölcsek példájára a közmondás formáját használják fel, iskolás eljárásokat, mint az á-b-c-rendszert (37; 112; 119), ami megkönnyíti a megtanulást és talán azt jelképezi, hogy mindent meg akartak mondani. Ez a zsoltár-család egységessége eléggé laza, közös vonása a pedagógiai szándék.
 a) Három zsoltár (78; 105; 106) hosszasan idézi fel a szent történéseket. Főbb témáit adják elő: a patriarkális hagyományt, amit a Szövetség Ígérete utal(105); a Kivonulást, amit csodák előznek meg és kísérnek; a vándorlást a pusztában és a Sinai hegyi kinyilatkoztatást; az örökség birtokbavétele (78; 105; 106). A zsoltárszerzők nem csupán a nyers tényeket sorolják fel, kiemelik azok jelentését, az Úr dicsőségének megmutatkozásait (78,4; 105,1,5), Isten hűségének, igazságosságának, türelmének és irgalmának tanúbizonyságait. Ez az összefoglaló visszapillantás gyakorlati szemléletet kíván meg, ahogyan ezt a Második Törvénykönyv tanítja.
 b) A tanító szándék megnyilatkozik egyes 'liturgiákban' is (15; 24; 134; lásd 91; 95). A szentély kapujához való megérkezés szertartása például (lásd 24,7; 118,20), alkalom arra, hogy emlékeztessen a Templomba való belépéshez, az Isten szine előtt való megjelenéshez, színe előtt való időzéshez megkívánt állapotra.
 c) Prófétai buzdító beszédek (14; 50; 52; 53; 75; 81; lásd még 95), amelyekben találunk jövendöléseket, ígéreteket és fenyegetéseket, a Második Törvénykönyv stílusának megfelelően (81), hangsúlyozzák a tényleges jámborságot, a Szövetség követelményeit, elítélik a Istentől való elfordulást, az istentelenséget (14; 52; 75). Az 50. zsoltár elítéli azt az általános felfogást, miszerint az áldozatok automatikusan hatékonyak, függetlenül az erkölcsi állapottól: az Úr nem kiszolgálója az embernek, az ember adósa Istennek.
 d) Végül egy utolsó zsoltár-csoport érdemli meg a tanító zsoltár nevet (1; 37; 49; 73; 112; 119; 127; 133; lásd még 128; 139). Az ezekben a bölcselkedő költeményekben érintett témák között a Törvény kiemelkedő helyet foglal el (1; 119; lásd 19,8-14). Ha szeretettel elmélkedünk felette, jótétemények kimeríthetetlen forrása. A zsoltárosok hirdetik az igaz ember boldogságát, a gonoszok romlását, a jutalom problémáját vetik fel. A tények nem vágnak teljesen össze a hagyományos tanítással: a gonoszok sikerre jutnak, az igazak elbuknak. Ez aggasztó rendellenesség a hívők számára. Egyes zsoltárszerzők ekkor a kétségbeeséssel határos kiáltásokban törnek ki, valóságos hitbeli krízisen mennek keresztül (73), de a megpróbáltatások által űzve gondolataikat érzéseikhez igazítják. Előre érzik-e a jutalmat a túlvilágon, amelyik visszaállítja az egyensúlyt, ami idelent nem létezik? Ilyen irányú remények talán felderengenek a még bizonytalan állításokban (49,16; 73,24; lásd Ter 5,24; 2Kir 2,1-11).

A Zsoltárok Könyve tegnap és ma

A Kr.e. II. század közepe táján A Zsoltárok héber szövegét lefordították görögre a szétszórásban élő zsidók céljára, ezt a verziót Septuaginta-nak nevezik. A Jób könyve és a Póféták könyve közé helyezett Psalterion egy további zsoltárt tartalmaz (151 zsoltár). A költemények számozása nem teljesen azonos a héber massorahi szövegével. Két esetben ugyanis egy, a héberben egységes zsoltárt (116 és 147) kettéválasztottak. Viszont, szintén két esetben két héber gyűjteményben szereplő zsoltárnak (9 és 10; 113 és 114) megfelel a Septuagintán belül egy zsoltárnak. Ebből eltolódás következik a számozásban. Az alábbi táblázat bemutatja ezeket a különbségeket.

Héber Görög és Vulgáta
1-8                 =    1-8
9 és 10           =    9
11-113           =    10-112
114et115        =    113
116                 =    114és115
117-146         =     116-145
147                 =     146 és 147
148-150         =      148-150
Itt a héber számozást vettük át.

Olyan zsoltárok, amelyek a héber Bibliában "árvák" voltak, vagyis hiányzott a felírás róluk a görög Bibliában új jegyzetekkel gazdagodtak: 84 költeményt Dávidnak tulajdonítanak, másokat különböző szerző knek, Jeremiásnak, Ezekielnek, Zakariásnak, Aggeusnak, Jonadáb fiainak, és időnként még nem ismert felvilágosításokkal a megalkotás körülményeire. A Septuaginta a maga módján értelmezi a héber címek homályos jelentését. Viszont ami verzióját illeti, néha - változtatásai ellenére - lehetőséget ad egyes pontokon restaurálni olyan szöveget, ami pontosabbnak tűnik. Ez maradt a görög nyelvű Egyházak kánoni verziója és több keleti Egyház hivatalos fordításának alapján készült. Három más görög verzióból vett kivonat, amiket Aquila, Symmaque és Théodotion dolgozott ki, az időszámításunk II. századának közepéből származik és hozzánk a görög Egyházatyák idézetei útján jutott el és főként azáltal, ami számunkra megmaradt a Origenes Hexaples-eiből (III. század eleje).

A 'Dícsőítések' gyűjteménye Qumrannak köszönhető. Juda sivatagában feltárt barlangokban különálló zsoltárok töredékeit találták meg és egy nagy tekercs került előa II. barlangból. Ezenfelül a Qumranban írott himnuszokat összehasonlíthatták a kánoni zsoltárokkal: ez az egybevetés alátámasztja a bibliai szövegek eredeti voltát. Izrael a gyakran viszontagságos történelme folyamán folytonosan mondta, elmélkedte és énekelte a Zsoltároskönyvet: nemzeti és vallási ünnepei alkalmával, a zsinagógai szertartásokon, családi otthonaikban, olyannyira, hogy el lehetett mondani, hogy a zsidók ezzel a könyvvel a szívükben születnek. A Zsoltárok Targuma, arám fordítás és változat, szóbeli formájában viszonylag ősi hagyományon alapszik, ennek következtében megérdemli, hogy a mai fordítók valamint a nagy középkori rabbik, mint Ibn Ezdre és Rashi kommentátorai tanulmányozzák azt.

Az Újszövetségben a zsoltárok kiemelkedő szerepet kapnak: több mint 100 alkalommal idézik azokat. Jézus a Messiás kiemelkedő nagyságának szemléltetésére a 110 zsoltár alapján érvel (Mt 22,41-46). Ő maga tanítványaival a 'Hallel' énekeit mondja, amelyek a húsvéti lakomát kísérik (Mt 26,30); a kereszten a 22 zsoltár kezdetét mondja (Mt 27,46); halálakor a 31. zsoltár egy versét mondja (Lk 23,46). A zsoltárok mondása és éneklése az első keresztényeknél bizonyított szokás volt (1 Kor 14,26; Ef 5,19; Kol 3,16; Jak 5,13) és korán elterjedt a magán-ájtatosságokban és a hivatalos liturgiában.

Az időszámításunk I. századának végétől, vagy a második század elején a Zsoltároskönyvet asszír nyelvre fordították le. Ezt a régi verziót Peshitva néven ismerjük, ez egy héber szöveget tükröz, ami közel áll a mi massorahi héber szövegünkhöz és több zsoltárnál különleges címzéseket mutat fel. Kicsit később, a II. század végén Afrikában és Rómában a legrégebbi latin verziók jelennek meg. Szent Jeromos a IV. században hozzákezd a görög szövegen alapuló latin fordítás javításához: a Septuaginta görög nyelve szerint javítja ('Római Zsoltároskönyv'); majd folytatja helyesbítési munkáját, ez alkalommal Origenes Hexapleseit alkalmazva ('Gallikán Zsoltároskönyv'); végül elkészít egy közvetlenül héberből készült fordítást (pastalterion juxta Hebaeos). Jeromos második javítása szerepel a latin Vulgátában, ezt a szöveget, újabb és lényeges javítások után kiadták és l971-ben belefoglalták a római liturgiába ('Hórák Liturgiája').

Ennek a fordításnak jegyzeteiben megtalálhatók a különböző verziók legjellegzetesebb változatai: gr., aram., syr.,; Aquila, Symmaque, Théodotion, Jérome; a Vulgátát nem idézik, csak ha különbözik a Septuagintától.

Ehhez a hosszú történethez, melyet itt röviden felvázoltunk, teljes szellemi történelem tartozik. Valóban, a hívők nemzedékei, mindenféle felekezethez tartozó zsidók és keresztények nyertek ihletet a zsoltárokból imáikban és életvitelükben. Ezekre a biblikus szövegekre támaszkodtak a patrisztikai kortól kezdve a homiliák és kommentárok, ezek elevenítették meg az egyéni és közösségi áhítatot, idézték elő a szövegmagyarázói kutatásokat. Az Ószövetség összes könyvei közül a zsoltároskönyv volt az első ami elterjed francia nyelven (1100 körül) és a XVI. századtól a fordítások és a verses változatok elszaporodtak. Külön meg kell említenünk a híres németnyelvű Luther-féle verziót. A keresztény Egyházakban mutatkozó megújulás előtérbe helyezi a 'Dicsőítések' elterjesztését. Valóban, a valódi vallásosság a szívből fakad és nem táplálkozik irodalmi mintából. De a Zsoltároskönyv nem ad nekünk előre készített imákat: imák megfogalmazására indít bennünket, 'új énekekre' buzdít minket.

Vissza a ÓSz menühöz